Békés Megyei Népújság, 1975. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-09 / 34. szám
Mintha mese lenne, és kegyetlenül nem az Jegyzetek egy magyar filmről NyárEaerdő közepében magányos házikó áll, Babban él egy szelíd szavú öregasszony, van egy unokája, akit Mártonnak neveznek ... — Tulajdonképpen így, ilyen meseszerűen is kezdődhetne ez a film, amely egy legendából építkezve ébreszt mindenkor időszerű .gondolatokat. Csakhogy a film nem így kezdődik, nem kezdődhet így, mert ahogyan az irodalmi forgatókönyv mondja: „A fa nem ja. Az erdő nem erdő. A levélrések mögött szemek. Az ágreccsenés is závár- csattanás. Nyomodban jár a háború, előtted jár, fölöt- ted jár, átmegy rajtad.” Kása Ferenc, Csoóri Sándor és Sára Sándor filmje háborúval kezdődik. 1911 őszén egy front mögötti magyar alakulat, hogy a német parancsnokság előtt bizonyítsa a katonák harci kedvét, húsz kilométeres terepfutó versenyt rendez. A tét óriási, csaknem maga az élet: aki elsőnek ér be a célba, két hét szabadságot kap. Hazamehet. És a katonák elindulnak egymást tiporva, taposva, hegynek fel, hegyinek le, patakokon átgázolva futnak, vonszolják magukat az élétet jelentő cél felé. Közöttük van Csorba Márton honvéd is, aki megelégelte a háborút és most győzni akar. Győzni, mindenáron. Még a gyilkosság árán is! S valóban elsőnek ér a célba, így őt illeti a szabadság. Felejthetetlen képsorokkal mutatja be a film ezt a kegyetlen versenyt, amely szinte rosiszabb, mint maga a háború, hiszen itt még a bajtársi segítség is ismeretlen fogalom, helyette egymást ölik az emberek. Lám, Csorba Márton is ölni kényszerült a két hét életért.. „ Ez a kegyetlen realitás a Sím egyik kiindulópontja, ebből, bontakozik ki a történet és az alkotók félreérthetetlen mondanivalója az ember és a háború viszonyáról. Kósáék tulajdonképpen azt mutatják be, hogy milyen lehetősége van a háború rossz oldalára kényszerült embernek arra, hogy cselekvő módon kerüljön a jobbik oldalra'. A film másik vonulata egy legendára utal. A film rendezője, Kosa Ferenc elmondta, hogy még főiskolás korában kezébe került egy könyv, Fukaszowa híres regénye, a Zarándokének, amelynek témája az a. népszokás, amely szerint Japánban a feleslegessé vált idős emberek elzarándokolnak a hegyekbe meghalni. S akkor arról álmodozott, hogy egyszer majd. filmet csinál ebből a regényből. A történetért nem kell olyan messzire menni,' hiszen Sánta Ferenc nagyszerű novel>ája, a „Sokan voltunk”, az ön- gyilkosság e különös szokásának székely változatáról vall döbbenetesen. A filmben is ez a székely változat él tovább, csakhogy itt nem a szegénység hajtja, kényszeríti fel a hegyre az embereket, hanem a háború. Így ötvöződik a népmesét idéző motívum a realitással, a balladai hangulatú, csodálatosan szép képsorok a háború kegyetlen törvényéről valló jeleneitekkel. Igaz, a két hangulat nem mindig simul egymáshoz. Egy-egy szép, szemet gyönyörködtető részletért, tájért olykor elkalandozik Sára Sándor, az operatőr, hogy a következő pillanatban rádöbbentse a nézőt: hogyan hatol be a háború a szép, a tiszta emberséget árasztó hegyek közé. Mint á népmesékben, itt is jó és rossz emberek élnék a hegyek között A Mama akár az örök jóság szimbóluma is lehetne, csendes, halk szavú, tudja az élet rendjét beletörődve nem lázad ellene. Az alkotók szinte leírhatatlan szeretettel rajzolták meg a Mama alakját jellemét még a csendet is dramatizálták körülötte, mozdulata, tekintete külön hangsúlyt kapott, miközben finoman, árnyaltan felvillantották a befejezést: ő a múlt, ő marad fenn a hegyen, s rázúdul majd a hószakadás. A honvéd Csorba Márton a film legösszetettebb alakja. Az 5 sorsán, magatartásán keresztül döbbenünk rá arra, högy mit jelent az elmulasztott lehetőség, a későn ébredt ellenállás. A szabadságra érkezett katona a Mamával indul fel a hegyekbe, hogy megkeresse a Dontól hazaszökött apját. De a háború uralja a hegyeket is, s a tábori asendőrség elfogja őket. Kosa művészetét, szug- gasztív erejét dicséri, hogy még egy gyilkost is a néző rokonszenvébe tud ajánlani. Hiszen ez a Csorba megölte bajtársát, tulajdonképpen önző, magának élő ember, aki az erdőben sorsára hagyja a sérült parti- záíjlányt, elveszi fegyverét, s a tábori csendőrségep is csak a saját sorsával törődik. S mégis az ő jelleme járja be a leghosszabb utal, mert mikorra végéhez ér a történet, már ott áll a parancsnokság előtt, s eszeveszetten ereszti a géppisztolysorozatot, de a lövések már csiak az ajtót érik, a csendőrök visszavonultak, elkésett a bátorság. Mint ahogyan ’ elkésett tágábbb értelemben is. liraian szép, egyben izgalmas Is a „Hószakadás”, amely egyetlen történetben néhány sorson keresztül valóságos összegezését adja annak, hogy núlyen kapcsolatban van az ember a háborúval. A Mama szerepében Maria Markovicová nyújtott megrendítően egyszerű, hiteles alakítást. Kósáék. felfedezettje, az amatőr Szabó Imre elfogadtatta Csorba Márton honvéd alakját és magatartását is. A film legszínesebb alakítását Hau- mann Péter nyújtotta. A táborparancsnokot játszotta, a megszokottól, a sablontól teljesen távol álló típust, egy olyan katonatisztet, aki bár nem hisz a háborúban, a győzelemben, mégis megteremti a saját filozófiáját áhhoz, hogy szinte gyűlölet nélkül, kedélyesen csevegve és mosolyogva adja ki gyilkos parancsait. Durkó Zsolt kísérőzenéje jól kiegészítette a festőién szép és látványos jelénetsorok hangulatát., Márkjisz László Sxódy Gózo versei Figyelek a szívemre Sosem pihenve itt benn Dobog, dobog a szívem. Ejt-napot egybe téve Dobog — nonstop! — sok éve E rejtett kis üzemre, Figyelek a szívemre. Egek! Micsoda hűség! Konokság? önfejűség? jeney István Bútorszállítás E fogyhatatlan munka Gályapadját nem unva Mindig azt ismételni. Más ritmust sose verni. Ha példa kell, van itten. Hogy kell helytállni tettben! Tenni kihagyás nélkül, Ami kell. Menedékül! Merülni láztól rontva Méltó emberi gondba. Vergődni görcsbe rángva, Vettetni be a lángba, Fényt adni, égni fogyva. Dobogva és lobogva! Gyemántcsibék A nagy ég nagy tyúkanyó, Szárnya libben, hull a hő. Minden egyes hópihe Szálló gyémánt kiscsibe Az éjszaka nagy kosár, Szalma benne holdsugár A lehajtó ég alatt Gyémántcsibék alszanak Dési Huber Istvánra emlékezünk „A sorsod ellenére voltál mester / és példakép. Hivő, igaz, okos; / a munkáló idő emel ma már, / hiába omlik rád sir földje most, /...” —t e néhány sort a jóbarát, Radnóti Miklós költeményéből idézzük, „Nem bírta hát...” című verséből, amely szinte sűrítve ösz- szegzi a magyar szocialista festészét egyik legjelentősebb alkotóművészének, Dé- si Huiber Istvánnak sorsát, életútját. Ma nyolcvan éve, 1895. február 6-án született, Nagyenyeden. ö is — mint a két világháború közötti magyar piktúra zsenije, Derkovits Gyula — munkásból lett, autodidaktaként a hazai festészet egyik legerőteljesebb, irányt adó egyénisége. Volt kovácsinas, kifutú, pincér, zsákolt a Dunán, dolgozott a Gubacsi úton a sertésvágóhídan. Az első világháborúban negyven hónapot töltött a fronton, ahonnan beteg tüdővel és érett fejjel került haza. 1921-ben Budapestre jött. Hónaposszobában lakott. Nappal gyárban dolgozott, este pedig makacs kitartással, különböző sza- hadiskolákban tanulta a rajzolás, a festészet alapelemeit. A növekvő gazdasági válság elől 1924-ben Olaszországba ment. Milano egyik külvárosában eziistműve&ként kereste kenyerét. Itáliából hazatérve, feleségével együtt bekapcsolódott az illegális kommunista párt munkájába. 1928-tól a Képzőművészek Üj Társaságának tagja lett, és rendszeresen szerepelt annak, kiállításain. Közben dolgozik, küszködik a léttel a megélhetésért, s közvetlen közéiről érzi, érzékeli azt a szorítást, rettenetét, amely rá és proletártársaira abroncsként feszül. De egyszersmind megsejti azt az erőt is, amely a munkásosztályban rejtezik, s amely képes harccal, tanulással, munkával összetörni a béklyót. „Egy munká&sorből festővé fejlődő embernek — írja — a mai társadalomban végig kell járnia a legkülönbözőbb stílusokat fejlődése során, mert iskolázottság • híján csak úgy szívhatja fel a művészet korszerű kifejezési eszközeit; nem veheti át az előtte éltek eredményeit mesterektől, mint valami kezdő polgári festő, hanem állandó küzdelem közt, egyedül kell eljutnia hozzájuk.” Mint a költő, József Attila a versben, úgy Dési Huber István is, a város peremének világát mutatta be festményein, grafikáin. Modelljei kétkeziek, az élet terhét cipelők, szénhordók, bányászok, hajókovácsok, guberálók és a gondolkodó, az olvasó, a jövőjét tudatosan megszerkesztő munkás — önmaga. S a tér, ahol ezek az emberek cséleksze- nek: gyárudvar, külváros, deszkakerítésekkel ölelt világ. „Az ember végül is önmagán fejezi ki az osztályt, amelyben gyökerei élnek — írja egy helyütt —, s a népet, melynek osztálya egyik része.” Sajnálatosan rövid idő, mindössze másfél évtized adatott meg neki, hogy művészi elképzelését megvalósítsa. Ám ebből is sokat elvett a szanatórium, ahol beteg tüdejét mind gyakrabban próbálták gyógyítani. 1932-ig dolgozott a szakmájában, aztán — orvosi utasításra — kénytelen volt megválni a számára mind megerőltetőbb fizikai munkától. 1934-ben feleségével és huszonegy társával a Vörös Segélyben való közreműködése miatt letartóztatták. Amúgy is gyönge egészsége fokról fokra ösz- szeroppant. 1935—36-ban az év nagyobbik felét Budakeszin és Rákoscsabán, szanatóriumban tölti. A betegségen túl az Európát fenyegető sötét árnyék, a fasizmus, az attól való rettegés gyöngíti. „S itt van ez a szép, új világ .., — írja kolozsvári barátjának — ez a neovandalizmus, mely mint a dudva és a burján, úgy veri fel, lepi be életünket.” Utolsó alkotó korszakában főként tájképeket rajzol és , fest, ezekbe sűríti azt a rendet és tisztaságot, amely után annyim vágyódott, amelyért küzdött. 1944. február 25-én hunyt el Budakeszin. „Nem bírta hált tovább a roncsolt bizív s tüdő.” 1958. március 15-én a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa posztomusz Kossuth-díj jal ismerte el munkásságát. Eszméit, szellemét pedig a magyar szocialista képzőművészet őrzi. Harangozó Márta A MŰVÉSZ ÖNARCKÉPE
