Békés Megyei Népújság, 1976. június (31. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-06 / 133. szám
TÜL A HEGYEKEN Gyimesi Ferenc novellája F erikéék háza kicsi volt. Az öreg cserepeken büdöskővi- virág ült a moha között, meg néhány tégladarabka, amelyek fennakadtak, amikor a gyerekek megpróbáltak átdobni á házon. Középen nyílt a konyha, jobbra és balra egy-egy szoba. Az utcai szoba már padlós volt, és az ablakairól is látszott, hogy valaki egyszer már megpróbált emelkedni. De a hátulsó még úgy állt föl- ' desen, a tenyérnyi ablakokkal. Az volt a megszorult szívdobbanás. A falak vakítottak a fehérségtől. Az udvar is mindig ilyen tiszta volt. Nagyobbik része napos és szikkadt. Fű nem nőtt rajta, csupán néhány porc- fűbokorka próbálkozott az élettel, amerre a kútnál kiöntött víz folydogált az utcai árok felé. A gyümölcsfák hátra szorultak a kertbe, csak egy féloldalú szilvafa nézte még, hogyan fejlődnek a konyhára való zöldek az ágakkal elkerített konyhakertben. Annál több volt a virág. Végig a csepegő ég alatt drótokra futtatott hajnalka illatozott, az ablakok telerakva cserepes muskátlival és fuksziával, a ház előtti kiskertben és a konyhakert kerítése mellett pedig sűrűn virított *a viola, a verbéna, a rezeda, a szív- virág és a mályva. A kisgyerek bűntudatosan settenkedett hazafelé és most már bánta, hogy hallgatott a pajtására és elment játszani, amikor az anyja azt mondta, hogy legyen ott a kistestvére mellett, amíg ő hátra megy a kertbe teregetni. De a pajtásánál, akinek apja az italboltot vezette a falu szélén, nem volt golyó, és Józsika is olyan szépen aludt a diófa alatt... Már a kapuban várta az anyja. Józsikával a karján éppen akkor lépett ki a kapun, amikor a szomszéd ház elé ért. — Hol voltál, Ferike? — kérdezte szelíden Eszter. — Kovács Gyuri elcsalt játszani — sütötte le szemét a gyerek. — Itthon nem játszhattatok? — Nem volt nála golyó. Meg Józsika is aludt. Ügy állt Eszter a fia fölött, mint az az egyenes szárú, fehér mályva, amelyik most nyílt javában a kerítés mellett. Kibomlott fekete kontyából, ahogyan Józsika kihurcolta, egyik vállára esett egy hajcsomó s úgy ült fehér gyolcsingén, mint egy feketerigó. Huszonnyolc éves volt, erős, szép fiatalasszony. Hosszú pillájú, fekete szeme tele szelídséggel, mint akinek örök békében él a lelke. Tekintete is örök álmodozás. Talán ez a tekintet látta meg elsőnek a padlós szobát és a tágas ablakokat, amikor azok még meg sem voltak. Ezzel a tekintettel nézett az előtte álló kisgyerek, a mindig tiszta udvar, a vakító falak, a sok virágra. Eszter volt mindenben a lélek. Józsika a bátyja felé kapott kis kezével, de Feri nem mert ránevetni. Eszter megsajnálta a gyereket. Tenyerét rátette kopaszra nyí,- rott, szúrós hajára, s a kimosott kéz lassan andalgott a fiú nyaka felé. Feri megérezte belőle, hogy nem haragszik az anyja, s meghatottságában sírva fakadt. — Menjünk be, ne sírj itt az utcán — mondta Eszter. Az udvarról már elment a nap. A ház alkonyati árnyékában élénken tarkál- lottak a frissen locsolt virágok, a konyhából petrezse- lyemszagú gőz szállt a tisztára sepert udvarra s hátul a kertben boldogan virítottak a száradó lepedők. Mindenütt a békés kis világban "Eszter kezenyoma látszott. Ferike csak most látta, hogy az anyja mennyi mindent csinált, amíg ő Gyuriéknál játszott. Elszé- gyellte magát, és hogy valami jót tehessen, megkérdezte: — Adjak a tyúkoknak? — Most ettek — felelte békésen Eszter. Azzal kiballagott Józsikával az udvarra és lassan végigsétált a kerítés mellett, mintha a virágokat nézné. Ferike utánuk sompolygott. Eszter megvárta a gyereket, azután csendesen megkérdezte tőle: — Édesapa nem volt ott? — Az ivóba nem néztem be — állt komoly arccal a kisgyerek. Majd egy kis hallgatás után hozzátette: — Talán csak tovább dolgozik ... E szter némán állt egy darabig, azután ismét megsimogatta a fia fejét: — Megetetem Józsikát, azután megfürösztlek. Amíg Eszter pépet nyom. kodott a kisebbik gyereknek, Feri odakészítette a konyhába a lavórt és melléje a sámlit, azután levetkőzött és alsónadrágban leült a hokedlira Amikor anyja végzett az etetéssel, a nadrágot is letolta magáról és úgy várakozott. Ibolyaszappannal fürdette Eszter a fiát. Álmok úsztak előtte a fölszálló illatos gőzben. Néhány pillanatig az urát látta a hegyoldalban. Egyszer fölmentek hozzá Ferikével, hogy megnézzék, hogyan döntögetik a fákat. Józsi arról beszélt nekik, hogy milyen jó- itt fönt, örökké a tiszta erdei levegőt szívni és a rügyező fákon, az irtásokban élő málnán, hulló leveleken és a töretlen, mély havon nézni az évszakok váltását. Csakugyan szép volt, ahogyan az áprilisi nap besütött a hegyoldalba. De ő valami mást szeretne a gyermekeinek. A padlós szoba, a fehér falak, az ibolyaszappan, a szépen vasalt virágmintás pizsama az asztalon, minden azért van, hogy a fiainak szebb legyen a gyerekkora, mint a szüleiké volt, azután meg majd... — Édesapa miatt vagy szomorú? A kisgyerek szavai föl- rezzentették álmodozásából Esztert: — Nem vagyok szomorú, csak nagyon elgondolkoztam. — Gyuri azt mondta, az apjától hallotta egyszer, hogy édesapa nagyon bírja az italt. — Nem szabad így beszélni — szólt rá gyorsan Eszter. — Ha Gyuri mond is valamit, azzal ne törődj. Egy kisgyermeknek nem szabad az apja hibáiról beszélnie. Édesapa hibái... Üj hang, szokatlan kongás zúgott Ferike fülében, lelkét árvíz öntötte el. Édesapa akkor rossz ember volna?... Ez annyira fájt neki és annyira szégyellt«, hogy elfordította fejét és nem mert az anyja szemébe nézni. Eszter rögtön észrevette és megpróbálta békíteni: — Én nem úgy gondoltam, hogy édesapának hibái vannak, hanem úgy, hogy ha volnának is, neked nem illene beszélned róla. Az nem hiba, hogy néha megissza azt á kis bort, de sohasem rúg be és senkivel sem kötekedik. O lyan jó volt hallani ezt. Feri most már föl mert nézni, de szólni nem tudott Ö sohasem tudta kimutatni az örömét úgy, mint más gyerek. Minden úgy be volt zárva a leikébe, mint Eszternek. Csak nézte az anyja gőztől piros arcát és tudatosan gyönyörködött a szépségében. Azután boldogságában hirtelen megcsókolta Esztert valahol a lelkén érintette a fia csókja. Párás arcát egy pillanatra a gyerek vizes halántékához szorította és elszorult hangon lehelte a fülébe: — Kicsikém... Olyan volt Eszter arcának érintése, mintha kivett szívét simította volna oda. Közben a leikével ismét valahová messzire nézett. Túl a hegyeken — amelyek oldalában Józsi a fákat döntögeti —, egy messzi, nagy gyárra, ahol olyan fényesek a gépek és olyan tiszta minden, hogy talán fehér köpenyben dolgoznak benne. Alexin Andor Szentendre Film, mozi, A filmet nézni kell, nem pedig beszélni róla. Pontosabban szólva: először meg kell nézni, s utána lehet beszélni róla. Ha érdemes.' Ügy tűnik azonban, hogy az utóbbi időkben inkább beszéltünk a magyar filmekről, mintsem néztük őket. S annál többet beszéltünk, minél kevésbé ültük tele a mozik nézőterét. Persze akik nem mentek be a moziba, azok voltak a nézők, akik pedig tanácskozva, tiltakozva kutatták, mi lehet ennek az érdeklődéshiánynak az oka, azok vol. tak a filmművészek, a film- kritikusok és a filmforgalmazás szakemberei. Volt az elmúlt hónapokban néhány szűkebb körű eszmecsere, januárban pedig Pécsett, a VIII. magyar játékfilmszemle beszélgetésein is ez jelentette az egyik legfontosabb, leghossizabban tárgyalt témát. A köztudatban így él a sommás ítélet: „A magyar filmek nem érdeklik a közönséget”. S ebből az ítéletből mindjárt adódik a következtetés: a magyar filmek azért nem érdeklik a közönséget, mert a magyar filmek „nem jók”. Vajon igaz-e az ítélet, helyes-e a következtetés? Ilyen általánosságban semmiképpen sem. Való, hogy akadt az elmúlt esztendő magyar filmtermésében néhány olyan alkotás, amelynek feltűnően csekély volt a nézőszáma, ám ugyanakkor a hasonlóan tavaly készült Kengurut, a kiváló operatőr, Zsombolyai János első ren. dezését, hetek óta telt házak előtt vetítik országszerte. Füzek nyárfák és gesztenyék Radnoi István A partról azt a kőpadot magaddal ha elvontatod jobb lesz ha viszed a bokrokat füzeket kövezetei a szobrokat jobb lesz a várost is elviszed neked már semmi számunkra sem lehet jobb lesz ha elviszed itt hagytál minket mint kabátot jegyeket jutást s a parlagok sarát utat a kertet füveket kétszeresen hűtlen barát a gesztenyék sprát A dolog másik oldala pedig az, hogy a közönségsiker nem minden esetben hiteles mércéje a művészi rangnak Jó például kínálkozik ezt bizonyítani Dárday István Jutalomutazás című filmje. Éz a mű volt — vitán felül — az 1975. év legjobb magyar filmje. Az egységesen elismerő hazai kritikai fogadtatás és a mannheimi filmfesztivál fődíja egyképpen ezt bizonyítja. Ám a Jutalomutazás mégsem olyan alkotás, amelynek jegyeiért „verekednének” a nézők. Olyan munka, amelynek értékei csak egy számban csekélyebb, a filmművészet esztétikai rendszerében tájékozottabb, a művészi kísérletezés iránt fogékony nézőréteg előtt tetszenek fel igazán. És ezzel a megállapítással máris eljutottunk egy nagyon fontos kérdéshez: a forgalmazás problematikájához. Vajon egy-egy film azok elé a nézők elé ke- rül-e, akik felfogják, értékelik, szeretik? A jelen gyakorlata szerint korántsem mindig. Sokakban rpa még az a felfogás él, hogy a filmnézés, a moziba járás, „csak” szórakozás. S akik a színházban hajlandók végigülni mélyen elgondolkodtató, komoly szellemi erőfeszítést igénylő darabokat, a hasonló jellegű filmeket elvetik. A filmvászon előtt csak szórakozni és főképpen nevetni akarnak. Mások viszont azt tartják, hogy moziba menni: program. A televízióban látott film más élményt jelent. Csak meg kell nyomni a gombot, és le kell ülni a képernyő elé. A moziba készülni kell. S mivel az ember rendszerint nem egyedül jár moziba, meg kell beszélni, előtt? találkozni vagy utána még együtt lenni, beszélgetni valakivel vagy valakikkel. A kettős mozilátogatási hagyomány tehát még sokáig élni fog, s éppen ezért kell megteremteni annak lehetőségét, hogy a hagyományos moziba nem illő filmek a maguk nézőihez eljussanak. Két útja van épülőben ennek napjainkban. Az egyik — a már kialakultabb — az úgynevezett Filmbarátok Köre mozihálózat. A köznyelv egyszerűen csak stúdiómoziknak hívja azokat a filmszínházakat, amelyekben az úgynevezett „művészfilmeket”, magyarán a nem a legszélesebb közönséghez szóló alkotásokat vetítik. Jól bevált forma ez, csak nagyon gondos műsorválogatás szükséges valóban „rendeltetésszerű” működéséhez. S bizony volna még javítani való! Éppen napjainkban került például s stúdiómozik műsorára a Homokvár című japán szuperaiccs, ott semmi keresnivalója. A másik utat, amely éppen csak a kezdeténél tart, jobb kifejezés híján „társadalmi forgalmazásnak” nevezik. Ez azt jelenti, hogy a filmeket azokhoz a nézőkhöz viszik el, akiket a téma miatt feltehetőleg leginkább érdekel. A Balázs Béla stúdióban készült Pedagógiai sorozat pedagógusok közötti „forgalmazásának” sikere bizonyítja, hogy helyes ez az út. Amíg azonban a rendszer kialakul, működési feltételei megteremtődnek, addig még nagyon sokat kell tenni az ügy érdekében. Ne .feledkezzünk meg azonban a hagyományos moziról! Azt hiszem a legkülönbözőbb felmérések adataiból két igazán fontos van. Az egyik az, hogy a magyar mozinézők mint. egy fele csak nyolc általánost végzett, a másik pedig az. hogy a látogatók kétharmada harminc éven aluli. Ezt a két adatot nem hagyhatják figyelmen kívül sem a filmművészek, sem a filmgyártók, sem a'film- forgalmazók. Annak a művésznek, aki tehetségéből adódóan a filmet választotta kifejezési formául, tudomásul kell vennie: ilyen közönségnek dolgozik. Ez korántsem jelenti, hogy engednie kell művészi igényességéből. De arra kétségtelenül figyelmeztet: ha valaki mondanivalóját bonyolult jelkép- rendszerrel fejezi ki, számolnia kell azzal, hogy gondolatai csak csekélyebb számú nézőhöz jutnak el. Minden alkotásnak saját törvényei vannak,1 korántsem kívánom ezeket sérte- pi. De a filmtörténetből — akár a közelmúlt terméséből is — számtalan példát lehetne sorolni arra, hogy igazán komoly mondanivaló közérthető formában a legszélesebb nézőközönséghez jutott el. Akinek az ilyen film nem műfaja, ne művelje. A filmgyártás irányi, tóinak azonban ügyelniük kell arra, hogy ilyen filmek minél nagyobb szákiban készüljenek Morvay István
