Békés Megyei Népújság, 1976. május (31. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-30 / 127. szám
t Könyvjelző Olvassunk vidéki költőket is Irodalmár berkekben makacsul él az a hiedelem, hogy ami fővárosi, csak az lehet világszínvonalú, ami pedig vidéki, az provinciá- iiSj ósdi, mucsai. Szóban, írásban mindenki tiltakozik az efféle állítás ellen, de hogy létezik e szemlélet csak a strucc tagadja. Arról persze nemigen esik szó e körökben, hogy olyan nagyságú, tartalmú s színvonalú folyóirat, hogy mást ne mondjak, mint a Kortárs, Üj írás, csak a Szovjetunióban legalább tucatnyi jelenik meg, nem egy Szibériában. Az, hogy Budapest a világirodalom központja és Budapesten írónak lenni, csak’ ott megjelenni az már korszerűséget jelentene, oly mosolyogtató, mint annak naiv elhivése, mint hogyha a világegyetem (az amúgy különben még kellemes) Föld körül forogna... Három vidéken élő költő verseskötetével lehet most ez állításom aládúcolni. Három olyan költőével, akinél bejelentett lakótárs a múzsa, s akik nem érzik szükségét, hogy „vigyázó szemüket” a legfrissebbnek tűnő költői divatra szögezzék. Vidékről mintha olykor jobban látnák, hogy hol a lényeg ... A debreceni Bényei József második verseskötetét jelentette meg a Szépirodalmi. „A hétköznapok megtalálnak” című kötet az ereje teljében levő férfi énekei, azé a férfié, aki kisfalusi paraszti sorból vált nagyvárosi értelmiségivé, gondolkodó alkotóvá. Aki végigélte a dolgozók felemelkedésének évtizedeit, részt vett jelenünk formálásában mint újságíró, irodalmár, dramaturg, s verseiben mérlegre teszi lehetőségeinket és a megvalósulást, jelent, józanul látja, megítéli a nemest és a nemtelent, a pótolhatatlant és a még megtehetők és amikor egybeforr versében az egyén és a köz, amikor „a világ öt sebei” vagy a „káromkodások” tolulnak szájára, akkor igen, akkor komoly költővé forrósodik. Első kötetes költő Coór Imre festőművész, aki a kecskeméti „Forrás” folyóirat egyik szerkesztője. A Forrás-könyvek sorozatában jelent meg az ötvenes éveiben járó költő válogatása, s a „Csigolyagyöngyök” című kötet érdekes keverékét adja részint a szürrealista festő látomásainak (mintegy példázva,' hogy Perse verselési ma- nirja Kecskeméten is követhető), másrészt az anyanyelvén őszintén megszólaló költőnek. És ez utóbbi versei mutatják meg költői erejét: amikor a háború névtelen katonaáldozatait siratja, amikor szerelmeit, egyéni léte sajátos és mégis mindőnkre tartozó sebeit mutatja fel. „Sirató” vagy „Alkalmas idő” című verseit nem egyhamar feledteti el az idő vagy az olvasókat beborító verstenger. Ha valakit, úgy kritikánknak kórusban kellett volna üdvözölnie Iluh István versgyűjteményét (Jó reggelt- fény ...), még ha kicsiny is, még ha semmi formai szenzációt nem hoz. Ez a negyvenéves szolnoki papírgyári munkás egyszerű, világos, sallangtaian, igaz, tiszta szívű, nem manipulált szavakkal helyzetképet ad: mi van egy mai segédmunkás, gép mellé állított betanított munkás lelkében. „Órabér kenyér ez minden öröm” summázza s hozzáteszi: „S tudok a szépre várni / Nyirkos homály alatt”. Huh miniatúrákböl felMolnár Antal Pincelejáró Két pont kősött a legrövidebb görbe Ha élne Szárttó Tibor A denevér kastély című regény írója, bizonyára bocsánatos bűnnek tartaná, hogy nem olvastam regényét. De hát végtére is nem az én korosztályomnak szánta, hanem a fiataloknak. Révész György filmet írt és rendezett a regény alapján, mégpedig kedvesen groteszk, vidám, végül is majdnem tragédiába futó cselekményt rögzített filmszalagra Szécsényi Ferenc, az operatőr. A kissé direkt tanulsággal szolgáló történet alá és mellé Szörényi Levente írt hangulatosan fiatalos zenét, Bródy János pedig szellemes dalszövegeivel szolgálta a hatást. Mert mi tagadás, ha helyenként le is lassul a történet, s bár olykor állóképek váltják a jól pérgő ritmust, mégis elgondolkodtató, s egyben hatásos film született; olyan alkotás, amely hiányzik a magyar filmgyártás palettájáról. Révész György jól választott, amikor nemes irodalmi anyaghoz nyúlt, s a gyerektörténet mögé felvázolta mai életünk néhány jelenségét, így nyesegetve korunk — de mondhatnám az emelkedő jólét — vadhajtásait. Igaz, e társadalmi nyesegetés közöl túl végletesre formálódtak a film hősei, szinte átmenet nélkül jó vagy rossz tulajdon. Sággal lépnek elénk a szereplők. A gyerekek és a felnőttek is. Megjegyzem, nem a film nézése közben, csak utána támadtak ezek a gondolataim. A pergő képsorokra figyelve lekötött, magával ragadott Csóka Marci és társainak története. Végre egy magyar film, amelyben gyerekek a főszereplők, s a színészek éppen hogy csak statisztálnak a jópofa karakteres srácok mögött. * * * Tizenéves gyerekek a történet szereplői, de olyanok, akiknek cselekedeteiben, gondolkodásmódjában feltünedeznek mór a felnőttes motívumok is. akik az iskolai szünetben összeverődnek egy semmiről sem nevezetes, álmos Ids községben, amelynek egyik oldalán egyforma kertes házakból álló villanegyed ékeskedik. Ezt régi és újgazdagok lakják. Az előbbiek vigyázva őrzik múltjukat, igyekeznek sterilnek maradni, nem keveredni másokkal, különösen az öreg falu lakóival. Az újgazdagok pedig mindenképp feledni szeretnék a múltat, amely a szegénységet jelenti számukra. Egyformán nevetséges mind a két magatartás — tükrözi a film. Néhány jellemző epizóddal, ötletes dialógussal mutatja be a felnőttek világát, s ezzel szemben áll egy újfajta életfelfogás, egy iga- zabb, emberibb életet álmodó gyereksereg. Szép és hatásos képekkel bontja ki a film a fiatalok világát. Ezek a gyerekek, akik egyformán unják a tétlenséget és a semmitmondó frázisdumát, akarnak valamit. Értelmeset csinálni, dolgozni, alkotni, kitalálni valamit, ami hasznos, ami az övék, ami nem felsőbb parancsként érkezett, s amivel híressé tehetik a térképen alig található kis fa. lucskát A szókimondás bátorsága sugárzik a filmből, amelyben nem az épülő kisvasút, hanem a szándék, a tenni akarás a fontos. S épp e tettvágy elé gördítenek akadályt a felnőttek, akik nem nézik jó szemmel a fiatalok túlburjánzó demokratizmusát. Bizonyára lesznek, akik a leegyszerűsítés vádjával marasztalják el ezt az új magyar filmet, mondván, hogy generációs ellentétek nyilvánvalóan jelen vannak a filmben, a végső kicsengésben mégsem ez dominál, inkább azok a magatartás- formák, amelyek eldöntik, ki hova tartozik, melyik oldalon áll. Az arányokon persze lehet vitázni: végtére is ez a film, nem a múltról, hanem a jelenről szól, mégpedig azzal az igénnyel, hogy a fiatalok közösségében felvillantsa a jövőt is. És nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az igazság több oldalról is közelíthető és hátha igaz a film ironikus címe: Két pont között a legrövidebb görbe. Tetszett a film, a magával ragadó népes szereplőgárda, amelyből elsősorban Csóka Marci alakítóját, Oszter- bauer Ferencet említem. Szirtes Ádám, Temessy Hédi, Haumann Péter, Kállay Ilona és Patkós Irma néhány jól jellemzett epizódfigurát villantott fel tehetségesen. Márkusa László építi ősei múltját, saját életét. s ebben a költészetben, akár életében, nincs játék, nagyítás, túlzás, ismétlés, szavak barokkos burjánoz- tatása. Egy jelzőjével többet mond, mint némelyik divatos, nagyra tartott költő ciklusaival. Tömörségéről, jelzőiről, szeretett költőőseitől való különbözőségéről elemző tanulmányt lenne érdemes írni. A „szerszámfogásra” álló kézzel verselő munkás legmaibb tényköltészetének bemutatása a Magvető érdeme. És ha a szakszervezetek is felelősséget éreznek induló írókért, úgy mindenképpen figyelő szemmel kell követni Iluh István fejlődését. És segíteni, akár művészeti díjjal is, ha már első kötetes írónak is odaítélik, igen helyes gyakorlattal. Varga Imre Levél Sass Ervin amikor annyi fontosabb dolog van ne beszéljünk arról hogy elveszett valahol a remény és nem érkezik meg soha a postahivatalokból ahol feladta valaki hogy expressz kézbesítsék ünnepi ruhás alkalmazottak miként sorsunk annyi állomásán jegyet váltunk tiszta ruhában tiszta lelkiismerettel s szállunk vonatra új állomásokig és büszkén vállaljuk a hiánytalan dicsőséget amikor annyi fontosabb dolog van de van-e fontosabb a glóriánál a fejünk felett N em tudom miért van — tán, hogy naphosz- szat a tapétákat ragasztom Tarjánban —, de mindig a mesterségemmel kapcsolatos hasonlatok járnak a fejemben ... — Mondja, maga miért olyan, mint a tapéta?! — sziszegtem oda este az asz- szonynak, aki évek óta ragad hozzám, mintha csiri- zes lenne... — Magát felragasztják, s egy idő múlva letépik és elhajítják . .. — Hogy mondhat ilyet, mikor a gondolatát is lesem?!... — fakadt ki az asszony. Rám, a feleségem halála óta a közömbösség jellemző. Most is foghegyről vetettem oda: — Mindenki a saját feje után éljen, és magamagának mindenki a saját akarata szerint szerezze meg a boldogságot! Pipiskéd jék, hogy elérje! Ne legyen szüksége segédeszközre, holmi létrára..,. Mondjuk, rám... Sértődötten feleselt, nem is figyeltem, mit mond, szórakozottan bólogattam. A magányosság megtanított arra, hogy hogyan lehetek egyedül mások társaságában is — és hogyan érez- zem társaságban magam, ha egyedül vagyok. —... És én magáért rúgtam fel mindent! Tudja, hogy maga miatt1 rossz a házasságom! — rikácsolta az asszony. Szeme tükrén aj^boly tüzelt. Dér Endre: TAPÉTA Én mosolyogtam, és messzire néztem. Jó! ismerem a szerelemnek azt a közömbös szakaszát, amelyben a mögöttünk hagyott romhalmaz jogosít fel csupán arra, hogy valami mor- zsácskát követeljünk még a másiktól... — Nézze, próbáljon meg szárnyalni, s ne zuhanjon a földre rögtön ... A földi mocsokba, sárba . .. Máskor is mondtam ilyeneket neki. Máskor mentőkötélnek érezte a szavam. Most ügy vette, mint gúnydalt. Mint a színész a gúnyos füttyöt, a produkciója után. Megállt az utcán előttem. Szemközt fordult és leköpött. i Körülnézett. Az utcán teremtett lélek sem volt Megnyugodott. Már a házuk előtt toporogtunk. Idegesen szorított egyet a karomon, s eltűnt a kapu mögött. Nem néztem utána, de tudtam, kinyitja a lakása ajtaját, s onnan is néz engem egyre. Reménykedve, hogy indulok utána. A szobája ablakában fény gyulladt. Égett egy ideig, aztán koromsötét lett mindenütt. Hirtelen hatalmas pely- hekben kezdett a hó hullani. A nyakam közé. Felemeltem, égnek emeltem az arcom. Szerettem ezt az özön kis tűszúrást, mindig szerettem az arcomat befedő, s az ott elolvadó havat. Most megdöbbenve éreztem: ezt sem élvezem már. A hátam nagyot nyilallott, ahogy homorítani próbáltam. Negyvenöt éves koromra vén, rokkant öreg- entber lettem... A lakásomban, mint mindig a feleségem halála óta, puha melegség v(ett körül... Most eszméltem:) meggyújtottam volt az olajkályhát, mielőtt elindultam. Ügy éreztem, ’ az asszony — a fénykép a fekete keretben — várt haza... Jóleső érzés volt. Különös módon barna pettyes selyem- ruháját is a karosszékben leltem, összegyűrve ... — Mért gyűrted össze? — kérdeztem a képtől1 zsörtölődve. — Hiszen ez a te múzeumod! Minden apró tárgyadat úgy hagytam itt, ahogy akkor voltak... — Csak nem akarsz udvarolni nekem? — mosolyod ott el a kép a keretben. — Miért ne? Látod: egyedül vagyok, független, s szabad! — Független és szabad voltál te mindig — véltem hallani a kép hangját. — A hűséget, a szép kötöttséget nem ismerted soha . .. — Csak a hűséget ismertem! Két tucat évet éltem Veled, s minden nők fölébe Téged helyeztelek ... — Mert én megsajnáltalak, amikor szerelmek ki-, égtével hozzám menekültél !.. — Így igaz ... Az asztalra tettem a lábast : — Megkóstolod a paprikáskrumplimat? Mindig úgy dicsérted ... Vártam. Semmi nem mozdult. — Csak árnyék vagy, semmi más — legyintettem. Megpróbáltam ültömben kiegyenesíteni a hátamat, úgy láttam a vacsorához. A megolvadt hó arcomról a tálba pötyögött.