Békés Megyei Népújság, 1975. december (30. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-25 / 302. szám
En nem tudtam En nem tudtam, hogy anya at angyal, de meglestem két fáradt kezét, ahogy örömeinket szétpakolta mindig pontosan négy felé. Fűrészporral tömött babánk még karácsony este szétesett könnyem üvegcserepein mert úr volt — ugrált a félelem. Csokit ts kaptunk. Kishúgom görcsösen szorította, hogy el ne vehesse senkise! Mit tőlünk összelopkodott. Es akkor megfogadtam bátran, ha a szegénységet kinövöm, jó nehéz követ keresek és isten ablakát betöröm. %■ Karácsonyi I • • • • I koszonto Oicsértessék, dlcscrtessék megszületett az emberisten, szorongó öröm áll ajtód előtt keze az ajtókilincsen, engedd szívedhez térdepelni Karod jászlában fiad, leányod ringasdd el karácsony este a húsodból, véredből sarjadt kínnal vajúdott csillagot \ 'akinek te adtál hatalmat Dicsértessék, hirdettessék megszületett az emberisten, karod jászlában fiad, leányod, legyen boldog és legyen áldott! Olyan szépen Sas« Ervin olyan szépen együtt vagyunk sokszor és beszélgetünk a múltról bearanyozva a legsötétebb napokat és a kitelepített rémületet is mert nosztalgiává nemesedik számos ballépésünk és piruló arccal magyarázzuk az osztályismétléseket olyan szépen együtt vagyunk sokszor és beszélgetünk az ifjúságról tapasztalatainkra hivatkozva és éjszaka amikor alszik az emberiség kilopakodunk az utcákra s tűzfalakta mázoljuk a lelkünk salakját olyan szépen együtt vagyunk sokszor és beszélgetünk az életünkről kioktatva a ránk bízott történelmet a gyermekek szemébe falazott jövőt pedig ők őrzik meg arcvonásainkat pár évezredig Levél a Télapónak Mucsi József Mióta kopasz lett gesztenyefánk, hegyezem toliam, mint egy kisdeák, ki Írni készül hosszú levelet, melyben ünnepi vágyát mondja el. Azt tudom, kinek, csak azt nem, hova címezzem. Jó lesz, ha Kukutyinba küldöm a megírt summás sorokat? lrányítószámát se ismerem! Kedves Télapó! Veled tudatom, újcserepes ház, ahol most lakom. Az udvarunkban magas fenyő áll. Sokszemü ablakunk utcára néz, jobbszárnya nyitva, így nem lesz nehéz mögé tenni a szánod terhéből. Tégy mögé, kérlek, egy játéklovat, az hozza vissza gyermekkoromat, ha majd boldogan vágtatok vele. Tégy mögé, kérlek, gyújtódalokat szívem számára. Hadd dalljon sokat tisztán, tavaszos, tetterős hangon. Azon a téllel terhelt éjszakán, mikor meglódul majd a teli szán, ablakom mögött — villámütöllen — várom a csengő csilingelősét. A jeles csillag már fönt lesz régen, aranyát szórja szerte az égen, s hirdeti fénye: Békesség legyen e Földgolyón az emberiségnek! A DÖRGŐ IDŐ FÖLDTENGERÉN Anya gyermekével Bencsik Máié: Két karácsony Szőnyi Gyula Éjjel még havazott. Nagyszemű hó hullott. Vizes és súlyos pelyhek. Az arcán érezte, ahogy éjféltájt kiállt az ajtó elé. Hajnalig esett Hajnalra szél támadt a nádas felől. Megzörgette az ablakra rajzszögezett Pesti Hírlapot. A széllel hideg jött. Megborzongott a darócköpeny alatt. Nem melegítette más ezt az istállót, csak az északi oldalára hányt tehéntrágya. A tehenet elvitték nyáron a katonák. Az embert meg ősszel. Szendergett, amikor nyik- kant az avas zsírral megkent ajtó. Lobogó kis fény- köí libbent be rajta. — Fölébredt? — Ha lidérc jár erre, ki tud aludni? A mécsláng közelebb úszott. Aprókat roppant a szalma. — Reggel bemegyek a misére. Mire visszajövök, menjen maga is. — 'Űj esztendő, új élet? — Miféle új élet? — Katona nélküli? — Sokan jönnek át a komppal. Velük átmehet. — Elmegyek ezzel a széllel. Délnek. — Hideget hagy itt. — Hideget? — Hideget. — Mit adjak én magának? Se gyűrűm, se láncom... — Mit adna? Minek? — Szenteste van. A gesztenyét odaadnám, de Szolnok’ alatt az is elveszett. A láng megállapodott. Rebbenés nélkül égett a jászol végén. Most szelíd volt a hang, nevetős. — Bolond maga. Nem kell nekem semmi. Megrázta a fejét. Érezte, mert tenyere a meleg, sűrű hajon nyugodott. Közelebb húzta ezt a sötétben is szép fejet. Remegő ujjaival kitapogatta a lehunyt szemeket, a hideg orrot. Az ajkánál megállt. Maga felé fordította és belecsókolt. Reggel, amikor már az asszony is elment, a nádon át eljutott a kompig. A folyó közepén szökésben levő vöröskatonákra vadászó csendőrök igazoltatták. Kotorászott a bekecsben, aztán hirtelen lehajolt és a kötelek között a vízbe vetette magát. Lőttek rá sokáig. Hogy ott veszett-e vagy délre sodródva a tengerig úszott az én nagyapám, ki tudja? Négy óra is elmúlt, de a gyűrű még mindig nem került meg. Már csak Zsu kereste az elhuzigált bútorok és felcsavart szőnyegek torlaszai között. Bence komoran állt az ablak előtt és kifelé bámult. Az utcai lámpák ostornyalábjai éppen itt magasodtak a harmadik emeleti ablaksor alatt. Kék fénykörükben kavargóit a hó. Szép kis karácsony, akarta mondani, de aztán lenyelte. A gyűrű elveszett. Ki tudja, mikor és , hol vesztette el Zsu, de ez fhost már mindegy. Hamarább is mindegy volt, csakhogy ahhoz késő, hogy erről beszéljen. Valójában, ki a fenét érdekli az a nyavalyás fémdarab. Eltűnt, elveszett, felszívódott, egye meg a fene. Inge zsebéből előhúzott egy ünnepi Chesterfíeld-et és ezen elvigyorodott. Szívott a csípős, pácolt dohányfüstből, aztán lassan kiengedte az orrán. Kiköpött néhány dohányszemet. Kapualj. Mi van a kapualjjal? Zsu szipogva szétcsavarta a szőnyeget és elölről kezdte a keresést. Igen. Egy kapualjban húzta a gyűrűt az ujjára. Négy éve. Karácsonykor. Két kuka állt a sarokban, a bejárat mögött. A kukák fölött vedlett a vakolat. Az öreg, elporló tégla Zsu vállára szitált. Furcsa. Még sosem jutott eszébe. Ügy ismerte meg ezt a lányt, mint a vakok. Az egyetemi előadásokon a háta mögött ült és évekig fogalma sem volt arról, hogy egy évfolyamra járnak. Később, amikor már minden porci- kájáról tudta, hogy létezik, akkor is előbb az ujjai ismerték meg. Lepöccintette a hamut a parkettára. Ezt is egye meg a fene. Akkora kupleráj van ebben a lakásban. A karácsonyfa meg kint áll az előszobában. Szép karcsú. Derekát cukorspárga szorítja össze. Kár hülyéskedni ezért a gyűrűért. A dzsekit adta el, ötszázért. Szép, amerikai repülős dzseki volt. Nyolc cipzárral. A téglapor úgy ellepte Zsu kabátját, mint fahéj a süteményt. A nyitott kabát alatt csípője nekifeszült a lány, hasának. Zsu egyre gyorsuló ütemben lihegett és feje tehetetlenül verde^ Vajnai László a csók-ünnepély nagy körmenetén, vakond-fekete, hókristály-fehér, súlyos köveket cipelek én. Kolonc-szívemen csillog, gyöngysor-bilincs. Mint hó-ház ajtaján a jégkilincs. Ingem, csillagtövis-tépett rojtos bánat Mozdulatom kő-tollú madár, nem szállhat utánad. mégis eszelősen fészek-köveket lopok, mint pingvin a párjának. ö, sorsom. Körhinta-életem. A csók-ünnepély víg körmenetén, '■ bocsáss meg nekem. •ett a vakolaton. Súrlódó harisnyája hallhatóan zizegett. Amikor felsikoltott, beleharapott forró, remegő ajkába. Bence megrázta fejét és megforgatta a körmére égett csikket Elhúzta a száját. Na szóval, ekkor volt az eljegyzés. A kapualjban. Az istenit ennek a gyűrűnek. Az olasz piacon ötszázért vette, de ha alkuszik, az a szabadkai pofa ideadja a feléért is. Nyilván réz. Vagy doublé. De amilyen csórók voltak akkor. Hát ez az. Ettől függetlenül, most megfordulsz te marha / és azt mondod... Csengettek. Hallotta, ahogy felesége kimegy az előszobába. Valakivel beszélt, aztán visszajött és beszólt, hogy átmegy tíz percre Lenkéhez, vigyáz a gyerekre. Csattant mögötte az ajtó. Bence megfordult és megnyalta száraz ajkát. Állt egy percig és bámulta a feldúlt szobát. Várta, hogy a torkát szorító gyűrű fájdalma felengedjen. Aztán kabátját felvéve, kivette a hűtőből a karácsonyi tokajit és kiment a lakásból. A ház előtti fülke telefonkönyvéből valaki gondosan kitépte a Z betű összes lapját Bevágta az üvegajtót és új fülkét keresett. Sokáig keresgélt a nevek között, amíg megtalálta Maya, az intézeti tervező számát. Tárcsázott, s egy meg- gyújtatlan cigarettával a szájában, gondolatok nélkül várta, hogy a hosszú, tompa berregések megszakadjanak. A fülke körül szakadt a hó. Terjeszkedő hószigetek Jelezték, hogy reggelre fehér lesz a város. Évek óta nem volt ilyen karácsony.
