Békés Megyei Népújság, 1976. június (31. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-19 / 144. szám

Képzőművészeti körök kiállítása Gyulán Gyula nemcsak legfestoibb vá­rosa megyénknek, hanem művé­szeti élete is pezsgő. A város a mestereknek és a szépség kin­cseivel még csak most ismerke­dőknek egyaránt lehetőséget nyújt ismét és ismét a kitárul­kozásra, mondandójuk közzété­telére. Egy ilyen eseménynek voltak tanúi csütörtökön dél­után a gyulaiak a művelődési ház földszinti kiállitószárnyá- ban. A ház három képzőművé­szeti szakköre közül a két if­júsági évadzáró tárlaton mutat­ta be az elmúlt évad termését. Koezta Rozália festőművész és Székelyhídi Attila festőtanér szakkörének tagjai javarészt szén és grafitportrékat, enteriő­röket, csendéleteket rendeztek el a falakon. A tanulmányok egy igen gazdag esztendőről árul­kodnak: természetesen ez a kiál­lítás sem egységes, színvonalá­ban is meglehetősen változatos. Ahogyan azt Varga András, a ház igazgatója megnyitójában, valamint a két körvezető is­mertetőjében elmondotta, itt nem is holmi művészképzés a cél. Egyszerűen a heti foglalko­zásokra eljáró, a ceruzát és az ecsetet szerető fiatalokban rejlő képességek kibontakoztatása, a szépre, a művészi értékre való nevelésük a feladat. S hogy ez megvalósult, bizonyítja a tárlat. A csaknem negyven tanul­mány diák- és ifjúmunkás-alko­tói közül Gurzó János, Vass Edit, Göndöcs Péter, Murvai Ro­zália és Góz Ilona nevét kell említeni. Rajzaikban és festése­ikben a tárgyszerűség ábrázolá­sán túl még valami van: a bel­ső tartalom a művészetté kere­kedő esztétikum meglátásának képessége. A képzőművészeti körök leg­jobban dolgozó tagjainak a mű­velődési ház vezetősége könyv- jutalmakat adott át. Az érdek­lődők ebben a hónapban láthat­ják a: tartalmas anyagú bemu­tató- tárlatot. (N. L) .......................... ;io k háztáji gazdaságát, nem irigylem tőlük a többletkere­setet, de az én jövedelmem nem bírja a nagy jövést-menést. Két nap alatt háromszor akart mo­ziba menni. Számlámra írható, egyszer se sikerült neki. Matek­ból hármast kaptam, a legjobb­kor, a babának erre vettem egy fagyit. Legyen neki is. Má­jusban ez a primőr. Hűvös na­pon senki nem eszi, örüljön, hogy Így kivételezek vele. A presszó zenés volt, míg ette, meghallgattunk két számot, olyan kis billentyű pasas ült a zongoránál. A Livi szorongatta a kezem, az is lehet, hogy én az övét. Már nem emlékszem. Tö­röm a fejem, hogyan tudnék üzenni a Maiidéinak, hogy amit megőrzésre átvettem, most visz- szaadom. A telefonkábelek be­áztak. Az ilyen zuhés napok nem tesznek jót a szabadtéri játékoknak. A múlt héten nya­ralni készültünk, most meg a sarkkörön túl vagyunk. Azt mondja a tv, a hideget egyene­sen az északi sarkról importál­juk. Még jó, hogy ehhez is nem kell valuta. Másnap már azt mondták, hogy melegebb lég­áramlat közeledik. Grönland fe­lől. Hallgatok a meteorológiára, komoly tudomány. Kinézek a parkra, szomorú az egész táj, mint négyesdömping a lottón. Egyik este mondom a nőnem­nek, megyünk a Szigetre. Hátha ráharap, velem jön, és én is ki­maradhatok. Olyan pofákat vág, ami egyáltalán ném illik a vá­rosképbe. Belátom, magamnak kell elindulni, bár nem vagyok nagy tisztelője az ilyen magán­vállalkozásnak, ami töke nclkül Kitüntetett hétköznapok \\ jegyzet 1 „NEM HISZEK A LÁTVÁ­NYOS EREDMÉNYEKBEN. ÉN SEM TÖREKEDTEM SOHA ILYENEKRE. A MINDENNAPI DOLGOKAT KELL ELLÁTNI BECSÜLETTEL, RENDRE ÉS FEGYELEMRE SZOKTATVA ÖNMAGUNKAT ÉS A KÖR­NYEZETÜNKET IS. SZlVÖS, KEMÉNY MUNKA. A TÁNTO­RÍTHAT ATLANSÁG. LÁTSZÓ­LAG KÖZÉPSZER? NEM IGAZ! . . . KÜLÖNBEN IS: A MEGALAPOZOTT SIKER, VAGY LEGYÜNK PRECÍZEB­BEK: A MINŐSÉGI VÁLTO­ZÁS A MENNYISÉG HATVÁ- NYOZÖDÁSÁBÖL SZÜLETIK. TEHÁT A BECSÜLETTEL, FE­GYELEMMEL VÉGZETT KÖZ­NAPI MUNKÁBÓL.” Kiváló tanár. Ezúttal nem egyszerű megállapítás: kitünte­tés, melynek két hete tulajdono­sa. Az orosházi gimnáziumban mindenki gratulált, amikor ha­zaérkezett Budapestről. „A FOGADÁSON IS CSAK FÉLÓRÁT VOLTAM. SIETTEM A CSABAI GYORSHOZ, HAZA­FELÉ. NEM VAGYOK OROS­HÁZI, A FELVIDÉKEN SZÜ­LETTEM, Dl VÉNYBEN. HU­SZONÖT ÉV ALATT MÉGIS OROSHÁZI LETTEM.” A nyomdászt, aki ezt a portré­riportot szedi, arra kértem, szed­jen néhány mondatot nagybetű­vel abból, amit Imreházi Károly, az orosházi gimnázium és szak-; középiskola igazgatóhelyettese mond. A legjellemzőbbeket, a •legfontosabbakat. Ezért kezdőd­nek már az első mondatok nagy­betűkkel: a kitüntetett vallomá­sa az iskoláról, a pedagógus dol­gáról, amíg az élete tart. Nincs ebben semmi nosztalgia. Imre­házi Károly alig túl ötvenedik évén a nyugalmas tetterő, a szépre, az igaz életre törekvő ember megtestesítője. Ezért kapott magas kitünte­tést? Amikor felötlik bennem a ba­nális kérdés, gyorsan ' félrete­szem. Ki nem mondható, meg nem kérdezhető. Miért kapta? Érdemes kutatni ezt? Kell-e ma­gyarázatot keresni a megtisztelő örömre? Nemcsak azért kapta, mert 25 éve tanít ebben a gim­ugyanis nem kivitelezhető. Sen. ki nem hatódik meg. öt percig sajnálom magam, aztán újra kezdem. Az öregnél végre lee­sik a tantusz. Költségvetésére hivatkozva, az a véleménye, hogy fejlődésem mai szakaszá­ban elég, ha Pestről megyek Pestre. Magyarán, a maga ré­széről nem kívánja, hogy meg­jelenlek a Szigeten. Csak néz az ajtóra. Az anyám rávágja, mert ilyenkor az öreget nem lehet el­viselni. A menet az enyém, a néném elmerül a vicclapba, nem mer komoly lapot olvasni, ne­hogy elröhögje magát. Ilyenkor is izzad. Kivonul a fürdőszobá­ba. Drága külföldi dezodort használ. Valami bűzlik ebben a házban. Nem ártana egy kis mozgás, az öreg is arra vár, majd csak megmoccanok, és hálából be­hozom neki a feketét. Szem­üveggel frankón hasonlít Mast- roiannira. Főleg a szemüveg- Már mozdulnék, amikor meg­szólal a telefon. Engem keres­nek, úgy kell ez most nekem, mint olvadás a téli olimpián. A Lakinger hív, van-e nemzetközi menetrendem, mert arra kí­váncsi, .mikor indul a busz a végállomásról a Szigetre? Úgy érzem magam, mint egy meg­fúrt alagút. Az öreg csak le­gyint, én pedig a Lakingert elf küldöm valami trópusi éghaj­latra. Pontosan 13 óra lü-kor indul a busz, mondom neki. 50 százalék kedvezmény, csökkent szellemi képességűeknek. Olcsón utazhat. Alvás előtt ilyen mély gondolatokkal világítom meg magamnak a nap történetét. (Folytatjuk) náziumban. Nemcsak azért, mert igazgatóhelyettes, vezető. Nem­csak azért, mert hatodik éve fá­radhatatlan szervezője és tago­zatvezetője a dolgozók négyféle középiskolai képzésének. Hát akkor miért? „Első kitüntetésem ez. És el­sőnek is a legmagasabbak egyi­ke. Meglepett és elgondolkozta­tott. Aztán gyorsan kijavítot­tam magamat: nem az első. Négy éve megkaptam az arany- koszorús Táncsics-jelvényt. A MI ISKOLÁNK ALAPÍTOTTA. AZOK KITÜNTETÉSÉRE, AKIK A LEGTÖBBET TETTÉK AZ ISKOLÁÉRT. TAKAROK ÖREGDIÁKOK. Hogy én is át- vehetem, büszkeségem” A büszkeség azonban nem lát­szik Imreházi Károly arcán, leg­alábbis olyan értelemben nem, ahogyan azt a túl magabiztos emberek arcán megfigyelhetjük. Igaz,,,ott, már :a gőg is beleját­szik. Ahogy telnek a negyedórák, aztán a félórák, ülünk egy asz­tal mellett kényemes karosszé­kekben, bekopognak tisztelettu­dó (nagy szó!) tanítványai, aztán sétálunk kicsit az iskolavárnyas udvarán a kézilabdapálya mel­lett; az évek óta bennem őrzött képhez egyre több vonás iga­zodik;. Azt mondja, az lenne az igazi, ha ilyen magas kitüntetéseket fiatalok is kapnának. Többen, mint most. Hogy a kitüntetett pedagógus ne csak azt érez­ze, dolgoztam harminc-negyven évet, ennek szól az elismerés. „Bonyolult dolog ez. Mert az életpálya végén is jólesik, ha odafigyelnek az emberek. DE KÉPZELD CSAK. MIT JELENT EGY HUSZONÖT. HARMINC­ÉVESNEK, HA KITÜNTETIK? ÓRIÁSI ERŐ. HISZEN EGY ÉLET VAN MÉG ELŐTTE.” Alig az ötven felett rengeteg tervet hordozunk magunkban. Megerősítve azokat a tapasztala­tok biztonságával, melyet csak az érezhet, aki évtizedeket tölt hivatásában. „Szeretnék egyszer kizárólag felnőttekkel foglalkozni. Egész embert kíván az is. HOGY MEGVALÓSÍTHATÓ-E? AZT HISZEM, IGEN. MINDENNEK ELJÖN AZ IDEJE.” Mire ideérkezünk, újból fel­bukkan szavainkban a múlt. Nem olyan egyszerűen, ahogy erre itt sort keríthetek, mert Im­reházi iKároly többször is mond­ja: „NEM ÉRTEM, MIÉRT KELL EZ AZ EGÉSZ. MIT CSINÁL. TAM ÉN? ANNYIT, AMENY- NY1T MINDENKINEK TENNIE KELL A TÁRSADALOMÉRT, KARTÁRSAIÉRT, DIÁKJAI­ÉRT — HA TANÁR. ÉS AMENNYIVEL MINDENKI TARTOZIK ÖNMAGÁNAK, HA EMBER.” (Fábián István felvétele) Mégis csak beszélgetünk. Már bejártuk közben az iskola több száz méternyi folyosóját is, né­zegettük a régi tablókat. Ki ho­vá lett? Ki merre él? Tanár, diák, aki ha eltöltött itt néhány évet. soha nem felejtheti ezt az iskolát. Pedig az a hír járja az oros­házi gimnáziumról, hogy túlsá­gosan szigorú. „Ez a másik, amire büszke va­gyok. És állunk elibe az ilyen véleményeknek, melyek hogy­hogy nem, egy idő után minden­kiben megváltoznak, és azt mondatják a volt tanítványok­kal; AZ VOLT A JÓ. HOGY RENDRE, FEGYELEMRE NE­VELTEK BENNÜNKET. A KÖ­VETELMÉNYEK SZIGORÚ BE­TARTÁSÁRA. ARRA, HOGY SOKFÉLE EMBERRE VAN SZÜKSÉG. NEM LEHET MIN­DENKI VEZETŐ, EGYETEMET VÉGZETT, MERT AZ IS ÉR ANNYIT. HA VALAKIBŐL KÖZKATONA LESZ.” Másoktól tudom, hogy a diá­kok mennyire szeretik. Hogy azt mondják róla: nagyon jó tanár. Hogy ember. Szigorú, de ember. Valahol később mondja azt, ami ide kívánkozik. „Nem az a lé­nyeg, hogy az ember a lépéstá- volságot figyelje, hanem az a kapcsolat, amelyben egy idősebb és egy fiatal ember áll egymás mellett. Még csak azt sem mon­dom, hogy SZEMBEN NEM SZERETEM EZT A SZÓT.” Nem hallunk csengetést, mert nincs már. A tanári kar azon­ban még dolgozik. A tanulmányi év lezárása nem olyan, hogy be­csukjuk az ajtót, szeptemberben folytatása következik. Első eset, hogy némi csend után, lejegyez­hetnék egy ugyanolyan csendes mondatot: „Telik az idő. Ötvennégyben, amikor felépült az a hatalmas iskola, már igazgatóhelyettes voltam. Berendeztük, aztán szer. veztük a következő évet. MINT MOST IS, A KŐVETKEZŐT. És így évre év. évtizedre évti­zed. Az ember észre sem veszi, hogy már a huszonhatodik kör vetkezik. NEGYEDSZÁZAD .. És az iskolán túl? Azon túl, mi van? „A család és a kert. A köny­vek, az irodalom. A televízió. Utazások. ÉS ÚJRA ÉS ÜJRA A KERT. A PIHENÉS, AZ ÖRÖM KÜLÖNÖS, SZÉP HE­LYE. A HÁZ MÖGÖTT, A TÁTRA UTCÁBAN. MÉG AZ UTCA NEVE IS GYÖNYÖ­RŰ . . Már harangoznak, dél van. Apró örömök ideje ez most. Hogy mitől csodálatos két héttel hamarább enni újkrumpli-levest, salátát vagy paradicsomot. Ami a kertben terem, amiből ha sok van, behozza a kollégáknak: ..Zsoldosztás” — mondja, és jó étvágyat kíván mindenkinek. Sass Ervin Üdítő — gondolatok Békéscsabán, a Hunyadi téri autóbusz-pályaudvaron és kör­nyékén mindig nagy a forgalom. Sok az autóbusz és sok az utas, ez érthető, hiszen a megye min­den tájáról és távoli országré­szekről is érkeznek ide embe­rek, sőt külföldről is jönnek au­tóbuszok. Várakozni a csatlako­zásra vagy az induló járatra, unalmas. Különösen akkor, ha — mint Békéscsabán is — kicsi a váróterem, és nincs semmi lehe­tőség arra, hogy valahogyan el- töltsük az időnket. Mit tegyen hát a szegény halandó? Ha nem talál ülőhelyet, sétál, lődörög. Esetleg vásárol egy újságot a közelben és olvasgat. Sokan per­sze céltalanul, üresen fecsérlik cl az idejüket. Azaz mégsem egészen. Mert vannak, akik hamar feltalálják magukat. A lehetőség szinte ott van az orruk előtt. A két büfé­ből liívogatóan kacsingatnak ki­felé a palackokkal megrakott polcok. A Hunyadi téren ugyanis két ilyen elárusító alkalmatosság van. Az egyik a vendéglátóipari vállalaté, a másik az Utasellá­tóé. Ez nem is lenne tulajdon­képpen baj, sőt elkelne egy cukrászda, esetleg virágbolt, korszerű újságpavilon és így to­vább. Nagyobb baj az, hogy ezekben a büfékben kimérve is árusíta­nak szeszes italt. Mi történik te­hát a hosszú várakozásban? Ha másképp nem, csupán unalom­űzésből is odaáll az utas a kis- ablak elé egy pohár szomjat ol­tó sörre, esetleg egy féldecire. Majd összeverődnek az ismerő­sök, s az egy pohárból kettő,^ sőt több lesz. És vannak, akik már úgy ide szoktak, mint régen, év­tizedekkel ezelőtt az úgyneve­zett bodegához, amely jól tud­juk — legalábbis az idősebb kor­osztály —, hogy milyen hírű volt —, akár a pesti Ilkovits. Mennyit kellett hadakozni a különböző szerveknek azért, hogy végül is lezárják, eltüntes­sék a megyeszékhely egyik szé­gyenfoltját. Most, ha valamivel ugyan mo­dernebb változatban is, a hely­zet csaknem ugyanaz. Éppen ezért javasoljuk az illetékesek­nek, hogy tiltsák be véglegesen ezekben a büfékben a szeszes ital árusítását. Amúgy is sok az ittas ember, itt pedig különösen, hiszen na­gyon könnyen hozzáférnek az italhoz. Nap mint nap százan és százan tanúi annak, hogy meny­nyi bosszúságot, gondot okoznak ezek az egyének a közlekedés dolgozóinak, ugyanakkor zaklat­ják a többi békés utast és nem egyszer tettlegességre is sor ke­rül. Miért van arra szükség, hogy részeg emberekkel viaskodjanak a közlekedés szakemberei, amúgy is fárasztó, felelősségteljes mun­kájuk közepette? Ha Budapesten a Keletiben, a Béliben, az Engels téren vagy más pályaudvarokon betiltották a szeszes ital árusítását, illetve csak palackozottan lehet forga­lomba hozni, miért ne követhet­nék a jó példát Békéscsabán, és nemcsak itt, hanem Békésen, Orosházán vagy más városban is? Kasnyik Judit R mímssff. ms. JÚNIUS 13»

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents