Békés Megyei Népújság, 1976. június (31. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-06 / 133. szám

TÜL A HEGYEKEN Gyimesi Ferenc novellája F erikéék háza kicsi volt. Az öreg cse­repeken büdöskővi- virág ült a moha között, meg néhány tégladarabka, amelyek fennakadtak, ami­kor a gyerekek megpróbál­tak átdobni á házon. Közé­pen nyílt a konyha, jobbra és balra egy-egy szoba. Az utcai szoba már padlós volt, és az ablakairól is látszott, hogy valaki egyszer már megpróbált emelkedni. De a hátulsó még úgy állt föl- ' desen, a tenyérnyi ablakok­kal. Az volt a megszorult szívdobbanás. A falak vakí­tottak a fehérségtől. Az ud­var is mindig ilyen tiszta volt. Nagyobbik része napos és szikkadt. Fű nem nőtt rajta, csupán néhány porc- fűbokorka próbálkozott az élettel, amerre a kútnál ki­öntött víz folydogált az ut­cai árok felé. A gyümölcs­fák hátra szorultak a kert­be, csak egy féloldalú szil­vafa nézte még, hogyan fej­lődnek a konyhára való zöl­dek az ágakkal elkerített konyhakertben. Annál több volt a virág. Végig a csepe­gő ég alatt drótokra futta­tott hajnalka illatozott, az ablakok telerakva cserepes muskátlival és fuksziával, a ház előtti kiskertben és a konyhakert kerítése mellett pedig sűrűn virított *a viola, a verbéna, a rezeda, a szív- virág és a mályva. A kisgyerek bűntudatosan settenkedett hazafelé és most már bánta, hogy hall­gatott a pajtására és el­ment játszani, amikor az anyja azt mondta, hogy le­gyen ott a kistestvére mel­lett, amíg ő hátra megy a kertbe teregetni. De a paj­tásánál, akinek apja az ital­boltot vezette a falu szélén, nem volt golyó, és Józsika is olyan szépen aludt a dió­fa alatt... Már a kapuban várta az anyja. Józsikával a karján éppen akkor lépett ki a ka­pun, amikor a szomszéd ház elé ért. — Hol voltál, Ferike? — kérdezte szelíden Eszter. — Kovács Gyuri elcsalt játszani — sütötte le sze­mét a gyerek. — Itthon nem játszhatta­tok? — Nem volt nála golyó. Meg Józsika is aludt. Ügy állt Eszter a fia fö­lött, mint az az egyenes szárú, fehér mályva, ame­lyik most nyílt javában a kerítés mellett. Kibomlott fekete kontyából, ahogyan Józsika kihurcolta, egyik vállára esett egy hajcsomó s úgy ült fehér gyolcsingén, mint egy feketerigó. Hu­szonnyolc éves volt, erős, szép fiatalasszony. Hosszú pillájú, fekete szeme tele szelídséggel, mint akinek örök békében él a lelke. Tekintete is örök álmodo­zás. Talán ez a tekintet lát­ta meg elsőnek a padlós szobát és a tágas ablako­kat, amikor azok még meg sem voltak. Ezzel a tekintet­tel nézett az előtte álló kis­gyerek, a mindig tiszta ud­var, a vakító falak, a sok virágra. Eszter volt min­denben a lélek. Józsika a bátyja felé ka­pott kis kezével, de Feri nem mert ránevetni. Eszter megsajnálta a gyereket. Te­nyerét rátette kopaszra nyí,- rott, szúrós hajára, s a ki­mosott kéz lassan andalgott a fiú nyaka felé. Feri meg­érezte belőle, hogy nem ha­ragszik az anyja, s megha­tottságában sírva fakadt. — Menjünk be, ne sírj itt az utcán — mondta Eszter. Az udvarról már elment a nap. A ház alkonyati ár­nyékában élénken tarkál- lottak a frissen locsolt virá­gok, a konyhából petrezse- lyemszagú gőz szállt a tisz­tára sepert udvarra s há­tul a kertben boldogan vi­rítottak a száradó lepedők. Mindenütt a békés kis vi­lágban "Eszter kezenyoma látszott. Ferike csak most látta, hogy az anyja mennyi mindent csinált, amíg ő Gyuriéknál játszott. Elszé- gyellte magát, és hogy va­lami jót tehessen, megkér­dezte: — Adjak a tyúkoknak? — Most ettek — felelte békésen Eszter. Azzal ki­ballagott Józsikával az ud­varra és lassan végigsétált a kerítés mellett, mintha a virágokat nézné. Ferike utánuk sompolygott. Eszter megvárta a gyereket, az­után csendesen megkérdez­te tőle: — Édesapa nem volt ott? — Az ivóba nem néztem be — állt komoly arccal a kisgyerek. Majd egy kis hallgatás után hozzátette: — Talán csak tovább dol­gozik ... E szter némán állt egy darabig, azután is­mét megsimogatta a fia fejét: — Megetetem Józsikát, azután megfürösztlek. Amíg Eszter pépet nyom. kodott a kisebbik gyerek­nek, Feri odakészítette a konyhába a lavórt és mel­léje a sámlit, azután levet­kőzött és alsónadrágban le­ült a hokedlira Amikor anyja végzett az etetéssel, a nadrágot is letolta ma­gáról és úgy várakozott. Ibolyaszappannal fürdette Eszter a fiát. Álmok úsztak előtte a fölszálló illatos gőz­ben. Néhány pillanatig az urát látta a hegyoldalban. Egyszer fölmentek hozzá Ferikével, hogy megnézzék, hogyan döntögetik a fákat. Józsi arról beszélt nekik, hogy milyen jó- itt fönt, örökké a tiszta erdei leve­gőt szívni és a rügyező fá­kon, az irtásokban élő mál­nán, hulló leveleken és a töretlen, mély havon nézni az évszakok váltását. Csak­ugyan szép volt, ahogyan az áprilisi nap besütött a hegyoldalba. De ő valami mást szeretne a gyermekei­nek. A padlós szoba, a fe­hér falak, az ibolyaszap­pan, a szépen vasalt virág­mintás pizsama az aszta­lon, minden azért van, hogy a fiainak szebb legyen a gyerekkora, mint a szüleiké volt, azután meg majd... — Édesapa miatt vagy szomorú? A kisgyerek szavai föl- rezzentették álmodozásából Esztert: — Nem vagyok szomorú, csak nagyon elgondolkoz­tam. — Gyuri azt mondta, az apjától hallotta egyszer, hogy édesapa nagyon bírja az italt. — Nem szabad így be­szélni — szólt rá gyorsan Eszter. — Ha Gyuri mond is valamit, azzal ne törődj. Egy kisgyermeknek nem szabad az apja hibáiról be­szélnie. Édesapa hibái... Üj hang, szokatlan kongás zúgott Ferike fülében, lelkét ár­víz öntötte el. Édesapa ak­kor rossz ember volna?... Ez annyira fájt neki és annyira szégyellt«, hogy el­fordította fejét és nem mert az anyja szemébe néz­ni. Eszter rögtön észrevette és megpróbálta békíteni: — Én nem úgy gondol­tam, hogy édesapának hi­bái vannak, hanem úgy, hogy ha volnának is, ne­ked nem illene beszélned róla. Az nem hiba, hogy néha megissza azt á kis bort, de sohasem rúg be és senkivel sem kötekedik. O lyan jó volt halla­ni ezt. Feri most már föl mert néz­ni, de szólni nem tudott Ö sohasem tudta kimutatni az örömét úgy, mint más gyerek. Minden úgy be volt zárva a leikébe, mint Eszternek. Csak nézte az anyja gőztől piros arcát és tudatosan gyönyörködött a szépségében. Azután bol­dogságában hirtelen meg­csókolta Esztert valahol a lelkén érintette a fia csókja. Pá­rás arcát egy pillanatra a gyerek vizes halántékához szorította és elszorult han­gon lehelte a fülébe: — Kicsikém... Olyan volt Eszter arcá­nak érintése, mintha kivett szívét simította volna oda. Közben a leikével ismét valahová messzire nézett. Túl a hegyeken — amelyek oldalában Józsi a fákat döntögeti —, egy messzi, nagy gyárra, ahol olyan fényesek a gépek és olyan tiszta minden, hogy talán fehér köpenyben dolgoznak benne. Alexin Andor Szentendre Film, mozi, A filmet nézni kell, nem pedig beszélni róla. Pon­tosabban szólva: először meg kell nézni, s utána le­het beszélni róla. Ha érde­mes.' Ügy tűnik azonban, hogy az utóbbi időkben inkább beszéltünk a magyar fil­mekről, mintsem néztük őket. S annál többet be­széltünk, minél kevésbé ül­tük tele a mozik nézőterét. Persze akik nem mentek be a moziba, azok voltak a né­zők, akik pedig tanácskoz­va, tiltakozva kutatták, mi lehet ennek az érdeklődés­hiánynak az oka, azok vol. tak a filmművészek, a film- kritikusok és a filmforgal­mazás szakemberei. Volt az elmúlt hónapokban néhány szűkebb körű eszmecsere, januárban pedig Pécsett, a VIII. magyar játékfilm­szemle beszélgetésein is ez jelentette az egyik legfon­tosabb, leghossizabban tár­gyalt témát. A köztudatban így él a sommás ítélet: „A magyar filmek nem érdeklik a kö­zönséget”. S ebből az íté­letből mindjárt adódik a következtetés: a magyar filmek azért nem érdeklik a közönséget, mert a ma­gyar filmek „nem jók”. Vajon igaz-e az ítélet, helyes-e a következtetés? Ilyen általánosságban sem­miképpen sem. Való, hogy akadt az el­múlt esztendő magyar film­termésében néhány olyan alkotás, amelynek feltűnő­en csekély volt a nézőszá­ma, ám ugyanakkor a ha­sonlóan tavaly készült Ken­gurut, a kiváló operatőr, Zsombolyai János első ren. dezését, hetek óta telt há­zak előtt vetítik ország­szerte. Füzek nyárfák és gesztenyék Radnoi István A partról azt a kőpadot magaddal ha elvontatod jobb lesz ha viszed a bokrokat füzeket kövezetei a szobrokat jobb lesz a várost is elviszed neked már semmi számunkra sem lehet jobb lesz ha elviszed itt hagytál minket mint kabátot jegyeket jutást s a parlagok sarát utat a kertet füveket kétszeresen hűtlen barát a gesztenyék sprát A dolog másik oldala pe­dig az, hogy a közönségsi­ker nem minden esetben hiteles mércéje a művészi rangnak Jó például kí­nálkozik ezt bizonyítani Dárday István Jutalomuta­zás című filmje. Éz a mű volt — vitán felül — az 1975. év legjobb magyar filmje. Az egysége­sen elismerő hazai kritikai fogadtatás és a mannheimi filmfesztivál fődíja egykép­pen ezt bizonyítja. Ám a Jutalomutazás mégsem olyan alkotás, amelynek je­gyeiért „verekednének” a nézők. Olyan munka, amelynek értékei csak egy számban csekélyebb, a filmművészet esztétikai rendszerében tájékozottabb, a művészi kísérletezés iránt fogékony nézőréteg előtt tetszenek fel igazán. És ezzel a megállapítás­sal máris eljutottunk egy nagyon fontos kérdéshez: a forgalmazás problematiká­jához. Vajon egy-egy film azok elé a nézők elé ke- rül-e, akik felfogják, érté­kelik, szeretik? A jelen gyakorlata szerint koránt­sem mindig. Sokakban rpa még az a felfogás él, hogy a filmné­zés, a moziba járás, „csak” szórakozás. S akik a szín­házban hajlandók végig­ülni mélyen elgondolkodta­tó, komoly szellemi erőfe­szítést igénylő darabokat, a hasonló jellegű filmeket el­vetik. A filmvászon előtt csak szórakozni és főkép­pen nevetni akarnak. Mások viszont azt tart­ják, hogy moziba menni: program. A televízióban látott film más élményt je­lent. Csak meg kell nyom­ni a gombot, és le kell ül­ni a képernyő elé. A mozi­ba készülni kell. S mivel az ember rendszerint nem egyedül jár moziba, meg kell beszélni, előtt? talál­kozni vagy utána még együtt lenni, beszélgetni valakivel vagy valakikkel. A kettős mozilátogatási hagyomány tehát még so­káig élni fog, s éppen ezért kell megteremteni annak lehetőségét, hogy a hagyo­mányos moziba nem illő filmek a maguk nézőihez eljussanak. Két útja van épülőben ennek napjainkban. Az egyik — a már kialakul­tabb — az úgynevezett Filmbarátok Köre mozihá­lózat. A köznyelv egysze­rűen csak stúdiómoziknak hívja azokat a filmszínhá­zakat, amelyekben az úgy­nevezett „művészfilmeket”, magyarán a nem a legszéle­sebb közönséghez szóló al­kotásokat vetítik. Jól be­vált forma ez, csak nagyon gondos műsorválogatás szükséges valóban „rendel­tetésszerű” működéséhez. S bizony volna még javítani való! Éppen napjainkban került például s stúdiómo­zik műsorára a Homokvár című japán szuperaiccs, ott semmi keresnivalója. A másik utat, amely ép­pen csak a kezdeténél tart, jobb kifejezés híján „tár­sadalmi forgalmazásnak” nevezik. Ez azt jelenti, hogy a filmeket azokhoz a né­zőkhöz viszik el, akiket a téma miatt feltehetőleg leginkább érdekel. A Ba­lázs Béla stúdióban készült Pedagógiai sorozat pedagó­gusok közötti „forgalmazá­sának” sikere bizonyítja, hogy helyes ez az út. Amíg azonban a rendszer kiala­kul, működési feltételei megteremtődnek, addig még nagyon sokat kell tenni az ügy érdekében. Ne .feledkezzünk meg azonban a hagyományos moziról! Azt hiszem a leg­különbözőbb felmérések adataiból két igazán fon­tos van. Az egyik az, hogy a magyar mozinézők mint. egy fele csak nyolc általá­nost végzett, a másik pedig az. hogy a látogatók két­harmada harminc éven alu­li. Ezt a két adatot nem hagyhatják figyelmen kívül sem a filmművészek, sem a filmgyártók, sem a'film- forgalmazók. Annak a művésznek, aki tehetségéből adódóan a fil­met választotta kifejezési formául, tudomásul kell vennie: ilyen közönségnek dolgozik. Ez korántsem je­lenti, hogy engednie kell művészi igényességéből. De arra kétségtelenül figyel­meztet: ha valaki monda­nivalóját bonyolult jelkép- rendszerrel fejezi ki, szá­molnia kell azzal, hogy gondolatai csak csekélyebb számú nézőhöz jutnak el. Minden alkotásnak saját törvényei vannak,1 koránt­sem kívánom ezeket sérte- pi. De a filmtörténetből — akár a közelmúlt termésé­ből is — számtalan példát lehetne sorolni arra, hogy igazán komoly mondanivaló közérthető formában a leg­szélesebb nézőközönséghez jutott el. Akinek az ilyen film nem műfaja, ne mű­velje. A filmgyártás irányi, tóinak azonban ügyelniük kell arra, hogy ilyen fil­mek minél nagyobb száki­ban készüljenek Morvay István

Next

/
Thumbnails
Contents