Békés Megyei Népújság, 1975. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-02 / 28. szám
KÖNNYCSEPP KISASSZONY Vidor Miklós tárcanovellája 0 éső délután történt a villamosban, abban az órában, mikor az utcai lámpák sora f öllobban, végig a folyóparton. Néhány utas lézengett a kocsiban. János kényelmesen leülhetett volna, de szívesebben maradt a szellős peronon. Társaságból jött most hazafelé vitette magát, nem sürgette az idő. Kifelé bámult a jól ismert városképre; a hidak, az idényenként színt váltó gesztenyesor, itt volt diák, itt nőtt fel. Ahogy arca egy pillanatra befelé fordult, a szembeeső, szimpla ülésen vette észre a rokonszenves, fiatal nőt. Fiúsra vágott frjzura, metszett arc, intellektuális alkat, nem túlságosan uralkodnak el rajta a női jegyek. Le nem vette szemét az ablakról, fejtartása merev, minden vonása feszült egyensúlyban, a szeme párás csupán. Először azt hitte, visszafojtott ásítástól. Agyondolgozta magát a könyvtárban, láboratóriumban vagy az inspekción. Mulatnia kellett rajta, hogy rögtön hátteret kerekít, mindennapokat álmodik egy véletlenül elé kerülő archoz. A nő kezét elrejtette a retikül. felső ujjperecéi bújtak csak ki fölötte. Kiváncsi lett volna, visel-e karikagyűrűt, aztán a következő pillanatban már el rálnak, szaladgálnak, g hol a fejük, hol a lábuk vágódik le. Olyankor térdtől nyakig látszanak. Nekem az is tetszik, amikor az operaénekes kivágja a magas óét, közben a kamera elvándorol a néma inasra, aiká tíz perce ott áll, karján egy törölközővel... Megpróbáltam csitítani a szomszédot. — No, azért megértem én a maga szakértői zsörtölő- dését. Mégis engedje meg, hogy mindennek dacára is kijelentsem: igenis egyik legfontosabb népművelési intézményünknek tartom, és,.. — Szinte villámokat szórt a szeme: — Éppen azért, éppen azért... Szelíden feleltem: — Éppen azért magam is minden héten megnézem egy-két produkciójukat ... Hpgy-hogy egy-két produkciójukat? — Ügy, hogy kijelölöm a műsorban, s azokat nézem meg. Tudja, én maradi em-' bér vagyok. Amit lehet színházban, moziban, koncertteremben, ankéton vagy olvasva szeretek élvezni. Csak amit kizárólag a tv mutat, azt szoktam .,. Szinte nem is jutott levegőhöz, úgy csudáit a szomszéd. — És hogy tetszik tudni megállni? — Nézze, nem ülhet az ember folyton a szomszédjánál — feleltem, s készültem elmenni. Ügy! Magának nincs is televíziója! Ég még védi! — Nincs hát. De szerintem akkor is nélkülözhetetlen és szerfelett hasznos instrumentum... Mondják, miért rohant el m ismerősöm? is röstellte magát a felszínes férfitájékozódásért. Akkor pillantotta meg, hogy a nő egyenes orrán legördül egy páros könnycsepp. Szabályos orra volt — ez az arc úgy viszonylott a nő eleven önmagához, mint egy pontos, de jellegtelen fénykép. Akár szép is lehet, ha egy pillanatra felragyogtatja. De most küszködve őrzi az unatkozó utas látszatát. Ajka ösz- szepréselve, alig-alig rezdül az erőfeszítéstől, szeme alatt fényes ösvényt vájtak a könnyek. Mozdulatlan arccal kifelé fordul, mintha roppantál érdekelné az utca — és pnintha szüntelen esőben bámulná, az egész összefolyik előtte. Könnyek esője mossa ezeket a házakat, egy-egy alakot, amint civilian* a kis tér bejáratában vagy a part menti sétány rácsa mellett. Néz és nem lát. Odakinn történik valami, amiből ő végképp kimarad. Fel sem tűnik neki, hogy válaki figyeli. Töprengett, ki lehet ez a nő. Évei szerint valahol a huszonöt és harminkettő közötti laza skálán bárhol; egy nőnek nincsen kora, csak biológiai állapota. És most épp rajtakapta életének! szabályszegő epizódján. Illetéktelenül belesett egy kulcslyukon. János beharapta ajkát, mintha egy bonyolult számításom kellene eligazodnia, s rájönne, hogy hiány zik ibelőle a rátermettség., Vitatkozott önmagával. Nem, ez nem az a . fajta, aki vadidegenek előtt sírva fakad. Egy megállóval a férfié előtt lépett ki a kocsi belsejéből, természetellenesen elfordított arccal, kesztyűs bal keze átfutott szemén, mintha beleröpült volna valami. És most sem törődik a körülötte levő világgal., Nem figyeli, s azt hiszi, ezzel elbújhatik előle. De meg kell bűnhődnie: alighogy a villamos lefékezett, már lép is le, sietősen, mint, aki túl akar esni a céltalan utazáson. — s cipősarka beléakad a rácsos lépcsőbe. Ha nem veszi észre a kinn ácsorgó nyúlánk férfi, menthetetlenül előrevágódik. Jánosnak még éppen sikerült utánakapnia. Megfogta könyökét, míg egyensúlyát vissza nem szerzi, aztán ó is leszállt vele. — Köszönöm — suttogta a nő. Szaporán pillogott, hogy elrejtse zavaros szemét i A férfi csaknem szigorúan rámeredt: — Szedje össze magát, semmi értelme... Ott álltak a megálló járdacsíkján, mindketten kissé röstellkedőn és tanácstalanul, hiszen egyikük sem tervezte el, ami történt — Ne haragudjon... — szólalt meg végre a nő, s mar nem bírt hová nézni. — De igenis haragszom. Haragszom, ha felnőtt ember sír. Pláne nyilvánosan, — Megint beharapta alsó ajkát, aztán folytatta: — Senkinek semmi köze hozzá, hogy maga szerencsétlen yagy becsapták, vagy mit tudom én... Titkolja el. Magánügy. Mire számít? Részvétre? — Megingatta fejét s gúnyoHorvá’h János Gyopáros, télen Három vers Pákoliti István SZEGÉNY Krajcárt fiadzik minden perced, sóhajodból nő a kamat. Míg a világot kirekeszted, bekeríted önmagodat. ELSZÁMOLÁS Se gátja ■ se partja Kalmár tavasz Kofa nyár Gebin ősz Uzsorás tél Mind a markát tartja BÉRHÁZUDVARI Vasárnapig be volt kvartelyozva egy kimustrált Orion-dobozba. Minden kukkurikú hasztalan már: Odaveszett a Gyémántfélkrajcdr. Békalencse Gál Farkas Békalencse, békalencse ne gondolj a szerelemre űzött szarvas lesz belőled utolérnek és megölnek... El és dolgozik az ember ne törődj a szerelemmel tested elfogy, lelked szárad nyomodban hiénák járnak. Hunyd be szemed, fejed hajtsd le esendöséged ne valid be s ne gondolj a szerelemre békalencse, béltalencse. san elmosolyodott; — A* embereket legfeljebb a szenzáció érdekli, és velük született tapintatlansággal turkálni kezdenek a köny- nyei között. No, jöjjön, kiszellőzik az alsó rakparton, míg rendbe nem jön. így nem állíthat be sehol. Csak bámult az idegenre, aztán ellenkezés nélkül elindult mellette, ijedtében a sírásról iß megfeledkezett. Nyugodt sétalépésekkel indultak el a,lefelé vezető lépcsősoron. János meg fellélegezve, hogy végre olyasvalaki előtt mondhatja el a magáét, akihez nem köti semmi, tágasan, otthonosan fordult felé: t— A sírás a gyerekkor előjoga, mikor még elérhetünk vele valamit: új mackót a szétnyúzott helyett, engedélyt a cirkuszba menésre. Akkor még csupa olyasmiért szokás sírni, ami emberi erővel nagyjából jóvátehető. De később... — sóhajtott légy intve: — |] Rossz beidegzés,, ostoba motorizmus. És kínos helyzetet teremt. Lelkifurdalást próbál kelteni ott, ahol esetleg nincs is lelkiismeret Vagy éppen túlteng, akkor meg... Eh! Sírni magányosan kell, elbújva, be- zárkóza — állítólag megkönnyebbít De villamoson! I — Hirtelen meghitt hangra váltott — Női könnyek a terror szaloneszközei... ne nyúljon ilyen nemtelen eszközökhöz, úgysem hiszik el magáról, hogy védtelem... A fiatal nő megállt egy tömzsi kikötőcölöpnél, s végre magára ébredőén, meglepetten rábámult: — De hát... kicsoda maga egyáltalán... és...? — Oly mindegy. Én sem kérdeztem, hogy maga kicsoda. Nem is érdekel. — Hátrasimította haját, fújt egyet. — No, jobban van, Könnycsepp kisasszony? A felpuhult arc álmélko- dó volt, de a szeme már teljesen száraz. Egy ideje komolyam fürkészte a férfi keményen kirajzolt vonásait. Aztán végre megszólalt: — Azért magát sem vetheti fel a boldogság. János furcsán, torokból nevetett: — De nem is sírok. — Sebesen kezet nyújtott. — No, minden jót! — Köszönöm. És magának is. Egyszerre fordultak meg. Vitték a másik előtt ismeretlen sorsukat. . Tatika Polner Zoltán Nyolcvanéves, kis, hajlott háti öreg. Meggörnyedt testét rogyásig viselték csontokat hibbantó nyarak, telek Az egykori kommendes cseléd fájó éveit elverte a szél. Éldegéli most pendülő napok örömét. A kotárkában csöndesen elmorzsol. Szálldosnak kezéből aranysárga csillagok naphosszat s a bámészkodó kertből arcáig jönnek a borzas dáliák. Fel-felpillant. Dohogj ,,Milyen ruhásak a mai népek, hogy elkényeződött a világ!” Emlékezés egy régi januárra Szolnoki András Fegyvere miatt nem nyújthatta kezét a pufajkás katona. Társa a küszöb előtt feküdt véresen, mozdulatlan. Két ujja közé egy galamb csippentett szelíd arcára mosolygott az ég kerek és pufók volt. Akkor délelőtt olvadt a hó, a háborús katlan még forrt, ám az újszülött szabadságra már ráadták a kisinget. Horváth. Jánoo önarckét
