Békés Megyei Népújság, 1975. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-21 / 44. szám
A tapwtvnny a zeneszeretet jegyében Néhány héttel ezelőtt a Békés megyed Népújság és az országon lapok hírül adták, hogy Réti Géza és neje, született Weisz Margit budapesti lakosok Gyula város részére zenei alapítványt létesítettek. E röpke hír csupán tájékoztatásul szolgált és nem adott részletes ismertetést arról, hogy vajon kik azok, akik az MSZMP Központi Bizottsága közművelődési határozatának megjelenése után — mint magánemberek — arra az elhatározásra jutottak, hogy alapítványt létesítenek, illetve megtakarított pénzüket, majd haláluk után összes ingó és ingatlan értéküket a közösség javára, elsősorban a zenei tehetségek kibontakoztatásának elősegítésére, az e vidéki zenei műveltség színvonalának emelésére fordítsák. Amikor e híirt olvastam, arra az elhatározásra jutottam, hogy közelebbről meg kell ismerni a Réti családot abból a célból, hogy kivételesen szép és nemes cselekedetükről, annak indítékairól tájékozódjam és egyben példaként állítsuk őket Békés megye, illetve az egész ország közvéleménye elé. A Békés megyei Tanács V. B. művelődésügyi osztálya a Polgári Törvénykönyv 591. paragrafusa (1) bekezdése alapján jóváhagyta azt az alapítvány- rendelést, mélyet Réti Géza és neje budapesti lakosok a „zene iránti szeretőtökből fakadóan” tettek. Az alapítványrendelés a következőket tartalmazza: „Gyula város Tanácsának rendelkezésére bocsátunk evente 10 000, azaz tízezer forintot azzal a szándékkal, hogy a Gyulán működő Erkel Ferenc Zeneiskola to- válbbképzős tagozatos 1 vagy 2 tanulója köizött havonként a tanév folyamán ötszáz—ötszáz forint kerüljön kiosztásra. Számításba olyan tehetséges tanulók jöhetnek, akik szorgalmuknál és példamutató magatartásuknál fogva erre alkalmasnak ítél az úgynevezett „KURATORIUM”, amelynek tagjai: 1. a városi tanács mindenkori elnöke, 2. a városi tanács mindenkori elnökhelyettese, 3. a Hazafias Népfront mindenkori elnöke, 4. az Elkel Ferenc Zeneiskola mindenkori igazgatója, 5. az Erkel Ferenc Zeneiskola mindenkori igazgatóhelyettese. Jelen alapítványrendelésünknek Gyula város Tanácsa részéről történő tudomásul vételkor „Réti Alapítvány” elnevezéssel számlát nyitunk az Országos Takarékpénztár gyulai fiókjánál, melyre átutalunk 10 000, azaz tízezer forintot azzal, hogy annak felhasználása, illetőleg kifizetése a mindenkori tanácselnök és a mindenkori tanácselnökhelyettes aláírásával történhet.” Amikor a Réti családot felkerestem, éppen felszabadulásuk 30 éves évfordulójára emlékezték. A sors kegyes volt hozzájuk, szinte valamennyi értékük megmaradt, lakásuk sem pusztult el az ostrom alatt Réti Géza a külkereskedelem területén dolgozott 1960-ig, nyugdíjaztatásáig. Gyula városhoz való kötődésük korábbi, Réti Géza gyermek- és ifjú eveivel van szoros kapcsolatban. Édesapja a gyulai és a környékbeli települések szegényeinek tanácsadója, segítője volt a félszabadulás előtt. Eltökélt szándékuk, hogy a fiatal tehetségeket támogassák, segítsék és elindítsák a zeneművészet korántsem könnyű útján az előbbre haladás, a siker, a teljes -kibontakozás érdekében. S hogy ez az út számukra minél könnyebb, minél éredmé- nyeeébb legyen ezt a célt szolgálja a „Réti Alapítvány”, s egyéb anyagi támogatásuk, segítségük. Szép és nemes cselekedetűk példaként állhat mindazok előtt, akik a tehetségek teljes kibontakozását szívügyüknek tekintik, es megtakarított, általuk már fel nem használható anyagi erőiket a jövő alkotóinak nevelésére fordítják. Réti Gézáné született Weisz Margit úgy nyilatkozott, hogy az a legnemesebb, ha az anyagi erő, — ami a közösség munkájából ered —, annak céljait szolgálja. A Réti család szívből kötődik a békési tájhoz, a békési emberekhez, és ezt a kötődést fényesen bizonyították a nem mindennapi alapítvánnyal is. Csende Béla nyeri szempárja, mégpedig * veszélyes iránybóL Kiterítette gyorsan a takarót, két, majdnem sértetlen papírdobozt tett a közepére, meg a krampuszt, és batyut csinált belőle, mint az anyja szokta a szőlőbe menet —hamvassal, hátikosárral — a bátyút megkötni. Odaért közben az autó, de megállás nélkül ment tovább. Mindegy, itt nem maradhat. Akármikor jöhetnek. Most a másik i’-ányhől. a domb mögül fénylett fői néhány autó lámpája. Megvárta, míg elhaladnak, és batyuval a hátán, átlopakodott az úton. Eltévesztette az irányt a naev izgalomban, mert a sűrű sötétségben nem talált rá a szénaboglyákra. Eszébe jutott közben a kutya is, elmaradt valahol. Füttyögött neki, szó- lítgatta. De semmi nesz, sehol semmi mozgás. Kódorgott tovább a vakgőtédben az út fölött, a domboldalon. Igen elnehezedett már a vállán a batyu. Azóta meg is találhatta laki az oldalzsákot a boglya tövén. Benne a jó bicskák, az aranyak, a törhetetlen üveg, minden — nem ér annyit az egész kiborult rakomány. Már sírt a méregtől, fáradtságtól, nem törődött az erősödő repülőzúgással. Voltaképp észre sem vette a repülőzúgást, csak amikor kivilágosodott körülötte a táj. Alatta a domboldalon húsz vagy harminc lépésnyire a boglyák. Lehetséges, hogv ott jött el közöttük a vaksötét- ban. ■ ä Emlékezett rá, hogy szélről • a harmadik boglyában turkál1; ■ zihálva, bukdácsolva szaladt i odáig az elnehezedett batyu- ; vaL Leroskadt a tövébe, és ki- ■ tapogatta a lyuk szájánál a ■ tarisznyát Semmi vész, nem vitték el. : Nem is igen nyúlt bele sen- • kl; ugyanolyan kitömött, mint • volt — Jól van, Grísa — mondta ; lihegve, hangosan. „Épp jókor küldtétek a Sztá- : lin-gvertyát — tette gondolat- • ban hozzá. — Épp a legjobb- • kor.” Kia’udt a fény a táj fölött. : és egyszerre olyan sötét lett, • félredolgát végezni is csak any- 5 nyira merészkedett el, hogy a : boglyát már elérje a karjá- 5 val. Manyira csavarta a pokrő- \ eot. és bebújt a szénába, jó j mól ven. Estébe jutott a kutva- akkor ; kellett volna hívni, amikor az S előbb Wvllásosodo*t. Bár az S igaz, sötétben is eltalál ide E a kutya, ha akar. Azért ku- i tya. Csak ez az; honnan tudta. ! ho<*v a gazdája ide jött visz- • sza? Még szag titán sem ke- : reobetl a domho1'ia''on a sok • ká-a^-vác nvaH. S nem tud- j haria azt egv okt-bm áltat. * hogy ez » vacok éjjeli szállás- ; n«k készült. Nem akarédzntt vriwmeree- ; ni rnovtnf a bn-zlváböl. ét; csnb 5 fptrtAbí-n füttyögött, szőlítgatta j a kutyát De semmi nesz a kő^elbm- ■ T ehet. yé«v&no elbitaugolt: S kár volna a-+e no-Ut* tFolutaüuk) ! Két hét a 2. Ukrán Front útján © A háború veteránjai colt a három életben maradott mind ka.ona. Ez különös nyo- matékot hitelt ad szavainak: — Húszmillió halottunk, harKészültüník rá, hogy beszélni fogunk velük, mégis, a szokásos munkaizgalomnál nagyobb lámpalázunk, lett, amikor Vszevolod Jakovlevics azzal állított be a szállodába: a tiszti házban találkozni fogunk egy vezérőrnaggyal és olyan veteránokkal, akik a háborúban megkapták a Szovjetunió Hőse elmet Nem vártunk csupa szálfa termetű óriást valamiféle emberfölötti embereket — mégis meglepődtünk szerénységükön, azon a közvetlenségen, ahogy a maguknál vagy három évtizeddel fiatalabb vendégeket fogadták. Pedig, amit elmondtak — nagyon természetesen, a külsőségeket tökéletesen elkerülve —, a történelem lapjaira való. Ezek a látszólag hé.köznapi, évtizedektől fakult-gyérült hajú, munkában megtört arcú emberek egy jó ügy érdekében a pokol legmélyebb köreit járták meg. Szemjon Prokofjevics Cerih, aki a zsitomiri hadosztály egyik zászlóaljában volt a parancsnok politikai helyettese s e minőségében vett részt az Ercsi melletti Duna-átkelósben, higgadtan kezdett mesélni 1944 decemberéről: — Hídfőállást kellett teremtenünk a folyó túlsó partján s addig tartanunk, amíg megérkeznek a főerők. Ugyanaz volt a helyzet, mint itthon, a Dnyepernél. Mi a lapos parton, a fasiszták a meredeken. Tehát nehéz volt támadnunk, nekik könnyű volt védekezniük. Éjszaka mégis sikerült csónakokkal átjutnunk. Félút- tól géppuskatűzben. Szerencsére aztán a ka'.yusáink segítettek — megtaláltak a túlpart! géppuskaállásokat. Lassan nekitüzesedett Szemjon Prokofjevics. Egyre hangosabban, gyorsabban beszélt, élénken gesztikulált. Idegeiben felidőzödött annak a szörnyű éjszakának az emléke. Magunkban restelkedtünk, amiért a kedvünkért újra eszébe kellett jutnia a biztosan sokszor feledni kívánt súlyos esetné- I nyéknek, . 1 — Elfogalaltunk egy falut, majd parancsot kaptunk, hogy a közeli dombon körvédelemre rendezkedjünk be. Hamarosan kiderült, hogy a magunk erejére vagyunk utalva. Az ezred többi zászlóalját földön ; tartotta a német tüzérség. Har- mine repülőgép zúdnotta ránk j a barnát, másnap több, mint j egy tucat támadást kellett j visszavernünk. Akkor tankok jöttek. Kuotjev, egy tizenhét éves tatár alhadnagy utolsó gránátjával elébük vete.te magát. Nem harc volt ez, hanem maga a pokol. Iszonyú mészárlás. De a dombot sikerült estig megtartanunk. A zászlóalj teljesítette a kötelességét... Nagy volt az ára. Négyszázötvenen indultunk, huszonnégy óra alatt tizenhétre fogyat- , kozott a létszám. Ebből is kilenc — velem együtt — súlyossá megsebesült... Ma Erzsiben emlékmű áll azon a helyen. Rajta az alakulatunk neve. Ott fekszenek bajtársaink. Köztük négyen a Szovjetunió Hősei. Izja Mironovics Lübmann egy kereskedelmi vállalat igazgatója. Fiatalos külsejű, jó kedélyű férfi. Senki sem gondolhatná, mennyi gyászt hordoz a , szívében.« — Három testvérem volt Az egyik Kijev védelmében esett el. A másik tankos volt A moszkvai csatában halt meg. bennégett a kocsiban. A harmadik ezredes volt. Ö is meghalt a háborúban. Gi.mnasz- tyorkáját most is őrzi a család. Súlyos csend követte a szavait« amikor kitört a háború. Jelentkeztem a Vörös Hadseregbe. 1943-ban fejeztem be a katonai iskolát. Aztán a frontra kerültem. Géppuskás sza- kaszaparancsok voltam a 25. gárdahadosztály 73. gyalogezredében. A 2. Ukrán Frontnál. Többször megsebesül .em. Először? — A jasi hídfőnél estem át a tűzkeresztségen. A németek visszavonultak a folyó mögé. A mi zászlóaljunk a nyomukban. Biztosítanunk kellett az átkelést a Piai .on. A németek állandóan bombázták a folyó túlsó partját, ahol mi voltunk, úgy, hogy utánpótlásról szó sem lehetett 1944. április 15-től a hónap végéig nyolc ízben intéztek rohamot a hídfőállás ellen. A zászlóaljból egyedül maradtam a géppuskával. Éjszaka az utászok helyreállították a hidat s az ezred felkészült az átkelésre. A siker az én géppuskámtól függött. Mindössze 250 töltényem volt a szalagon. Takarékoskodnom kellett a lőszerrel. Csak amikor feltűntek a németek, akkor lőt.em. Hajnalban moccanatlan csend volt Már magam is csodálkoztam, hogy miért nem támadnak. És akkor észrevettem, hogy egy SS-mesterlövész van a közelben. A nemetek megindíto;- ták a támadást A mesterlövész eltalált a távcsöves puskájával. Eltalált de tovább tüzeltem. A németek visszavonultak, ám, amikor ismét célba vett a lövész, a géppuskára estem. De akkor már a mieink is megkezd ék a támadást. Sikerült az átkelés. Én csak a kórházban tériem magamhoz. Hónapokig ápoltak. Utolsóként — nyílván a rangidős jogán — Vlagyimir Avraamovics Szurkov vezérőrnagy, az ukrajnai Szovjet— Magyar Baráti Társaság háborús veterán csoportjának vezetője elevenítette fel emlékeit. Hamar nekipirosodott az arca, erős, vaskos ujjú kezével szenvedő'y esőn, szinte megállás nélkül gesztikulált. Civilben volt, csupán mondatainak szak- szerűsége, gondolatainak fegyelme árulkodott a hivatásos katonáról. Családi hagyomány ez náluk, a fiútestvér mind harmincmillió sebesültünk volt .Akik életben marad .unk, a be-4 szólni már nem tudók helyett is beszélnünk: kell... A legfontosabb: béke nélkül nincs semmi. Ezért kell összefogni az erőket. A széttárt ujjú kéz nagyon gyenge. Az ökölbe szorított viszont.« És fontos a munka. Jártam Magyarországon, barátaim is élnek ott sokan — Békés megyében is. Barátaim nemcsak szolgálati okokból, hanem személyes inr dítékokból. Már a gyerekeink, sőt az unokáink is leveleznek egymással. A rendszeres levélváltás, a barátság, az ismére .ség elevenen tartása nagyszerű dolog. Többet kellene törődni vele... Láttam önöknél, milyen 'jól tudnak dolgozni a magyarok. Tanultam tőlük s örülök, hogy néhány évig ott élhettem. Mint ahogy annak is örülök, hogy katonáink segítettek honfitársaiknak például a betakarításban. A magyaroktól selyemzászlót kaptunk ajándékba. Ott van a fegyveres erők moszkvai múzeumában. Írják meg ezt és írjanak arról, hány magyar harcolt a po'gárháborúban a bolsevikok oldalán. Vért adtak értünk, ahogy a mieink a második világháborúban életüket adták Magyarországért- Még egyszer mondom: béke kell és a békéért szilárd, megingathatatlan összefogás. A kijevi találkozások után késő éjjel indultunk, tovább, Poltavába. Az állomáson nagy meglepetésünkre Izja Mironovics várt bennünket. Azért jött hogy átadjon egy elemózsiával tömött műanyag szatyrot s hogy búcsúzóul elmondjon egy történetet. Életének számtalan epizódja közül egy fontosat. Így mondta: egy felejthetetlenül fontosat a magyarokról. — Részt vettem a debreceni csatában. A város szélén házról házra haladtunk előre. Az egyik házban idős asszony nyitott ajtót. Nagyon sírt. mert a fiát elvitték a németek. Behívott a konyhába és ennivalót adott. Nagyon meghatódtam. Sohasem felejtem el azt az asszonyt... Seredi János—IJanlss Győző (Folytatjuk) — És ön? — Tizennyolc éves voltam, ... es haimine evvel ( —, a Uftzti tyizna.» rendezett találkozón
