Békés Megyei Népújság, 1975. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-25 / 47. szám

Két hét a 2. Ukrán Front útján O Zöldség és „Gyula és környéke az or­szág jelentős zöldségtermesztő körzete. Kora tavasszal a bu­dapesti piacokra az innen szál­lított uborka, paprika mindig az első között érkezik. Messze- földön híresek a gyulai kerté­szeti vállalat virágai. Az öntö­zéses gazdálkodásnak nagv ha­gyományai vannak, néhány éve pedig a több kűtból fel­törő meleg vizet üvegházak fűtésére is felhasználják. Ezek után érthető, hogy Gyulán rég­óta működik kertészeti jellegű iskola. Az első középfokú technikumi osztály 1954-be*« kezdte itt tanulmányait. 1968- tól fokozatosan kertészeti szakközépiskolává alakult az intézmény.” A fenti idézetei a gyulai kertészeti szakközépiskola 1973-ban kiadott tájékoztató­jában olvashatjuk, amely az általános iskolát végzetteknek, a pályaválasztás előtt állók­nak igyekszik a zöldség-, virág- és dísznövénykertész szakmá­hoz kedvet csinálni. És ezzel ■nem is kis feladatra vállalko­zik. A mezőgazdaságban soha nem tapasztalt gyorsasággal tért hódító zárt termelési rend­szerek ugyanis a térhódítás üteméhez hasonló gyorsasággal szorították vissza a nagyüze­mi zöldségtermesztést, gyengít­ve vagy éppen megszüntetve a tárgyi alapjait annak, hogy a fiatalok „ölre menjenek” ai gyulai kertészeti szakközépisko­lába való bejutásért Való igaz, hogy a zöldség- program megvalósítása sokban függ a zöldségtermesztők szak­gárdáiétól, következésképp as zöldségtermesztőket képző is­koláktól is- Alapvető jelentő­sége azonban mégiscsak a mezőgazdasági üzemek zöld­ségtermelő kedvének van eb­ben a kérdésben, természete­sen annak fenntartásával, hogy a termelő! kedv meg a gazda­sági szabályzók alakulásától függ. Végűi is az, hogy ehetünk-« zöldségszezonban elegendő friss paradicsomot paprikát a ka­csazsíros kenyérhez, a fagyos szalonnához, csak a zö’d«égek termelőin múlik. Kedvüktől és előrelátásuktól függ. Mert igaz, vagyok Vfvlirt«si. Nézzétek meg a családfáját. Segítettek neki Mgombolni a nadrágot — Kinek a fia vagy? — Parázsó Imre. De nem ide­valósi. — Hát?™ Voltak még vagy hatan az irodán. Amikor a falu nevét megmondta, az egyik közbe­szólt: — Micsodaal... Hogy kerülsz te idáig? _ Miskolcon voltam, aztán nem ment vonat. Aztán a né- ném, fe Magda, éppen menekült én meg eljöttem vele. Aztán... ő menekült tovább. — Hová menekült a nénéd? — Ezt megint a tiszt kérdezte. De már lohadó méreggel. __ Há* Németországba. Néme­tekkel szervezkedett ott össze, De engem aztán nem messzire vittek. Én ott maradtam. . — Hol? — Azt én nem tudom, honnan tudjam én azt.— Fel már nem­igen akasztják. De a saokát még elvehetik. — Egy városba hagy­tak ott. Annyit tudok, hogy a Duna is ott folyik. De nem Pest volt az még. — És ez a sapka? Megvonta a vállát. Nem vá­laszolt. __ Egyszóval •ntszMMól kan­tád. Mert dörgölőztél hozzájuk, mi?... A nénéd menekült előlük, te meg dörgölőzöl?— d ísznövény hogy a Tisza II. vízlépcső „be­lépése” még odébb van, de vajon nem lenne jó már most beiskolázíatni azokat a leendő kertészeket, akikkel néhány év múlva akarják majd kiaknáz- tatni az öntözés bővülő lehető­ségeit a zöldségtermesztésben. A válasz úgy hisszük egyér­telmű: igenis, hogy jő lenne. És örömmel jelenthetjük: erre rajtunk kívül már mások is gondoltak, amit legjobban az jelez, hogy a gyulai szakközép- iskolában a dísznövénytermés helyett — a tavalyi« négy­gyei szemben — az idén már 17-en érettségiznek zöldségter­mesztésből a 22 végzős tanuló közül. Vagyis a zöldségprog­ram végrehajtásában érdekel­tek egyre inkább figyelembe veszik, hogy a fogyasztók több­sége a reggelhez, vacsorához terített asztalon szebb dísznö­vényt a friss zöldségeknél el­képzelni sem tud. (Battonya szövetkezeti mezőgazdasága ebben az évben három ösztön­díjast is küldött a kertészeti szakközépiskolába.) Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy nincs szükség virágokra, dísznövé­nyekre. Hiszen szépek, környe­zetünket teszik színesebbé, kellemesebbé és nem utolsó­sorban jó pénzért exportálha­tók is. Az sem közömbös ugyanakkor, hogy a paprika C vitamint tartalmaz, az ubor­ka kellemesen savanyú, a kar­fiol, a karalábé, a zöldborsó levesijek, főzeléknek egyaránt ízletes és tápláló- Ezek sem utolsó szempontok. Ezért is érdemes megfontolni talán a gyulai kertészeti szakközépis­kola továbbfejlesztését (már csak azért is, mert a gyakor­lati oktatás Iskolai feltételei alíg-alig lépik ma még túl a szemlé’tetés színvonalát). Ezért is érdemes kiteljesíteni a technikusminősítés gyakorlatát és ezért adnak szakmai segít­séget ez évtől az iskola, taná­rai a megye ÁFÉSZ zöldség­termesztő szakcsoportjainak. Mert hát akármilyen szép is a kaktusznövény virága, a krumnüvirág növénye mégis­csak hasznosabb dolgokat ér­lel. —kép— — Nem dörgőlőztem én. Egy- 5 általán. — Csak úgy a fejedre hajítot- j ták... — Nem hajították... — Nézte : a sapkát. Olyat csak nem tesz- • nek. hogy elveszik. —• Rossz ! sapka az, kilóg 3 bele. Nem kel­lett ez a hadseregnek már... Van nekem leveotésankárri, megvan az most is, de hiába, ha fázik a fülem benne... Aztán adták. Pes­ten meg el akarták venni™ A társaság felf’eveit. — Pesten is voltál te? — kér­dezte Valaki. — Voltam, persze. Hogyne lettem volna Pesten. — Mikor voltál Pesten? — Mostanában... A télen. Űj- esztendőtől azt mondhatom ta­vaszig... Nem, még szilveszter­kor nem voltam ott. De nem sokkal rá már ott voltam. Pes­ten. A tiszt idáig állva egzecéroz- ta. Most visszaült a karosszék­be, az asztalhoz. Érezhetően megváltozott a hangja. — No, rendben van, öcskös, ne 6zarj be. Megérdemelnéd, persze, hogy jól a seggedre ver­jünk ha rendes magyar gyerek volnál, el sem fogadtad volna ezt a tetves sapkát. Ilyen kor­ban, fiam, már tudni kellene egy magyar gyereknek, hogy mi a tisztesség... — Rágyújtott, s csak úgy, az első szippantások közben, mellékesen. — No jól van. Mesélj inkább Pestről. Ml a helyzet Pesten? Miket láttál? (Folytatjuk) 4 három barát a hires x—34-essel radí színészeket. Többet nem találkoztam véle, csak jóval később, Zamercev emlékiratai­ban olvastam, hogy kivándorolt Amerikába Időközben hazatért Kuzmen- kovék fia. Nyina Gavrilovna arcán látszott, hogy nagyon büszke a fiára. S boldog, hogy így összejött a család. Szerjbzsc, a poltavai katonai főiskola hall­gatója, hadmérnöknek készül. Magias, keménykötésű legény. Apja szavára az asztalhoz ült. S Ivan Ivanovics tovább foly­tatta a megkezdett történetet. A fiú bizonyára valamennyit ismerte, de nem szólt közbe. Figyelemmel hallgatta, tisztelet­tel tekintett az apjára. — Öi-ülök, hogy Itthon van Szerjozsa — mondta Ivan Iva­novics, befejezve a történetet Sokat tanul. A katonai iskolán magasak a követelmények. De jól fog a feje. A vizsgái is jól sikerültek. Nyina Gavrilovna az ajtónál állt és összetett károkkal, bol­dogan nézte a férjét és a fiát. Szeme sarkában megjelent egy fájdalmas-büszke könnycsepp. Aztán Szerjozsának indulnia kellett és mi sem tartottuk fel tovább vendéglátóinkat A házigazda a szállodáig kí­sért. Jó lett volna viszonozni a kedvességét. Erről a tervünkről azonban le kellett mondani — hiszen akkor egész biztosan új­ra eljött volna velünk és ' jár­tuk volna a poltavai utcát haj­nalig. De ezt nem tehettük meg — Ivan Ivanovicsnak is zsúfolt volt a másnapi programja és ránk is nagyon sok tennivaló várt. Serédi János — Daniss Győző \(Folytatjuk) Ivan Ivanovics az emlékeit idézi Vendégség a Zigina utcában 1. 1. Kuzmenko a ■vasárnap­ját is velünk töltötte. Mindent megtett, hogy a rendelkezésre álló nagyon rö­vid idó alatt minél többet lás­sunk a városból és környéké­ből. Aztán meghívott a lakásá­ba vacsorára. Mi még vissza­mentünk a szállodába, ő pedig hazaindult. Közben virágot vá­sárolt egy utcai bódéban, mert a feleségének aznap volt a szü­letésnapja. Már sötétedett, amikor a Zi- gina utcai lakás ajtaján kopog­tattunk. Ivan Ivanovics nyitott ajtót. Nyina Gavrilovna a kony­hában serénykedett Jöttünkre azonban pár percre félretette a munkát A magas, fekete hajú, jó kedélyű asszony olyan termé­szetes közvetlenséggel fogadott, mint rég látott ismerősöket. Csak a nevünket furcsállta. A házigazda a dolgozószobá­jába invitált. Mintha könyvtár­ba léptünk volna. Könyvök és könyvek mindenfelé. A mennye­zetig érő szekrények alsó pol­cain régi idők dokumentumai feküdtek. Ivan Ivanovics hadi- tudósító yolt. Sok mindent lá­tott, tapasztalt, sok mindent megörökített tollával és fényké­pezőgépével. Dobozoltat vett elő, a filmtekercsek és fényképek a háborút idézték. Kiválasztott egy képet Rajta három kato­na, mögöttük egy T—31-es. — Ezt a tankot két testvér, Kalenyik és Filip Zalatko, va­lamint a barátjuk, Dmitri] Boj- ko vásárolta. 1942 őszén levelet írtak Sztálinnak: engedje meg számukra egy harckocsi megvé­telét. Néhány hét múlva megér­kezett a válasz, elmentek albba az üzembe, ahol a T—34-ese- két gyártották. Kiválasztottak egyet, majd rövid kiképzés után elindultak vele a frontra. A sa­ját pénzükön vett tankkal vé-1 gigharoolták a háborút Példá­jukat sokan követték. Bojko ma Navorodkában, az SZKP XXII. Kongresszusa nevű kol­hozban dolgozik és ugyanott traktoros Kalenyin Zalenko. Mind a ketten magas kitünte­téseket kaptak munkájukért A visszaemlékezést Nyina Gavrilovna szakította meg: Fáradjanak a nagyszobába. A vacsora hosszúra nyúlt. A szokásos vodkát ízletes ételek sora követte. A háziasszony köz­ben nem ült le, hozta-vitte a tálakat tányérokat Közben Ivan tvanovios újabb háborús történetekbe kezdett. Csak ép­pen saját magáról nem szólt semmit. Amikor kiment a dol­gozószobájába cigarettáért, a fe­lesége megjegyezte: — Nem szarét magáról beszél­ni. Pedig ő is végigszenvedte a világháborút. Mint haditudó­sító kapta meg a Vörös Csillag Érdemrendet. Kevés újságírónak van ilyen kitüntetése. Kaptunk az alkalmon, s a kitüntetés történetét kérdeztük. Erre már válaszolnia kellett a házigazdának: Beszéltem már Zalatkóék- ról. Kíváncsi vo’ am, hogy har­coltak. Beültem hát a század­parancsnok tankjába, onnan néztem végig a csatájukat. Köz­vetlen közéiről. Ennyi volt az egész. Most már következhetett az újabb kérdés. — Milyen volt a háborúban egy haditudósító élete? — Én a Sztyeppéi, majd a 2. Ukrán Front lapjánál, a Szuvo- j rovi Támadásnál dolgoztam. Az! újságíróknak mindig ott kellett j lenniük, ahol a katonák har­coltak. Az akkori munkatársak közül már csak ketten élünk. Jártam Magyarországon is, jó- néhány napot töltöttem Buda­pesten. Onnan egy szörnyű és egy kedves emléket őrzök ma­gamban ... Kemény harcot vív­tak a mieink. Házról házra küz­döttek. Egy kiégett ablakból fi­gyeltem az eseményeket. Lát­tam, hogy egy ismeretlen baj- társam futás közben megállt egy pillanatra. Talán a tovább­jutás lehetőségét kutatta. Aztán egv robbanás és egy tized má­sodperc múltán azon a helyen már nem volt semmi. Egy em­bert a szó szoros értelmében nyomtalanul eltüntetett a há­ború ... A másik pesti esetről szívesebben beszélek. A házi­gazdáink, ahol laktam, elmond­ták, hogy nem tudják mi lett a sora jó ismerősüknek, Gaál Franciskának, aki abban az időben ünnepelt színésznő volt. Fogtam magam, elmentem a Duna-partra, a megadott cím­re. A pincében találtam rá az ott lakókra. Gaál Franciska na­gyon megijedt. Azt mondta, in­kább lőjem agyon, de nem megy a Csekához, Nehéz volt megértetni vele, hogy a barátai keresik, hozzájuk akarom vinni. Hiszen magyarul csak pár szót ismertem; „tudom”, „nem tu­dom” és hogy „gyufa”. Mert gyufánk sohasem I volt elég. Vé­gül mégis sikerült rábeszélnem, hogy velem jöjjön. Otthon az­tán nagy vacsorát csaptunk, megterítettük a „katonai asz­talt”. Kenyér meg konzerv ke­rült elő. Nagy szó volt akkori­ban. Nem sokkal utána a mű­vésznőért eljöttek a kollegái —, valaki összehívta a Pesten ma-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents