Békés Megyei Népújság, 1975. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-11 / 109. szám
KÖRÖST AJ Mértéle és érték Száz éve született Thomas Mann magyar olvasókhoz szóló levelében, halála előtt pár hónappal, 1955. márciusában egyik legszebb novellájáról, a Tonik) Krőgerről írta Thomas Mann: „...fiatalos Urai zománca sajátosképpen fél századon keresztiül megőrizte üde csillogását és több emberöltőn át újra meg újra elnyerte fiatal szívek rokonszenvét. Szívesen képzelem él, hogy most majd fiatal magyar olvasók hajolnak novellám lapja fölé. Mondanivalói „néhai időkből” datálódnak, de úgy látszik, van valamelyes maradandó érvényük.” Ez a szerény, de pontos utalás a novella maradandó érvényére teljességgel ■ igaz Mann életművének egészét tekintve is. Századunk első télének legnagyobb kritikai realistája volt ő, kinek hat évtizedes írói-közéleti munkássága átfogta és világirodalmi szinten összegezte az imperializmus korszakába lepett polgárság erkölcsi és szellemi életének valamennyi lényeges problémáját. Ki a polgár? Milyen a polgár irányadó, kultúrameghatározó típusa? Lukács György ezt a kérdést állítja Thomas Mann életművének tengelyébe. „Ki a költő? Az, akinek élete szimbolikus. Bennem elevenen él a hit; csak magamról kell mesélnem ahhoz, hogy megoldjam a kor és a közösség nyelvét, s e hit nélkül kibújhatnék az alkotás fáradalmai alól.” Thomas Mann eme vallomásában nemcsak írói működésének hangsúlyozottan önéletrajzi jellegére utal, hanem arra is, amit Konsz- tantyin Fegyin — akit sokáig és mélyen foglalkoztatott Mann művészete — így jellemzett: „A német polgárság méhéből jött, művész-egyéniségének fejlődési logikája arra az elhatározásra vezette, hogy művészete tárgyává ennek a polgárságnak fejlődési logikáját tegye.” Mann pályája ama tapasztalat jegyében indul, hogy a modern polgári lét a művészlétben folytatódik, s döntő felismerése, hogy a polgár művésszé fejlődésében kimutathatók és számára a leghitelesebben ábrázolhatok kora társadalmi fejlődésének legfontosabb tendenciái. Az első nagy regény, a Buddenbrook ház, a patrícius Hanza-polgárság gazdasági, társadalmi, erkölcsi hanyatlásának nagyívű rajza nem csupán egy család alkonyát, amire a mű alcíme utal, hanem voltaképp egy életforma, egy korszak alkonyát teszi nyilvánvalóvá. A polgári életforma értékeinek pusztulása, a hanyatlás, a dekadencia azonban — Nietzsche költői kriticizmusá- nak hatására — az író felfogásában ’ egyúttal lehet felemelkedés is, vagyis az elpolgáriatlanodás bizonyos esetekben humanizációval járhat együtt. A hanyatló polgáriban tehát még új, humánus lehetőségek rejlenek. Thomas Mann éppen azért tudott a német polgári világ lelkiismerete lenni, mert a dekadencia és a németség szellemi problematikájának mély átélése és következetes végiggondolása révén minden törekvése arra irányult, hogy ráébressze a német polgárságot a korszerűbb, humánusabb, történelmileg jogosultabb életlehetőségeire. Ennek a törekvésnek korszakos jelentőségű művészi dokumentuma „A varázshegy, „a huszadik század első harmadában megnyilvánuló európai lelkiállapot és szellemi problematika leltárfelvételi kísérlete.” Mint írja: „...benne eszmeileg lemondtam sok szeretett dologról, némely veszélyes szimpátiáról, varázslatról és csábításról; ...a búcsú könyve, mondom én, és a pedagógiai önfegyelmezésé; az életet kívánja szolgálni, az egészséget akarja, célja a jövő.” Ez a rövid önkommentár is tanúsítja, hogy „A varázshegy” megírásával jelentékeny világPergő napok Szúdy Géze Peregjetek csak, napjaim, Betűk a füzet lapjain, Hová a sorsom tolla ír, S ahol már fogytán a papír! Napok, betűk, csak folyjatok! Szebb verssé alakuljatok, Mint amely most fog és gyötör, És nincsen benne sok gyönyör... Mert kutattam én eleget, Azt hajszoltam: a lényeget. A szót, amely kimondaná, Hogy létem fiova hull alá. Ha durva vonzások alatt Pányvája végleg elszakad. Elenyészik-e nyomtalan? S mi az értelme? Hogyha van! Vagy hogyha nincs, nem lelve rá A semmit is kimondaná! Az igaz szót kerestem én, S keresem, amíg van remény. Hogy suttognám! Kiáltanám! De csönd van, és zárva a szám. nézeti fordulat állt be Thomas Mann magatartásában. A regény egyúttal a legát- fogóbban azt is bizonyítja, hogy művészetének tárgya — a fegyini megállapítás szellőmében — valóban a polgári társadalom fejlődésének, ellentmondásainak logikája, szemlélete azonban, a nézőpont, ahonnan a polgárit megítéli, legelső írói próbálkozásaitól kezdve kívül kerül a polgárin és az attól független emberiben találja meg létalapját. „Szép az eltökéltség. De valóban gyümölcsöző, termékeny, s így hát művészi alapelvnek mi a fenntartást nevezzük; ,..a nagy dolgokban, az ember dolgaiban könnyen bizonyulhat elsietettnek és elhi'bá- zottnak minden döntés; ...nem is a döntés a cél, hanem az összhang —, amely, ha örök ellentétekről van szó, talán csak a végtelenben létezik, de ez az iró- niánctk nevezett játékos fenntartás magában foglalja, mint az előkészítés a feloldást.” Irónia és fenntartás, mint erkölcsi mérték és érték az ember dolgainak megítélésében, ez Thomas Mann munkásságának művészi alapelve. Iróniájának — melyet mint összekötő, kapcsolatokat teremtő, a megértés útját kereső szférát határozott meg — az a sajátossága, hogy hőseit kettős optikával szemléli. Egyfelől mint túlhaladott konvenciók rabjait, azaz mint polgárokat, másfelől mint szeretetre méltó, megejtő képességekkel megáldott lényeket, vagyis mint embereket. Mann minden olvasója jól tudja, hogy iróniája nem gyanúsítható valamifajta világnézeti kétértelműséggel vagy elkötelezettség-nélküliséggel. Rényi Péter mutat rá, hogy ironikus költészetének melegsége1 nem az elleplezés szándékából, nyárspolgári békítgető hajlamból ered, hanem abból a bizakodásból, hogy az ember — mint egyén és mint társadalomalkotó lény — képes lesz meghaladni nyomorúságos állapotait, s jobbra, magasabbra, nagyobbra hivatott. A mi József Attilánk szinte ugyanezt a bizakodást így fejezte ki az „Ars poetica” befejező soraiban: „Én mondom: Még nem [nagy az ember.] De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője [szemmel:] a szellem és a szerelem!” Ez a bizakodás mély és eltökélt szimpátia minden emberi és annak javát szolgáló érték iránt, ez az életbarátság — gondoljunk csak a József és testvéreire — a hitleri barbárság előretörése idején egyre nyomatékosabb szembenállássá, változtató erejű muszájhu- manizmussá, antifasizmussá kristályosodik. Harcos humanizmusának hitelét, példaerejét éppen művészj magatartása és világnézete változásának etikai folytonossága adja. Igen jellemző, amit a fasiszta terror idején, már az emigrációiban a szocializmusról mond Európa, vigyázz! címen kiadott politikai esszéinek gyűjteményében: „...a szocializmus nem egyéb, mint az a kötelességszerű elhatározás, hogy fejünket ...a társadalmi, közösségi élet sürgős követelményei elől nem dugjuk a metafizikai dolgok homokjába, hanem azok mellé állunk, akik értelmet akarnak adni a földnek, emberi értelmet.” Szembenállás a barbársággal, kiállás a polgári kultúra időtálló értékei mellett, a polgári humanista tradíciók átörökítése és megújítása a történelmileg, társadalmilag változó jelen szolgálatára, egy sajátos jövőbe néző konzervativizmus — ez jellemzi az érett Thomas Mann magatartását. Születése óta nagy idő, kereken száz év telt el. Az évfordulón ezért arra emlékeztetünk, amit az időről mondott: „... kincses ajándék, amelyet azért adtak, hogy benne és általa okosabbak, jobbak, érettebbek és tökéletesebbek legyünk. Az idő maga a béke, és a háború nem más, mint az idő vad megvetése, az értelmetlen türelmetlenségbe való kitörés.” Thomas Mann hosszú időt és nagy változásokat élt meg, de nem csak élt az időben, hanem együtt is élt vele. Ezért alakjában mindenekelőtt a változó, fejlődő, kiteljesedő embert tiszteljük, aki a honnan hová? kérdéseit mindig feltette, és maradandó érvénnyel megválaszolta, akinek művészetében egy évszázad fejlődése sűrűsödött össze, akinek költői nevelőmunkája mindig arra irányult, hogy az ember ember lehessen, aki „fehérek közt egy európai” volt, és a kor ellenében végigharcolta annak igazságát, hogy az ember és az emiberi csak az által örök, hogy változni képes. Rá is érvényes, amit Goethéről állapít meg: ,tPolitikai hitvallása lényegileg ez: figyelmesen követni a valóság és igazság képében beálló változásokat, a helyes fejlődést, és értelmes engedelmességgel meghajolni a kor követelményei előtt. Ebből fakad döntése: „Végeredményében mégis mindig csak — előre!” — ebből türelmetlensége az örök tegnappal szemben, amelynek szemébe kiáltja: Ez még mindig a régi [szenny,] Kapjatok észbe! Lépdeljetek — ne egyhelyben! —] Előre végre!" Pálréti Ágoston F Varga Mária F. Varga Mária Cséndélet Várakozás Semény Ötté Bolyongva árvult réteken virágaim virágaim az unhatatlan kedvesek pitypang kék kóró kankalin nem tépi őket senki sem ilyen ildomtalan csokor — öklömnyi szegfűk tülekednek velük csak kósza szél lohol rideg sors kénye-kedvire élnek az isten tenyerén röpül a millióm pihe megkapaszkodik a gyökér JÄ Szovono Simon Emil Fáradt kezéből kifutott a szál. Színes vonal lett, irkasor a megvilágított teremben. Futott, mint vízbe a zsinór, menekülve az orsó rabságából, vagy mint mesék gombolyag-fonala csalogatta magával, s vezette: \,Ugorj föl a zörgő szerkezetre, egyszer úgy magadból is kiválva, tedd párnára géprész-kezedet.” Aztán csomózott. — Két perc telhetett.
