Békés Megyei Népújság, 1976. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-18 / 15. szám

V. Zseleznyikov'.

Sokszínű történet

Szüleinket ketten boldogítjuk, Gálja és én. A mama méleménye szerint viszont tízzel is felérünk. Ezért aztán nem szeret bennünket egyedül otthon- b ágy ni, mert fél, hogy kitalálok valamit, és aztán Gálját is belerántom. A papa mindezt „láncreakciónak” nevezi. Persze még senki sem jött rá, hogy tulajdonképpen nem én vagyok a bűnös, hanem a fantázia, amely bennem dolgozik. Észre sem veszem, és már bele is visz valamibe, elvesztem az akaratom.

Ezen a vasárnap azonban mégis egyedül hagytak otthon bennünket, a mama és a papa vendégségbe mentek.

Gálja sétálni készült, majd meggondolta, és a mama új szoknyáját kezdte próbálgatni. Felvette, előkereste a mama legdivatosabb cipőjét is, és felnőtt nőként Megette magát a tükör előtt, fejét magasra emelte és hunyorgott. A szoknya elképesztően állt rajta.

Egy darabig figyeltem a ténykedését, majd meguntam. Elhatároztam, hogy az unalom ellen edzeni fogok. Ugyanis nemrég megválasztottak az osztálycsapat kapusának. Ugrálni kezdtem a heverőn, a rugók recsegtek alattam, különböző hangokat adtak, mintha egy egész zenekar szólt volna. >

— Ugrálj csak, ugrálj! Úgyis megmondlak a mamának!

— Én pedig a szoknyát mondom meg!

— Feleslegesen edzed magad — válaszolta.

— Miért? — kérdeztem ingerülten.

— Mert aki ilyen kicsi, abból úgysem lesz kapus!

Gálja, ha haragszik, mindig a termetemre céloz. Ez a gyenge oldalam. Gál-. ja egy évvel és két hónappal fiatalabb nálam, és mégis magasabb. Minden reggel függeszkedem az ajtó keresztfáján legalább 10 percet a svéd sportmesterek tanácsa szerint. Állítólag ez segíti a növekedést, de eddig még nem nagyon használt. Nem tudom, miért dicsérik annyira ezt a módszert? — Szóval azt mondod, hogy nem leszek kapus? — kérdeztem. — Háromszoros haha! Érted is te ezt! Figyeld csak a vetődésemet! És teljes erővel a heverő felé vetettem magam, de elszámítottam, és a fejem belevertem a falba. Gálja nagyot nevetett, én pedig a következőt ajánlottam:

— Ha akarod, akkor csinálok kaput, te pedig próbálj gólt dobni!

Gálja láthatóan unta a felnőttesdi játékot, így beleegyezett. Én tehát a „kapuban” álltam, amit két párna jelzett, lábaim behajlítva készültem a védésre. Gálja összefogta a szoknyát, és eldobta a labdát. Hatalmas vetődéssel védtem. Újabb lövés — újabb védés. Gálja most már gólt akart lőni, én meg nem kíméltem magam, sem a kezem, sem a lábam, a padlóra vetődve fogtam meg a labdát. A következő lövésnél azonban csak kiütni tudtam, a labda az íróasztalra vágódott, felborította a tintatartót, végiggurult a tintában, majd Gálja felé pattant, és a mama új szoknyáján már ott is volt egy nagy lila folt.

Gálja a rémülettől der- medten állt, én meg a padlón fekve maradtam.

— Jaj. most mi lesz? — siránkozott Gálja. — Te mindig csak bajt csinálsz!

Én is megijedtem, de Gálja megnyugtatására vidámságot erőltetve megszólaltam:

— Semmi baj, kimossuk.

És máris támadt egy jó

ötletem.

— Emlékszel, hogy a mama szeretett volna egy lila szoknyát?

— Tényleg — szólt homlokát ráncolva határozatlanul Gálja. Mindig így csinál, ha valamire emlékezni akar.

— Ajándékot készítünk a mamának. Volt egy sárga szoknyája, most pedig lila lesz.

— Azt hiszed, megengedem, hogy az egész szoknyát betintázd? — ellenkezett mégis Gálja.

Én azonban nem feleltem, hanem kinyitottam a mama dobozát, ahol különböző ruhák között ruhafestéket is őrzött. Nemsokára a kezemben volt három csomag festék, csak éppen lilát nem találtam. Ez azonban egyáltalán nem zavart.

— Nos, milyenre fessük? kérdeztem nyugodtan, mert láttam, hogy Gálja is kezdi érteni a javaslatomat.

— Azt hiszem, hogy a kék nagyon unalmas szín

— Felelte Gálja. — A barna még lehangolóbb, ezt jól tudom, hiszen én is egész évben barna köpenyben járok.

— Tehát akkbr legyen piros. Jó? És szebb is, mint a lila. Gyerünk!

Kimentünk a konyhába. A lavórba vizet önteni és felforralni — ez számomra nem volt probléma. Gálja engedelmesen levette a szoknyát, én pedig minden gondolkodás nélkül beletettem a forrásbán levő piros lébe.

„Megkezdődött” — szögeztem le, mert már nem lehetett visszalépni.

— Hozd ide a papa vonalzóját! — utasítottam Gálját.

— Minek? — kérdezte félénken.

—• Szerinted mivel fogjuk megkavarni a szoknyát a lavórban? Talán kézzel? — és még hozzátettem a mama kedvenc szólását:

— Ó, a kis naiv!

Gálja kiment, és hozta á hosszú vonalzót.

Körülbelül egy óra telt el. Figyeltem, hogyan fő a szoknya, időnként megkavartam a sötétvörös folyadékot a vonalzóval.

— Nincs még kész? — érdeklődött Gálja.

— Majd én tudom, mikor lesz kész!

Végül kivettük a víztől elnehezedett szoknyát, kissé kicsavartuk, majd kiterítettük száradni.

— Figyeld csak, Jurka'

— szólalt meg rémülten Gálja. — Nem piros lett, hanem rózsaszínű.

— Na és? — jegyeztem meg fontoskodva. — Ez egy ritka és szép szín.

Amint a szoknya megszáradt, Gálja maga elé fogta, és a tükör elé állt. A szobába besütött a nap, megvilágította a szoknyát is, ami ettől még szebbnek látszott.

— Ez igen! — nevetett vidáman Gálja. — Hogy te milyen okos vagy! Ha a mamának ez sem fog tetszeni, akkor már nem tudom, mivel lehetne a kedvében járni.

„Talán most az egyszer nem hagyott cserben a fantáziám, és minden jól fog végződni” — gondoltam, miközben valami megnyugvást, elégedettséget éreztem, sőt már valami másnak a kifestését is kezdtem tervbe venni.

... Ekkor azonban szörnyű dolog történt. Szinte Gáljával egyszerre vettük észre, hogy a szoknyán továbbra is látszik a tintafolt. Az a tintafolt, amely miatt az egész történt. Sem a rózsaszínű festék, sem a forró víz nem tüntette el a foltot. Egyből elment a kedvem, de azért tartottam magam.

— Most az egész szoknyát apró tintafoltokkal fogjuk díszíteni, és nem egyszínű rózsaszín, hanem lilapettyes lesz.

— Pettyes? — szörny ül- ködött Gálja. — Aztán majd csíkokat is húzunk? Majd barnára festjük? Jaj, mi lesz most? — sírta el magát.

Levetettem magam a he- verőre, befogtam a fülem, hogy ne halljam Gálja bőgősét, és vártam.

Nemsokára megjött a mama és a papa. Vidámak voltak, mi pedig nem szóltunk semmiről, nem akartuk ebéd előtt elrontani a hangulatukat.

A papa még meg is jegyezte :

— Még nagyon csendesek ma a gyerekek!

„Most kellene bevallani” — gondoltam magamban, de hangosan mást mondtam: — Mitől lennénk vidámak, hiszen mi nem voltunk vendégségben.

Még ebéd után is hallgattunk, majd levegőzni indultunk. Kis idő múlva a papa hazahívott bennünket.

Amikor beléptünk, a szolja közepén a papát láttuk, kezében a rózsaszínűvé vált vonalzóval. Azt hittem, hogy , a , papa, azonnal leszid bennünket a vonalzó miatt, .és így nyugod- tabban éreztem magam. De a papa a vonalzóval a mamára mutatott.

A mamán egy rövid, még a térdét sem takaró szoknyácska volt. Ennyi maradt az új sárga szoknyából. Rémülten hunytam be a szemem. A papa meglátta, hogy becsukott szemmel állok és rámki- altott:

— Nyisd ki a szemed, és gyönyörködj a munkádban!

Gálja elsírta magát, én óvatosan kinyitottam a szemem, és a mamára néztem. Magamban pedig ezt gondoltam: „Vajon mi vagyunk a bűnösek abban, hogy a szoknya megrövidült?”

. .. Estig az egész család hallgatott. A papa később elment valahová. Gálja majdnem újból elsírta magát, mert vasárnaponként ilyenkor mindig sétálni

mentünk a papával, aki most egyedül indult el. A mama is csak hallgatott és hallgatott. Nagyon rossz érzés, amikor a mama nem beszél velünk.

Ha a mama most elmenne, én rögtön kitalálnék valamit. Például főznék egy jó ebédet, amit d’Ar- tagnan is szeretett: sült csirkét almamártással. A mama hazajönne és csodálkozna: „Ah, kész az ebéd!” — és megköszönné. Vagy elmosogatnám az összes edényt. Vagy az ablakot tisztítanám meg. Ekkor eszembe jutott, hogy ez utóbbit már csináltam, csak nem jól. Aztán arra gondoltam, hogy egy viselkedési szabályzatot kellene összeállítani az erős fantáziával rendelkezőknek. A következőket írnám: „Soha ne fogj olyan dologhoz, amit nem tudsz megcsinálni. Ha az edényt mosogatod, miért töröd össze? Ha az ablakot tisztítod, nem kell órákig a nyitott ablakban állni, és szappan- buborékot fújni a járókelők fejére. Ha kompótot főzöl, ne edd meg az ösz- szes gyümölcsöt a főzés előtt.”

... A következő vasárnap ismét elmentek a mamáék. Gálja azonnal lement az utcára. mert félt, hogy egyedül marad velem a lakásban. „Persze — gondoltam — a lányok gyenge népség. Én nem futa- modok meg, nem megyek sehová!”

Olvasni akartam, és éppen a Tom Sawyer kalandjai került a kezembe. Tom szintén pompás fantáziával rendelkező fiú volt, ezért azonnal letettem a könyvet. Éltkor eszembe jutott, hogy Gáljának meg kellene varrni a ruháját. A mama már megvette az anyagot, de még nem volt ideje megvarrni...

. Már szédültem a sok jó ötlettől...

„Inkább hangosan számolok — határoztam el — amíg minden gondolat ki nem megy a fejemből ”

Járkáltam a szobában és számoltam. Már ezerig eljutottam, majd tízezerig, a: fejemben pedig forrtak, kavarogtak a gondolatok. Amikor elfáradtam, összeszedtem az összes fellelhető cipőt: nyárit és télit, a papa nehéz vadászcsizmáit, á mama papucsait, és nekiláttam pucolni. És mindent úgy csináltam, ahogy kell: a barna cipőket barnával, a' feketéket feketével, a világosakat világos krémmel tisztítottam. És nem akartam egyik cipőt sem más színűre kenni. Nemsokára egy halom ragyogóra tisztított cipő állt előttem.

„Most mondja valaki, hogy ügyetlen vagyok! És fogok még ebédet is főzni, jobbat is, mint amilyent d’Artagnan evett...”

Oroszból fordította: Sass Attila

Hódi T. József;

FELELEM

PARINSZKY GÉZA elhatározta, hogy állást változtat. Nem a divatos vándorlási hullám ragadta magával, az egészsége kényszerítette, hogy új, kényelmesebb munkahelyet keressen. Világéletében a kötetlen munkakör híve volt, úgy tartotta, minél kevesebb a főnök, annál szabadabban mozoghat. Soha nem akarta ezt a szabadságot meg nem engedett manipulációkra felhasználni, egyszerűen szerette, ha a maga ura. Ennek a megkötésnek a posta nagyszerűen megfelelt, az utóbbi hat évet ott húzta le. Hordta az újságot, megvolt a körzete, elszámolt odabenn a központban, de ezenfelül senki nem háborgatta. A szabad levegőn mozgott, tolta a biciklit a nehéz vándorszatyorral, rengeteg emberrel beszélt — mi kell még? Jó egészség, hogy a teleket átvészelje. De egyre többször érezte, hogy a dereka, a lába lázadozik az ő szabadlevegő-kíváná- sa ellen. Ügy gondolta, ezt a telet még lehúzza, átdolgozza ott a nyarat is, aztán ősszel keres valami olyan helyet, ahol melegen van a nyugdíjig. A pénz nem számít, vagy legalábbis nem elsődleges. Közbeszólt azonban a hirdetés.

Nagyvállalat keres egy fő portást — olvasta. Két álló napig gondolkodott, mit csináljon. Aztán bement a hirdetőbe. Amikor megkapta az üzem válaszlevelét, kiderült, hogy közel is van a lakhelyéhez. Másnap, amikor végzett a kézbesítéssel, egyenesen az üzembe ment. A munkaügyön felvilágosították, hogy nem égy fő portásról, hanem egy főportásról van szó. Már majdnem visszarettent, de a tisztviselő marasztalta, legalább a feltételeket hallgassa meg. Ruhát kaphat, sapkát, igazi portáskülsőben kellene végeznie a munkát. Fő tennivalója adminisztráció lenne. Egy műszakban, 6- tól 4-ig, minden második szombat szabad. Ekkor kicsit megint szívta a fogát, hozzá volt szokva, hogy legkésőbb délben otthon lehetett. . Ezerötszázötvenet mondott a tisztviselő, plusz textilutalványt. Ez már szeget ütött a fejében. Megegyeztek, hogy hétfőn bemegy és végleges választ ad.

Megtárgyalta a feleségével. Alaposan, minden kö“ * ' ......Ü

Roh

lich fc>. Attila

Veszprém I

rülményt mérlegelt. Hétfőn bement és azt mondta: rendben van. A tisztviselő megmondta, mit kell tenni: mondjon fel, és gé- peltetett egy igazolást, miszerint erkölcsi bizonyítvány szükséges munkaköre betöltéséhez. Ott azt mondták, 60 napon belül közvetlenül a vállalatnak megküldik a bizonyítványt.

A feleségével tovább latolgatta, hogy lesz, mint lesz.

Aznap korán lefeküdtek, mert az óra is korán csörgött minden reggel.

Éjjel arra ébredt, hogy valami miatt fél. Először nem is volt vele tisztában, ébren van-e teljesen. Aztán rádöbbent, hogy mi okozza a félelmét: eszébe jutott a falöpás.

1946 FEBRUÁRJA VOLT,

akkor született az első gyerek, a Géza. Nem volt tűzifa, pénzért se. A sógorával, Lajossal elhatározták, hogy szereznek a föld alól is, nem fázhat agyon az asszony meg a gyerek. Vették a fűrészt, mentek az ártérre. Mire kivágták a füzet, ott volt a gátőr: megvárta míg kidől a fa. Kérte a fűrészt, „tárgyi bizonyítéknak”. Príma, vadonatúj fűrész volt. „Nem tudják, hogy ez árvízveszélyt okoz?” Hiába mondták, mi van, a fűrészt oda kellett adni, a fát otthagyni. Mire idézést kaptak, eltelt majd egy év. Nemcsak ők, aznapra vagy harmincán, akik akkoriban ilyen csip-csup ügybe keveredtek. Három hónapot kapott ő is, meg a Lajos is, felfüggesztve. Se előtte, se utána nem volt vele semmi hiba. De most! Erkölcsi bizonyítvány! Biztosan nyoma van a felfüggesztettnek. Fuccs a főportás- ságnak!

Nem bírt elaludni. Mo- corgására felébredt az asz- szony is. Mi van veled? Végül elmondta. Rengeteg éve történt, de akkor is. A fene egye meg! Emiatt vége az egésznek. És még csak ez! De el kell viselnie a szégyent, amikor a munkaügy megkapja a bizonyítványt. „Három hónap ? Mit csinált? És bizalmi állást akar betölteni?” Leég a bőr a képéről. Be kell menni és megmondani, hogy az egész egy kényszerhelyzet volt, nem hagyhatta a feleségét, meg a gyereket! De ha nincs nyoma? Ha pont ő hívja fel a figyelmet? Ha nem szól és a papíron ott lesz a büntetés, akkor meg azért lesz baj, hogy elhallgatta. Még tán most is a nyakába sóznak valamit, hatóság félrevezetéséért. Kiverte a veríték. Az asszony hüppögött mellette, a hangja elcsuklott, amikor azt nyögdécsel- te: látod, látod, minek kellett?

HÁROM NAPIG BÍRTA.

Aztán bement a munkaügyre. Amikor a tisztviselő hellyel kínálta, nem fogadta el. Arra gondolt: mindjárt úgyis ki kell innen kotródnia. Állva elmondta egy szuszra, mi volt. S hozzátette. — Lesz ami lesz: — ugye nem indítanak eljárást?

A tisztviselő erőszakkal nyomta a székbe. Vagy tíz percig nyugtatta, kért neki egv kávét is, csak amikor látta, hogy úgy ahogy megnyugodott, akkor engedte el.

Parinszky Géza két hét óta portás. Annak a munkaügyi tisztviselőnek pedig olyan feszesen tiszteleg, mint annak idején Bori századosnak, a parancsnokának.