Békés Megyei Népújság, 1975. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-18 / 115. szám
H a Inal ban indultak. A folyóhoz közeledve sűrűsödött a köd. Amikor a gátra kapaszkodott a kocsi,, szinte csak centimétereiket habartak előre. Az asszony nyugodtan vezetett. Sárgásszürke szeme az előttük levő árteret figyelte. A folyó vizét szél borzolta, hajtotta a ködöt. A fűzfák friss levelei között miég itt-ott barkák fürtjei lógtak. Egész úton nem szóltak egymáshoz. A férfi nem akart beszélni, az asszony pedig úgy volt vele, majd kialakul. Mint az elmúlt húsz évben néhányszor, most is arra gondolt, Sándornak van valakije. Nyugodt, kiegyensúlyozott volt az asszony, soha nem kérdezett semmit. Várt Ha akarja, majd beszél. Volt rá eset, hogy elmondta, de csak egy alkalommal és nagyon régen. Most, hogy arra kérte, hozza ki a folyóhoz, tudta, Sándor egyedül akar maradni. Amikor pedig a férfi a sátrat, a hálózsákot is berakta a kocsiba, megértette, hogy legalább két éjszakát kint tölt a vízparton. A négy fűzfa által zárt tisztáson megálltak. Szó nélkül rakták ki a felszerelést. — Vigyázz magadra —> mondta az asszony —, az éjszakák még hűvösek. Nehogy megfázz! — Á pokolba is! Nem vagyok már gyerek — mondta a férfi. — Nem, valóban wem vagy már az. Egyetemen bánul a fiad — Ezt miért mondod? — nézett az asszony tiszta szemébe a férfi. — Csak mondom. — Jól van, ha csak mondod, /aik!kor jól van. A férfi kibontotta a sátorzsákot és kirázta belőle a felszerelést. Ráérősen mozgott. Az asszonyt nézte. Arra gondolt: bajban van az öregfiú. Nem tud dönteni. Amikor valamiben nem tud dönteni, mindig kijön a folyóhoz. — Mikor jöjjek érted? — kérdezte az asszony. A férfi elnézett a víz felett a túlsó part 'felé. A partot nem látta a ködtől, de tudta, ott van, és a gáton túl ott áll az emeletes gátörfiSz is. / — Vasárnap este — mondta és nem nézett az asszonyra. — Vasárnap? — A pokolba is! Azt mondtam! Az asszony elment a kocsival. Amikor már a motor hangja is elhalt, Sándor nagyot fújt. Felverte a sátrat, berakta a felszerelést, csak a botokat, a gi- lisztás és a kishala» dobozokat hagyta kint. Lement a vízpartra és beetette a szokásos területet. Aztán azon gondolkodott: csukára menjen-e vagy pontyra. Dél felől fújt a szél és borzolta a vizet. Hideg volt a szél, kora tavaszi. A termoszban tea volt, a zsákban három üveg vermut. Az ital mellett döntött Lecsavarta az üveg fémku- pakját és töltött egy pohárral. Ízlelgette a sárgás italt és maga elé képzelte, hogyan szokta arcához simítani a poharat Eszterli- ta. « • * A mikor a fürdövaro szállodája előtt meg álltak, ugyanilyei szél fújt. Talán méj hidegebb is. Futva tettél meg az utat a kocsitól a: étterem bejáratáig, da Eszterlita mégis lúdbórc lett. v Botyánszki János: Nem jó ez a folyó pofiarat és ügy simogatta az arcához, ahogy szokta. Szép volt ez a mozdulat. Kedves. Hozzá tartozott. A férfi várt. Bizsergett benne a türelmetlenség S amikor az asszony azt mondta, nem szabad többé találkozniuk, Sándor torka összeszorult. — Tudod, Sándor, te nem vagy olyan, mint a maiak. Ti keményebbek vagytok és mégis kedvesek. És mindezzel együtt semmit nem tudunk rólatok. Ez valami olyan, amire minden nő vágyik. Keménység akarat és puha szeretet. Ezt a mi korosztályunk nem tudja. Sok benne az önzés Puha szájának enyhén sós íze volt. A férfi fölé hajóit. — Ne sírj, Eszterlita, nem akarom, hogy sírj... Az asszony könnyei a férfi arcára hullottak és a férfi nem törölte le azokat — őrület — gondolta magában Sándor. Tiszta őrület. A pokolba is! Ez nagyon rohadt helyzet. —• Égett a szeme. Behunyta és látta az első találkozásukat azon a társasvacsorán. B harmadik vermutot vasárnap délelőtt bontotta meg. Ekkor jött rá, hogy a két nap alatt egyszer, sem dobta be a folyóba a horgokat Most Csajkovszkij V. szimfóniájának zenéje zúgott benne. Nem tudta volna megmagyarázni, miért éppen az ötödik, de azt hallotta egész nap. Lassan összecsomagolt és ráült a sátorzsékra. Az üvegben már csak néhány csepp volt, amikor az asszony megállt a kocsival. — Szervusz. Itt vagyok. Mehetünk? A férfi felesege arcába nézett. Sápadt volt az asz- szony és a szemeiben fájdalmat látott. Vér tódult a fejébe. Az italos üveget hozzá vágta a kocsihoz. A hátsó kereket találta el és a folyó felé fordult. Sokáig nézte a folyót. Igen. Azt, amit átéltem, senki nem értheti, csak én és még két ember — gondolta. — A pokolba ts! — mondta. -— Nem jó ez a folyó. Másik folyót kell keresnünk. Mehetünk. Mert másként nem Oláh Éva Letagadom, hogy téged szültelek újjá Mert látni akarlak újra csecsemőként Meg egyévesen, meg ötévesen_ S mert biztos vagyok abban, Ilyen utód kell ahhoz a jobb világhoz, Amelynek alapkövét a koponyáinkkal helyezzük el, Külön-külön Mert másként nem, Egyformán mégis. A keresztneved viseli: Zoltán, Es pontosan úgy fogok gondoskodni róla, Ahogyan te tehetnéd. ...........Ügy segéljen! i — Tudom, Séf. Akkor volt fél éves a fiam. Sokszor mondtad már. Azt hitted, beadtam a kulcsot. — Rohadtdul néztél tói, parancsnok. Köpted a vért és falfehér voltál. — A pokolba is! Elhiszem. Ha te nem rántassz be a sarok mögé és azok a tűzoltók nem raknák fel bennünket a kocsijukba, szinte biztos, hogy otthagyjuk a fogunkat. — Será__ Vállszíj.as! K emény fiúk voltunik. Csak tudod, mi a baj? — Nem hiszem, hogy tudnám. — Sajnos parancsnok, az a baj, hogy azóta közel húsz évvel lettünk öregebbek. — Miért mondod ezt, Séf? — Csak úgy mondom. — Azt hiszem, fiú, ezt nem kellett volna mondanod. — Sajnálom, Vállszíjas. Csak úgy mondtam. Az asszony kedveskedve simogatta a férfi arcát és Sándor tudta, hogy Eszterlita megértette, miért esett rosszul néki, amit Séf mondott. Megitták az italt és felmentek. Akikor Esz- . terlita nagyon hozzá bújt. És Sándor tudta, hogy baj i van. Érezte: valami rossz i jön. Az asszony fogta a szemébe nézett. Szép volt Bszteaüta, s a férfi mellében összeszorult valami. Érezte, hogy kapcsolatuk nem tarthat sokáig. — öregfiú vagy, Sándor — gondolta és belül megremegett. Közben a teremben cserélődtek a vendégek. A szomszédos asztalokhoz bolgár turisták ültek és vacsorázták. Eszterlita mélykék szemében sárgás szikrák pattogtak. Kicsit szorított a férfi kezén. — Találnál ez itt levő nők között magadnak valót? — mondta és furcsán nevetett. — Ugye azt a túlságosan molettet gondolod ? A pokolba is! Finoman kiválasztottad. — Tetszik neked ? — Persze. Az ugyan zavar, hogy közelebb lehet a hatvanhoz, mint az ötvenkilenchez, de majd megszokom. összenevettek és Eszterlita a száját nyújtotta. — Mondd, Sándor! Nem kockáztatsz túl sokat? — Ne beszéljünk erről. — Szeretem, hogy ilyen vagy — mondta áz aaz- szony. — Talán jó, hogy ilyen vagyok, talán nem jó. Lehet, hogy másnak kellene lennem. — Ügy sem tudnál. Én így szeretlek. A Séf visszajött és megállt az asztalnál. — Milyen az ital, Vállszíjas? — kérdezte. — Pompás, azt hiszem nagyon is pompás. — Hozhatok még egyet a kisasszonynak? Neked pe- dik egy remekül hűtött körtepálinkát? — Nem hiszem, hogy jót tenne a körte, Séf. Maradjunk inkább ennék — Fene mód megváltozott a gusztusod, Vállszíjas — mondta a Séf. — Mielőtt bekaptad a golyót, tudom jólesett volna a körte is. Remélem, nem haragszol, hogy ezt megmondtam? — Ugyan, Séf. Te nekem mindent megmondhatsz! Emlékszel, hogyan másztunk tói a pácból? — Hált persze. Jött az első vörös csillagos páncélos az Üllői úton a Kálvin tér felől. Amikor odaért az . iparművészetihez, te el- kezdted a túloldalt sorozni. Küldted az ólmot, de az a fekete öltönyös a második emeleti ablakból mégis rá tudta dobni a benzines palackot a tankra. Igaz, utána bekapta a legyet, de későn. — Akkor mondtam neked, hogy törd össze az adóvevőt, mert rohadtál vagyunk, kifogytak a sku- leszaim. — Akkor mondtad, Vállszíjas, és ón fázni kezdtem. Pedig a helyzet meleg volt. — A fenébe is, Séf! Nerr voltam már akkor serr kisfiú, mag berezelős sem hivatásos voltam, de ne1 kern is borsodzott a hátam — Féltél, drágám? — kérdezett közbe Eszterlita — Először akkor, amiken : parancsot kaptunk, hogj : Séf és én menjünk be < ’ fortyogó katlanba és onnan ól Sándor nem szívesen «szelt. — Átkozott idők voltak, íszterlita. Legszívesebben ^felejteném azokat a hónapokat. De nem lehet, álmomban még kísértenek. Méha. — Beszélned kellene ró- .a, hátha kibeszélnéd maiadból — mondta Eszterlita és az arcához húzta a Dér fi kezét — Vagy írd le. A férfi keze tömör volt és vastag ujjú. Barna bőén a megvastagodott erek cidudorodtak. Túl volt a negyvenötön és sok mindent »inált már életében. Eszterlita arca finom meleget árasztott, és a barna férfikéz vastag ereiben gyorsabban áramlott a vér. — Leírni? Azt hiszem, lehetetlen, azt nem lehet leírni — mondta a férfi és megvárta míg Séf megtölti a poharakat, jeget és citromszeletet tesz az italba. — Iszol velünk egyet, Séf? — kérdezte. Séf körülnézett a teremben és tagadólag ingatta meg a fejét. — Nem lehet, Vállszíjas, túl sok a meló. Bolond a helyzet, roppant észnél kell lenni. Ezen nevettek, mert emlék volt ez is abból az időből. — Emlékszel, Séf, mikor mondtad ezt először? — Persze. Amikor az utolsó tár töltényünket lökted be a géppisztolyodba, s a másik «oldalnak — jól láttuk — előtte hozták a lőszer utánpótlást. Benne voltunk a pácban egy pillanatra. — A pokolba is, persze, hogy benne voltunk. De kivágtuk magunkat Vagy nem? A Séf nem ért rá válaszolni. Elhívták. Sándor szabad kezével megemelt« A jő vágású főúr ott állt az ajtó mellett és mint más alkalmakkor, akkor is a szokásos módon üdvözölte: — Salut, VálLszíjias 1 Jó estét, kisasszony! Van egy remek asztalom a zenekartól távol, ha megfelel. Vállszíjasom, remélem, ezen a tavaszon nem találkozunk. — A pokolba is, Séf. Már máért találkoznánk mi nden tavasszal ? A főúr valóban jövágé- sú volt. Göndörbe hajió hullámos szőke haja és barna szeme volt. Becenevének hallatára cinkosan mosolygott. Ezt a nevet a férfi ragasztotta rá a hetvenes árvíznél. Együtt szolgáltak a műszaki alakulatnál és sok éjszakát dolgozták a gátakon. A Séf szakvezető volt és ő szállította suttyomban az italt a szesztilalom alatt. — Mit hozhatok, Vállszíjas, és mivel kínálhatjuk meg a kisasszonyt? Gondolom neked a szokásost?! — Nem, Séf, most nem kérem a szokásost. Valami jó vermutot kérünk. Hideg legyen, sok citrammial. — Randevú jó lesz? — A csudába is, Séf. persze, hogy jó lesz! — Ilyen italt akkor nerr ittunk, Vállszíjas. — Valóban nem, ilye' aztán nem. De ittunk mást — Mindent, amihez hoz zaj ütöttünk. Eszterlita kék szeme ho az egyikükre, hol a má síkúkra vetődött. Élvezet ’ tél hallgatta a két férfi Ismerte történetüket. San 1 dór, amikor először ülte ’ be az étterembe már el mondta. Azt is tudta, hog , a két férfi barátsága j< s val a hetvenes árvíz elő kezdődött, de arról az id( adjunk helyzet Jelentésekéi az ezrednek. Vesszek meg, ha örültem. — De azért bementünk, Vállszíjas — mondta a Séf. — Mi aztán be, fiú. És arra emlékszel-e, hogy mikor kaptam be a skulót? — Hát persze. Amikor az első után két újabb vörös csillagos páncélos jött és i közöttük a tűzoltökocsi, hogy eloltsa azt a másik tankot — A pokolba is, Séf! Meg kell hagyni, tudtak verekedni azok a vörös csillagos fiúk. Emlékszel a páncélos hadnagyra? Égett rajta a fölszerelés, de ő álékor is küldte a sorozatokat a Kilián felé. Gondolod, fiú, hogy tudta az a hadnagy, mi vár rá? — Nem tudom, Vállszíjas. Az viszont biztos, ha altkor nem poroz a Körút irányálba, mi nem hordtunk volna homokzsákokat 1 a hetvenes árvíznél. — Így van, Séf. — A fene egye meg, Vállszíjas! Tudod, mi jutott akkor az eszembe, amikor feibuktál?
