Békés Megyei Népújság, 1976. február (31. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-08 / 33. szám
PttodMfi Mikdäy: Sorok a csabai tájházban — részletek — naponta újra ölre menni öletve is ölelni-ölni öletni daccal már s ezerszer s úgy hogy mindig csak egyetlenegyszer és úgy ahogy még soha senkt naponta ölni s öletve menni gyürkőzni a tűzzel a vízzel a józanító messzeséggel * rohanva is már meg-megétlva és újra- s újra perbeszállva e perchüvelyknyi puszta léttel a feltörhetetlen én-pecséttel mert jaj! olyan szép ez a fáradt NINCSEN és jaj! hogy kegyeimével meglegyintsen! © nagyapám huszonnyolc évesen megszakadt-szentült fényesen nyolcvannégy évig ragyogott apám attól mit ráhagyott mit őriz az emlékezet rólam ha majd elérkezett órám? örökül mit hagyok mit őriznek a csillagok? aratásban-hullt nagyapám szikraszemú apám után ó szeressetek-tépjetek mint őket napok-éjjelek! o léüek-csöndje-fehér-hút kemence pipafüst karosszék ketyegő bölcs óra szemfedél nyugalmú drága csipkepárna 6 szelíd tükör te! tányérokkal ékes! tudod hisz tiszted "ez mi jó mi fáj véges arcom is megfürdik törtfényű tavadban hogy élhessen tovább valami tavaszban hitben maradásban akárhogyan-szépen s ha sír is — mert muszáj! — ó nem sir egészen: föloldja csöndjével az óra nyugalma fehér falú Béke bölcs-bús bizodalma o az ujjak ifibbet mondanak mint a szavak rég tudjuk hogy nincsen teljesség félúton buknak le a fáradt madarak s övék volt mégis minden üdvösség a Duna menti község utcáin, végigmegyek a töltésen, lefordulok jobbra, icányt- veszek balra, hogy beszélgetőtársakat keressek s átadjam magam a berátkozás örömeinek. Ahány ember, annyi világ. Jó ismerkedni és mindig élmény életuta- kat, életsorsokat megismerni. A szerkesztőségben magányt kereső, társalgást kerülő ember vagyok, önvédelemből, azért, hogy írás közben semmi másra, kizárólag a munkámra összpontosítsak. A benti feszesség után a terepen szótlanságomnak nyoma vész, ott megszállott vagyongyűjtó- ként telhetetlen mohósággal rakosgatom úti tarisznyámba a „megismerés’' drágaköveit. Sarokház elé érek. Sokablakos, L alakú épület, gyanítom valamikor beszálló vendéglő lehetett, a túlpartra igyekvő vásározók itt kaptak éjszakai szállást, va. csorát, lovaiknak istállót és abrakot. Ráérősen ácsorgók és tűnődöm: jobbra vagy balra? Lehetőségeim korlátlanok. Felkereshetem a kampkezelőt, amatőr festő, öt esztendeje találkoztuk, vajon ott van-e még s használja-e még az ecsetet. Számításba jöhet a Korsós család is, ahol egyik nyáron dinnyével kínáltak, megmutatták a katonafiú leveleit, közben elmesélték a szép cigánylány kitaníttatásának történetét Látom, a túloldalon vénember ballag, hóna alatt pékkenyérrel. Amikor észrevesz, az eperfa hűvöse alatt megáll, felémíordul s erősen figyel. — Kit keres? — szól át kisvártatva. Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni. Elmondom azt is, miért tudom. BarangolásaA KISKAPUKBAN Szekulity Péter tárcája fizetik fiaik egzisztenciájáért Magukra maradtak. Karán és szintén végérvényesen elvesztették városba repülő gyermekeiket hisz az ott meggyökeresedő lány vagy fiú annyi, mintha nem is volna. Sokan és sokszor el panaszolták: fájdalmáé érzés, hogy nincs körülöttük •efíkt Egyik szermik sir, a másik nevet. Találkoztam anyókával, aki csakugyan örömkönnyeket hullatva mesélte: egyik fia gépész- mérnök, másik fia villany- szerelő, lánya ápolónő. De mikor látja őket. Ritkán. Legtöbbször csak ígérik, hogy majd ekkor, majd akkor a hajrá után, a nyári szünetben, ha kiveszik a szabadságot aztán mindig közbejön valami, s nem lesz a látogatásból semmi. Esetleg a beígért egy hétből egy nap, a régen várt egy nap helyett kurta félóra. Mit is tehetünk? Életformánkon változtatni lehetetlen. Százezrek szakadtak ki szülőfalujukból, életük más, jobbirányha fordult. Sorsuk, munkakörülményeik összehasonlíthatatlanul jobb, mint volt hajdan szüleiké. Öregjeink, apáink, anyáink viszont ezenközben megrövidültek. Nem, nem anyagiakban. Abban van nagy hiány, hogy ritkán látják s nem érzik maguk mellett a gyerekeket. Nagy a távolság, s valóban rengeteg az elfoglaltság, meg más a mi életformánk. De azért ne íeír. Hanem, ha katonacimborák, akkor most eljön szépen hozzánk. A mama nagyon meg fog magának örülni. Gumicsizmába*, hóna alatt kenyérrel elindult. Mentem utána, követtel* engedelmesen s elhatároztam, náluk maradok estig, és máskor is meglátogatom őket. Csakhát Jánost várják. Elsőszülött fiukat. Rochlich Attila rajza im során idegenként sétálgatva a községek utcáin az idős emberek mindenütt leplezetlen, sőt tolakodó érdeklődéssel firtatják, kihez jöttem, egyáltalán mi szél hozott falujukba. A gyerekek, a fiatalok ügyet se vetnek rám. Bezzeg az öregek elszántan rámszállnak, még utánam is futnak. Hányszor és hányszor történt ugyanaz. Az utcáról be. köszöntem az udvarra, ahol szorgoskodó nénikét láttam, aztán tovább-ballagtam. És mindig ugyanaz történt. Az öregasszony a kerítéshez sietve utánamszólt: kis keres jóember? Némelyik tétován ledjük: a mama, a papa otthon a faluban a házból örökké kifigyel, autózúgásra, azonnal az utcára siet, és hosszasan várakozik a kiskapuban. Az öregember a hóna alatt a kétkilós kenyérrel még mindig a fa alatt állt. Hetvenévesnek néztem: sovány, bajusztalan, borotvá- latlan és .kíváncsi”. — Kit keres? — firtatja újbóL — Várjon, átmegyek. Magát keresem — mondom kegyes csalással. — Küldték talán? — szól reménykedve. Esti vers Varsa Zoltán Harangszó-lábakon csatangol szántóföldeken át az este. Cipeli vékony falvak hitét, tüzet kiált a szerelemre. A fény kigyulladt sátorából nappalunk elfut. Pernye hull. Gyűrűzik lusta, vak sötétség s te hömpölyögsz felém szótlanul. Ideérsz. Leveted ruhádat. Pirulsz, elbújsz a csönd mögött. Megfordulok: csak szerelem vagy, ki szerelembe felöltözött. állt egy darabig, majd szaporán utánamlépett. „Nem a Szekeres nénihez jött véletlenül?” „De ismerős; Nem maga volt nálunk, a fiammal disznótoron?” Tévedéseim számát növelve elnézően azzal magyaráztam a koros emberek kíváncsiskodását, hogy velejárója a második gyerekkornak. Ráérnek, unatkoznak, esemény, ha idegent látnak, tudni akarják, ki fia, borja. Közben-közben éppen beszélgetőkedvem jóvoltából az érdeklődőktől én kezdtem érdeklődni. Küszöbön, kispadon üldögélve ilyenkor sok mindent megtudtam. Az igazat is. a lényeget is. Azt, hogy a kiváncsi öregeket nem a kí- váncsiskodás, egészen más hajtja. Reménykednek, hogy én vagyok a hírhozó, az az ember, aki éppen őket keresi, akit a gyerek Budapesten, Miskolcon, Dunaújvárosban megkért: úgyis felénk jársz, szólj be az öregemnek, jól vagyunk, hónap végén hazamegyünk, küldjenek néhány tojást és egy kakast. Sok-sok beszélgetés után rádöbbentem: szüléink az „egyedüllét” nagy-nagy árát — Nem küldött senki, mégis magát keresőn. Gyerekei felől szeretnék érdeklődni. öregebbik fia, katonacimborám, itt járok, eszembe jutott, gondoltam meglátogatom. Hol találom? Hunyorog. — A Jánost? — öt — Szegeden van. Vagyis Algyőn, az olajosoknál. Mind itthagytak. János bányász, Antal szakács Budán, Piri tanár Kiskunfélegyházán. János ritkán jár haza. Várjuk pedig egyiket is, másikat is. Az anyjuk különösen. Hasztalan várjuk őket. Leshetjük őket Legalább közelebb lennének, de az egyik Szegeden, a másik Budán, a harmadik Félegyházán. A gyerekek megnősültek, a lány férjhez ment, ott a család, ott van nekik minden. — Csak segítik magukat — Más miatt hiányoznak ők, nem azért, hogy segítsenek. Piri lányom ugyan hív: adják el papa a házat és jöjjenek Félegyházára. Hogyan tudjunk mi ott megszokni ? Túrna Mihályt, hogy elözvegyült, a fia elvitte magához Pestre. Három hétig bírta az öreg. tovább nem. így se jó, úgy se jó. A János? Legalább írna, de nem Görgényi Tamás Portré
