Békés Megyei Népújság, 1975. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-20 / 43. szám

© Gondolatok a numizmatika ürügyén Olvasom az újságban, hogy egy bizonyos Robert Zimmer­mann krumlikapálgatás köz­ben régi pénzekkel teli ládikát talált. Nem sokáig tétlenkedett — igaz, a városka közjegyzőjé­nek a tanácsára — azonnal Nümbergbe utazott, ahol árve­résre bocsátotta az érméket, és a reális 110 -ezer svájci frank helyett 200 ezer frankkal a zse­bében tért haza. Erről jutott eszembe, hogy nálunk is vannak numizmatiku- sok, mármint olyanok, akik szenvedélyesen gyűjtenek érmé­ket, papírpénzeket, kitüntetése­idet. Számúit hivatalosan eléri az 5-0 ezret. A Bizományi Áru­ház Vállalat pedig több ízben rendezett már numizmatikai aukciót, sok ezer érdeklődő előtt. Őszintén megvallom, én nem hiszem, hogy csupán ilyen ke­vesen gyűjtenek szerte e hazá­ban pénzt, érméket és kitünte­téseket. Sőt! Megkockáztatom: inkább azok lehetnek 5-6 ezren, akik egyáltalán nem gyűjtenek ilyen értékeket. Közülük is ép­pen a nyiladozó értelmű csecse­mők vagy a különböző intéze­tekben ápoltak. A többiek igenis gyűjtenek. Engem igazol az a hír is, miszerint a nagy érdek­lődésre való tekintettel a leg­közelebbi aukciót a Népstadion­ban rendezik; No, de menjünk sorjában. Gondoljuk csak el: csupán azok is rengetegen vannak, akik ná­lunk kitüntetéseket gyűjtenek. Magam is ismerek egyébként nyugodt embereket, akik az esz­tendő nagyobbik, részében egé­szen normálisan viselkednek. Vagyis felfelé hajlanganak, le­felé taposnak, a nagy ünnepek előtti tavaszi és őszi időszakban azonban kizökkennek nyugal­mukból. Másra sem gondolnak, mint a kitüntetésekre. Természe­tesen ők saját magukat meg­szállott numizmatikusoknak tartják, még ha környezetük, ki tudja, miért, másképpen is ne­vezi őket. A napokban én is ta­lálkoztam egy ilyen emberrel. Érdeklődött, nem hallottam-e valami fülest, a nemsokára ese­dékes kitüntetésekről. Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak. Eszembe jutott egyetlen kitün­tetésem története. Sokkal ké­sőbb adták, mint ahogy vártam. Akkor már nem is szerzett örö­met ... Nem tudtam végiggon­dolni, mert ismerősöm sürge­tett. Végre kivágtam magam. Azt feleltem, hogy a következő árverésen 20 ezer forint kikiál­tási ár mellett gazdát keres őfel­sége I. Ferenc József Selmecbá­nyái aranyból vett egyik érme, valamint Lipót császár hadi dí­szítményekkel ékesített kitünte­tése, de még nem dőlt el, hogy ezeket kik kapják. Van a numizmatikusoknak egy másik csoportja is: a pénzgyűj­tők. S bár tudjuk, szocialista társadalmi rendben élünk, ezek között akadnak milliomosok, milliárdosok is. Hogy nem hi­szik? Saját szememmel láttam néhányat közülük. Egyiknél pe­dig vendég voltam. Puritán egyszerűséggel berendezett szo- ba-konyhás lakásában a ho­kedlin ültem, amikor elkápráz­tatta a szemem a sok ezres, m’l- liós, százmilliós bankjegy, aztáif a millpengő, billpengő, meg az adópengő is. Ámulatomban a Julajdonost numizmatikusnak neveztem, ami ellen hevesen tiltakozott. Azzal érvelt, hogy ő egész életében tisztességes volt, a pénz az inflá­ciós időkben kapott fizetéséből maradt meg. Ahogy ültem a hokedlin, megrohanták az em­lékek. Hatéves lehettem akkor. Apám ’46 augusztusában fize­tési borítékjából fényes forinto­kat gurított az asztalra. Nekem is adott egyet, hogy miért, a mai napig sem tudom, talán örömében tette. Sokáig őriztem. Aztán felváltottam, s apránként savanyú cukorra költöttem. Az­óta is bánt a dolog. Azon tö­röm a fejem, vajon mennyit kapnék ezért a fényes forintért a legközelebbi pénzek árveré­sén? Seres ten, télen is. Ha jól befúrja ma­gát az ember, ki lehet bírni. Halkan füttyentett a kutyá­snak, és oldalt, kerülővel közelí­tette meg a szénacsomókat. Jobb, ha nem veszi észre a gep- pisztolyos. Innen már azt is lát­ta, hogy ott ücsörög a felfor­dult autó mellett, s konzervdo­bozban vájkálva eszeget. Jót bukfencezhetett az autó, .míg odaért, nem is csak egyet- kettőt. Az a csudálatos, hogy mind épségben maradtak — vagy nem az ő autójuk volt? De mi lehet vajon a papírdo- , bozokban? — Nem üresen me­nekítik, ez az egy biztos. Kolbász — az volna jó. Nemigen kolbász, nem szok­ták azt ilyen papírdobozokba rakni. Meg a szalonnát sem. Bár ki tudja, ezek németek. Marmalád? Az a kemény lek­vár. Olyan kemény, hogy bics­kával kell vágni. Az se volna rossz. Aprócska petrencék voltak. Ebben nem fúrhatja mélyre magát, mert a másak oldalán ki­lyukad. Kiválasztotta a legnagyobbat, és hozzálátott az éjjeli szállás elkészítéséhez. Míg turkált a szé­nában, a kutya izgatottan szag­lászott. Lehet ezekben egér is. Tágas helyet fúrt, hogy mind a ketten beleférjenek. — Melegítjük egymást, nem igaz? — mondta a kutyának. Csendesen, hogy meg ne hallja odalent a géppisztolyos. — C6ak arra vagyok kíváncsi, melyikünk bclházza el inkább a másikat. Megpróbálta behúzni magá­hoz. De a kutya nem ment bele * a lyukba. Kis híján meigmarta a • kezét ; — Kiskutyám... Kiskutyám... i Ej, hát gyere már, az ég szakad- : jón rád csakugyan ... Kenyérdarabbal csalogatta, az ; utolsó darab kenyérrel, de a ku- ■ tya arra sem jött közelebb. • Ki sem dugta a fejét a szé- i nából a fiú, & észrevette a moz- ■ gást odalent: a géppisztolyos ; ember futni kezdett, fel a töl- jj tés oldalán, egyenesen feléjük. ! Mélyebbre húzódott a boglyá- : ba, úgy leste, a szíve kalimpált. : El sem szaladhat, mert lelövi. ; Csak az útig futott a géppisz- ■ tolyos civil. Egy teherautót ál- ! lított le. Magyarázott a sofőr- jj nek, majd bebújt hátul a pony- jj va alá. : Amikor a kanyarban eltűnt a jjj ponyvás teherautó, a fiú meg- : feledkezve az akaratos kutya- ; ról, a boglya tövébe fektetett : oldalzsákról, futva indult lefelé ; a parton. Elhatároznia sem kel- jj lett semmit; vitte a lába. Két-három hajításnyira lehe- • tett tőle az út, és nem messze ! onnan a fejreállt autó Sötétedett már, és szinte ijesz- ! tő volt így a döglött gépszörnye- j teg, égnek meredő kerekeivel. ; Óvatosan közelítette meg, s az : útra is figyelt közben. Előbb- ; utóbb csak visszajönnek az őr- . zői. Az egymásra ramolt, elnyo- jj morodott papírdobozokon ide- jj gén felirat volt: „Koestlin”, de : alatta magyarul a város neve: j „Győr”. (Folytatjuk) S Két hét a 2. Ukrán Front útján A 97. számú iskola Ezer diákja van a kijevi 97. számú iskolának. Szaktanterme­ikben, klubjaikban, a sportkör­ben, a szakkörökben és a művé­szeti csoportokban hetven tanár és jó nénány külső segítő készíti fel őket felnőtt életükre. Az is­kolát négy gyár és egy katonai oktatási intézmény patronálja. Ez utóbbi az egyik magyarázata, hogy rendszeresen jól szerepel­nek a kerületi lövészversenye­ken és hogy a tizedik osztályo­sok közül nyolc-tíz fiú mindig a katonai hivatást választja. Van klubjuk, melynek tagjai azt kutatják: kik nyugszanak a temetők jeltelen sírjaiban és ho* élnek hozzátartozóik. Fá­radozásukat eddig háromszor koronázta siker. Mindegyik sír­hoz elzarándokolt — az ország legtávolabbi vidékeiről is — az elesettek egész családja — A legutóbbi időben — te­szi hozzá mindezekhez Jevge- nyij Nyikolajevics Gladcsenko igazgató — különösen nagy gondot fordítunk a nyári mun­kák eredményességére. A befolyt összegből emlékművet állítunk a krasznodoni Ifjú Gárda tiszte­letére. — Miért éppen az ő tisztele­tükre? — Mielőtt felelnék, nézzék meg iskolamúzeumunkat. A tantermekből átalakított helyiségek bejáratánál pionír és komszomolista idegenvezetők fo­gadtak bennünket. Elsőül régi krasznodoni dalt idézett egy kis­fiú: „Te bánya, te bánya, / mindenki jajgatva emleget. ,</ Hozzád jöttem, kezemben csá­kány, / hogy keserű, íegyházi munkával / a családnak kenye­ret szerezzek.” Akik annak ide­jén énekelték, 1917-ben az em­beri élet lehetőségét kapták —' gyerekeikből verbuválódott az Ifjú Gárda. Egy kislány vette át a szót: — A fényképen az az iskola, ahol Ljubov Sevcova és Ványa Zemnyulov tanult. Ezt a tan­könyvet forgatták a későbbi If­jú Gárda-tagok. Az övék volt ez a vörös nyakkendő is... Ami­kor a háború kitört, Anatolij Popov ezt írta egy dolgozatá­ban: „Az egész világ lángol a háború tüzében. Borzalmas vi­har ez északtól délig. Minden­hol éhínség, romok, halál. De a népünk tudja, mi a szabadság ára — inkább állva hal meg, minthogy térdelve éljen. A megpróbáltatásokat úgy fogadja, ahogy kell. Ilyennek nevelte a párt, a Kamszomol.” Az idegennek túl patetikusak ezek a szavak. De az indulat őszinte volt. S még a pátosz jogát is igazolták a későbbi krasznodoni események. Ami­kor a németek 1942-ben elfog­lalták a várost, az otthon ma­radt fiatalok nem akartak el­maradni frontra ment három­ezer társuk mögött. Az ellen­állás lehetőségét keresték, fel­vetnék a kapcsolatot a kommu­nista párt illegális alapszerve­zeteivel. —■ Akkor már tudták Zójáról, a Moszkva környékén szörnyű halált halt partizánlányról. Ez tüze.te őket. — És a fasiszták kegyetlen­sége. Harminckét embert ele­venen temettek el, így akarták megfélemlíteni a lakosságot.. Elcsuklott az idegenvezető szava. A maga tizenkét—tizen­három évével s teljességgel át- érezte a háború iszonyatát. Ta­lán az 6 rokonságát is' megti­zedelték a megszállók — a Szovjetunióban úgy mondjál?, nincs család, amelynek ne lett volna akkor halottja. Gyerekszemek néztek ránk. Kalauzainké, hogy miként is fogadják a vendégek a hallót- j takat... és a falakon fényké- j pékről a náluk alig idősebb krasznodoniaké, Iván Turkenyi- csé, a parancsnoké, Oleg Kose- vojé, a komisszáré, a felderítő csoportot vezető Zemnyulhové. — Nézzék meg ennek a tár­lónak a dokumentumait: no­vember 7-ét megünnepelték a gárdisták; felgyújtottak egy né­met parancsnoki épületet, meg­semmisítették egy gépkocsdju- > kát, foglyokat szabadítottak ki, röpcédulákat nyomtattak — a helyi újság szerkesztőségéből szerezték hozzá a betűket. Aztán újra egy megrendítő mondat következett — olyan, amilyet hivatásos idegenveze­tőktől is hallani. Alig hihetően. Ezekből a gyerekekből azonban lefegyverző őszinteséggel törtek elő az érzelmek: — Az ifjú hazafiak gyönyörű életét megszakították a vadál­latok. — A gárdistákat elfogják. Volt közöttük, akinek kalapács­osai verték szét a kezét, törték el a lábát. Volt, aki a bitófa ala'.t is megőrizte büszkeségét: „Felakaszthattok, de testemmel nem takarhatjátok el a napot”. Dimcsenko. akit azóta két gyer­meke sirat, búcsúlevelében ezt írta: „Szeretnék élni”. — És szerettek volna a töb­biek is, akiket a fasiszták a két­száz méter; mély bányaaknába dobtak. Az Ifjú Gárda tagjai közül akkor csak kevesen ke­rülték el .a halált. Ók aztán partizánként vagy a Vörös Had­seregben tovább harcoltak. Lassanként megnyugodott ide­genvezetőink arca. Addig oly- kor sírásra görbült szájuk egye­nesre szelídült, tárgyi'agosra keményedet!, hangjuk sem csuk­lóit meg pillanatonként. — Negyvenhárom telén fel­szabadult a város. Ekkor adták meg a végtisztességét az akná­ból kiemelteknek s a többi hősi halóinak. Megbomlott a világ rendje: szülők temettek gyere­keket. A sírnál Kosevoj édes­anyja azt mondta; „Apád, anyád életben maradtak. Bosz- szút állunk”. Aztán még egy borzongató gondolat hangzott el; — A sírokhoz vezető ösvényt soha nem nőheti be a fű. Az Ifjú Gárdát nem lehet elfelej­teni... Az irodában ismét feltettük korábbi kérdésünket. Jevge- nyij’ Nyikolajevics most már válaszolt: Múzeumi kalauzainktól kaptuk a képet: találkozásuk Oleg Kosevoj édesanyjával Jó néhány más fordítás mellől hiányzott a múzeumból Fagya- jev Ifjú Gárda című regényé­nek magyar változata. Elküld­tük. Azóta már ezt is megmu­tathatják a látogatóknak ifjú vendéglátóink — Egyike vagyunk annak a harminc iskolának, amelynek múzeumai az Ifjú Gárda emlé­keit gyűjtik. Harmincöt fős komszomolista és úttörőtanács irányítja a munkát s ugyanők az orosz és angol nyelven be­szélő idegenvezető brigádok tagjai. Diákjaink több mint fele járt már Krasznodonban, hogy felkutassa Turkenyics és társai életének emlékeit. Há­romezer dokumentumot gyűj­töttek eddig. Oleg Kosevoj édesanyja is segített — vele rendszeresen levelezünk és ven­dégül is láttuk iskolánkban. Az idén mi rendezzük az „ifjúgár­dista” iskolák országos találko­zóját. Annak jutalmául, hogy tavaly Dusanbéban megnyertük a múzeumok bemutatóját. — Hogy hasznosítják az is­kolamúzeumban rejlő nevelési lehetőségeket ? — A tanulmányaikat kezdők, első útja ide vezet. A nagyob­bak megismertetik őket a krasznodoniak példás helytállá­sával. Itt tartjuk az úttörő- és komszomolista avató ünnepsé­geket. A tanév legutolsó csen­getésekor a tizedik osztályosok újra végigmennek a termeken, hogy még erősebben rögződjön bennük mindaz, amit Kosevoj és társai tettek. A hősi halált haltak születésnapján gyereke­ink levélben keresik fel az if- júgárdisiák hozzátartozóit. Az pedig egészen természetes, hogy "múzeumunkat a többi kijevi is­kola tanulói is látogatják..— Búcsú záskor arra kért az igazgató, hogy amikor beszámo­lónkat fogalmazzuk, ne felejt­sük el megírni: szertnének ma­gyar iskolákkal levelezni. És lelkünkre kötö.te, hogy ne fe­lejtsük el a címüket. Aztán el­sietett. Irodalomórára várták a kilencedik osztályosok. Bele­pillantottunk a vázlatába: Ma­jakovszkij éle.e és költészete volt az aznapi tananyag. Ígéretünkről nem feledkez­tünk meg. Íme, az iskola címe: Szrednaja Skola, nomer 97 — Kijev 252122 — ulica Demjana Korotcsenko, 5 (Folytatjuk) Daniss • Győző—Serédi János békés Jj 1975. lEBRliÁK 20.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents