Békés Megyei Népújság, 1976. május (31. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-23 / 121. szám
BATTONYAI MOZAIK Másfél évtizede már, hogy a Viharsarokban élő írók, költők, képzőművészek megyénk különböző helységeiben rendszeresen találkoznak. Legutóbb Battonya látta vendégül a Köröstáj ankét résztvevőit s az előző találkozókhoz hasonlóan a határmenti községből is tapasztalatokkal gazdagodva búcsúzhattak a tollforgató emberek. Hásznosnak, értelmesnek tartom az e vidéken élő alkotók rendszeres találkozását. Egymás munkáinak jobb megismerésén túl ilyenkor kitűnő alkalmak adódnak arra is. hogy ismerkedjünk megyénk különböző tájaival, az ott élő emberekkel. A Köröstáj ankétokon kibontakozó beszélgetések azt jelzik, hogy körünkben is munkál a világot előre vivő jobbító szándék, amely rangos alkotásokban is testet ölt; és egyre jobban tudjuk a dialektika törvényét, mely szerint a mennyiség egyszer csak minőségbe csap át. Ezért kell folyamatos alkotó munkával, művészi szinten kifejezni a bennünket feszítő gondolatokat. Íróinknak is az a feladata, hogy a valóság ábrázolásával tevékenyen részt vegyenek közös dolgaink megoldásában. A társadalom várja és elvárja a művéezért én kaptam olyan ütést tőle, hogy majdnem elestem. Ezt nem tűrhettem, ökölbe szorított kézzel rohantam a barátomra. Nem tudom, mi lett volna, ha Pávka papája nem szólít bennünket. az ablakpárkányhoz. Odamentünk. — Álljatok kissé hátrább.' — folytatta. Hátrább léptünk. . — Támaszkodjatok a párkányra! Karhajlítás! Egy-kettő, egy-kettő! szék aktív részvételét a mindennapok munkájában. A battanyai Köröstáj ankét tapasztalatai azt a reményt sugallják, hogy alkotóink élnek a bizalommal, amely érezhető volt ezen a találkozón is. Köszönet Gazdag programmal és érezhető szeretettel várt bennünket Battonya. Különös rangot adott a találkozónak, hogy a nagyközség szinte valamennyi vezetője ünneplőbe öltözve* várta megyénk alkotóit. A batto- nyaiak végig ott voltak velünk a nap folyamán, lesték gondolatainkat, szíves szóval tájékoztattak a gyorsan fejlődő község életéről, eredményeiről és gondjairól is. Hamar megtaláltuk a közös nyelvet, hiszen — bár különböző területeken dolgozunk — de egy célért fáradozunk mindnyájan. Megyénk irodalmának őszinte megbecsülését je-' lezte az a- páratlan érdeklődés, amellyel a bemutatkozó írókat és költőket várta a battonyai közönség. Az egykori Korona Szálló dísztermében moccanásnyi hely sem maradt. A fiatalok és idősebbek lelkesen köszöntötték az elhangzott művek alkotóit. Ezen az estén bizonyára új barátságokat kötöttek az irodalommal, s a találkozó résztvevői ismerősként figyelik majd a Köröstáj hasábjain és a könyvekben megjelenő verseket, novellákat. Mérce A délelőtti vita egyik gondolata hosszú időn át foglalkoztatott. Eredetileg arról volt szó, hogy az írások megjelentetésénél ne törekedjünk egetverő színvonalra. Ha valaki írásaiban megüti a közölhetőség mércéjét — és a mondanivalója közérdekű! — aíkkor adjunk minél több publikálási lehetőséget számára. Volt aki ellenezte ezt a javaslatot, mondván: félő, hogy ezáltal csökken a saját színvonalunk. A parázs vita közben az jutott eszembe, hogy néha elég csalóka dolog a színvonal megítélése. A fiatal Jack London például keresetének jelentős részét arra költötte, hogy egyik kiadótól a másikig küldözgette Írásait. Mindenhonnan elutasították azokat a novellákat, amelyek később a világhírt hozták az írónak. Akkor viszont ugyanazok a lapok egymást törték ugyanazokért az írásokért. Nekem tehát az a véleményem, hogy ha van a megyében kiadási lehetőség, akkor saját erőinkből is akarjuk továbbfejleszteni irodalmunkat. Igazi, pezsgő életet teremteni! A megjelent írások általában több és jobb alkotásokra ösztönzik a művészeket. Ez ad rangot mindnyájunknak, ezért érdemes dolgozni. Persze, hogy kerek legyen a világ, mindenre van ellenpélda. A vita során azt is emlegették, hogy a közelmúltban megjelent „Békési novella” című kiadványból kihagyták Csoór Istvánt... Pedig ha van a megyébeh prózairodalom, azt elsősorban ő képviseli. (Több kötete megjelent, író- szövetségi tag, stb., stb.) Ilyen mellőzésre sokan talán cifra, módon reagálnának, Pista bácsi viszont rendületlen hittel tovább dolgozik. Bölcs ember. A rőf kiment a divatból ív'tfc /ij , • -| *, Évek óta ismerem és tisztelem Hegy esi Jánost, a parasztköltőt. Ha valakinek beszélni kellene a szerencse forgandóságáről, azt hiszem ő volna a legilletékesebb. Egyszer fenn volt az élete a magasban, máskor a mélyben, mikor hogy hozta a sors. Pedig az évek során ő mit sem változott: mai napig megmaradt tisztán látó, nyíltszívű, daloslelkű parasztembernek. Talán az utolsó hírmondó abból a nagy nemzedékből, akiket oly pazarló bőséggel bocsátott szárnyára az alföldi élet. örömmel látom, hogy János bácsi ismét kivirul közöttünk. Érzi a szeretetet, a figyelmet. Az aprótermetű férfi most igazolva látja azt az egész életében mondogatott szólást, hogy nem rőf- fel mérik az embert. Búcsú Életem egyik nagy élménye, hogy 16 évvel ezelőtt láthattam a római olimpiát. A sok izgalom után, a záróestén már minden feszültség feloldódott. A színes felvonulás néhány órára testvéri közösséggé kovácsolta a világ fiataljait. Aztán lassan kialudt a béke lángja, egy pillanatra el- sőtétedett a stadion, majd az eredményjelző táblán kigyulladt az üdvözlet: Viszontlátásra Tokióban! Nem tudom miért, de a battonyai szép nap végén a légi búcsúzás jutott eszembe. Pedig most nem is hosszú időre szól a távoliét, hiszen őszkor Medgyesbod- zás vár bennünket. Addig is nagyon sok jó verset és prózát szeretnék olvasni a békési alkotók műhelyéből. Remélem, mások is hasonlóan várják a szép szó jelentkezését. Andódy Tibor Honra Márta versei párosával számolva öt világrész közöttünk hetediziglen elmaradtál most kilencet üt az óra tizenegyig hajtogatom tizenharmadika péntek minden napom • minden napom. CÍM NÉLKÜL Mosolyom sarkában búvá bánat, halálom istenét elszállásoltam nálad. NYÁRUTÓ A szívembe, ahol lakom, a nyitott ablakon éjjelenként már befú a hűvös őszi szél. Fosztó gondok puha párnáin megremeg az álmom. Lapunk és a KISZ megyei bizottsága ifjúsági irodalmi pályázatán második díjat nyert költemények. ' # Négysorosak Mocsi József 1 Ott, a Semmiben láttam szirmotok színehagyottan, sokráncú gondban. Felhő takarta a menő Napot. Nyaramról, csitt! Jaj, ne kérdezd, hol van! Holló tolla nincs olyan fekete, * , mint amilyen az én babám szeme, ölelő karja narancsfa ága, ajka illatos, rózsa virága. Hogy tovább mi történt, arra már csak halványan emlékszem. Csináltuk a gyakorlatokat. Karhajlítás, lábemelés ... Törzs- hajlítás, egy-kettő, egy- kettő ... Amikor már abba akartuk hagyni, Pávka mindent látó papája vezényelt: — Tovább, még egyszer! Végül futólépés következett. Mi pedig futottunk a szobában, szétrúg- dalva mindazt, ami az utunkba került: székek, párnák, papucsok repültek. És amikor már mint a szputnyikok keringtünk az asztal körül, kinyílt az ajtó, és belépett Pávka papája. Elképedtünk. Pávka papája itt volt, de valahonnan kintről továbbra is hallatszott a hangja: — Egy-kettő, egy- kettő . ..” Ez az ámulat azonban nem sokáig tartott. Pávka papája elhúzta a függönyt, és mi a verandán egy gyönyörű magnetofont fedeztünk fel. — Kié ez? Honnan van? — ugrott apjához Pávka teljesen megfeledkezve hidegvéréről. — A boltból. A tiéd — felelte az apja. — Vagy elfelejtetted az ígért ajándékot? Még hogy elfelejteni! Érdekes ember Pávka papája. Hát el lehet feledkezni valmiről, amit ilyen drága áron kap az ember. mint a kifogástalan magatartás és a szótfoga- das” Oroszból fordította: Sas* Attila A vacsorához mindenki kapott egy narancsot. Volt, aki kisebbet, volt aki nagyobbat, de végül is mindenkinek volt egy narancsa. Ebben a kollégiumban (hasonlóan más rendes kollégiumhoz), külön csoportban ettek az alsósok, és megint külön a felsősök. Amíg az alsósok vacsoráztak, a felsősök az előtérben játszadoztak, vagy a folyósón lődörögték. A lődörgők közül többen éhesek voltak már és méltóságon alulinak tartották, hogy az alsósök hamarabb esznek, mint ők. Persze a felsősök közül mások is éhesek voltak, de azok vagy parancsolni tudtak a gyomruknak, vagy egyszerűen élvezték a vacsora messzire nézett (egyébként ez ritkán fordul elő), az orrán ráncba ugrott a bőr, a képe olyan volt, akár a felbőszített bulldogé. Tehát ontotta az étkező ajtaja az alsósokat az előtérbe. Kj lemaradt, ki sodródott, ki lökdösődött. zébői kiesett a narancs, és az imént oly tüzetesen jellemzett Góliát Góliát elé gurult. Dávidka Dávidka persze csiliként vetette magát a narancs után. Már éppen fel akarta emelni, amikor Góliát Góliát (aki néhány Narancs avagy nézőpontok S. M.-nek ajánlom előtti játékot. Negyed hét mólt öt perccel. Az étkező ajtaján alsósok tódultak ki az előtérbe, a tőlük telhető fegyelemmel. A közelben a folyosón, az ablakpárkánynak támaszkodva állt egy felsős. Pontosabban egy lődörgő felsős. egészen pontosan Góliát Góliát, Góliát Góliát igen rossz tanuló volt (kétszer verte a lécet a nyolcadikban), és híres verekedőként tartották számon mind az iskolában. mind pedig a kollégiumban. Ráadásul még a külseje sem volt valami bizalomgerjesztő. Lompos haja mögül két lapát-fül kandikált a világba, ormótlan ló-fogai valahogy ösz- sze-vissza nőttek, a szája sarkában egy lefutó hegedé« csillogott. Amikor Bennünket most csak egy alsós érdekel. Pontosabban egy jóllakott alsós, egészen pontosan Dávidka Dávidka. Dávidika Dávidka egyszer sem bukott meg (az idén kezdte a harmadikat), és külsőre sem volt ijesztő. Haját gondosan kifésülték a gondozók, a szájában szabályos ívben nőtt a fogazat. és szemüveget viselt — mint távollátó. Dávidka Dávidka sodródott a többiekkel, a kezében (a szerencse folytán) egy nagyobb narancs volt. Már éppen ki. felé tartott a sodrásból, amikor valamiben megbotlott (talán egy másik sodródónak a lábában), és széltében-hosszában e’terült az előtértől a folyosót elválasztó ajtó előtt. Nem nehéz kitalálni, hogy a kefelsőshöz hasonlóan sem a gyomrának nem akart parancsolni, sem a vacsorát megelőző játékban nem lelte örömét), negyvenhármas bakancsával rálépett a kezére. — Fiacskám, az a narancs a bácsié! — dörögte Góliát Góliát. — Hogyisne a tied! — hadarta Dávidka Dávidka. — Mi az, talán hazudok én? — nehezedett a negyvenhármas bakancs Dávidka Dávidka kezére. — A narancs az egyem! — mondta Dávidka Dávidka kitérően, és tovább dulakodott a bakanccsal. Góliát Góliát csípőre tette a kezét. — Tehát hazudok! — vonta le a végső következtetést, — —Nem félsz, hogy kupán váglak? — csattant fel agresszíven, mert Dávidka Dávidka közben felállt (és mosolygott a kebléhez szorított narancs). Félt. Hogyne félt volna Dávidka Dávidka, amikor a híres-verekedő Góliát Góliát előtt állt. Kétség- beesetten terepszemlét is tartott (hátha van a közelben egy tanár, de nem volt), aztán lopva végigmérte a lábak hosszúságát). „Teljesen reménytelen helyzet!” — állapította meg kritikusan. „Meg aztán, egyébként is csak elodázhatnám a verést. S minek rettegjek a következő találkozásig? Jobb túl lenni az egészen!” — villantak át Dávidka Dávidka agyán a gondolatok és mindenre elszántan (már ami a pofonokat illeti) lecsukta a szemét. — Rajta! — Visszafojtotta a lélegzetét, a fogait összeszorította. — Micsoda? — húzta el a száját Góliát Góliát. — Micsoda-a? — kérdezte még egyszer hangosabban és kezét a lapát-fülek mögé emelte, mint aki rosszul hall. — Vágj, ha akarsz! — ismételte türelmetlenül Dávidka Dávidka, miközben nagyokat pislogott. Góliát Góliát meghökkent. „Más már rég elpucolt volna!” — gondolta. „És pont ez az egér!” — Mi az, hogy vágj? — bukkantak elő Góliát Góliát összekócolódott, sárga-kék lófogai. Dávidka Dávidka szemei kerekre tágultak a csodálkozástól: — Hát vágj, na! „Ilyen még nem volt!” — Góliát Góliát csapdát gyanított, körbe hordozta a tekintetét (hátha van a közelben egy tanár, de nem volt), az ormyergén összeráncolódott a bőr, a képe olyan volt, akár a felbőszített bulldogé. A folyosó kongott az ürességtől. Az előtérben, az étkező előtt vacsorához sorakoztak a felsősök. Góliát Góliát sietve végigmérte Dávidka Dávjd- kát, hogy minden porci- káját megjegyezze, majd a többiek után szaladt, — Ezért még számolunk! — kiáltott vissza félútról. Dávidka Dávidka tanácstalanul bámult Góliát után, míg el nem nyelte őt az étkező ajtaja. — Nekem semmi nem sikerül! — motyogta maga elé keserűen, és hosz- szan tűnődött a folyosó közepén. Aztán egy hirtelen elhatározással a körmeit beleeresztette a narancsba. A narancs szívósan védekezett: kifeszítette aranyos páncélját, csípett, csúszott, menekülni akart. Dávidka Dávidka gondosan meghámozta, a szokottnál is jobban megtisztította, majd ráhelyezte az ablakpárkányra (feltűnően a sarokba), hogy Góliát Góliát könnyebben megtalálja. És nyugodt léptekkel elindult mosakodni. Zana ZoBá« \ I
