Békés Megyei Népújság, 1975. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-16 / 40. szám
MÖ p* «sebet valamilyen valószerűtlen űton-^nódon lévaiét kapott Budán lakó nővérétől. Júliának három gyereke volt; a férjéről Erzsébet semmit sem tudott: talán elesett, talán fogságba került — nővére és a gyerekek azonban éheznek, és 6 nem tudja, hogyan segíthet rajtuk a bajban. Hiszen mikor építenek újjá akárcsak egyet is a németek által felrobbantott Duna-hidakból, mikor áll helyre az összeköttetés Budával! Azonfelül ott még harcok folynak. Én meg Szemanov felajánlottuk szolgálatainkat Erzsébetnek. Másnap ugyanis Budapestre kellett mennünk. Ez alkalommal Vologya lehetett a társam. Kettesben utazni mindenkor biztonságosabb. Egyúttal megpróbálunk átjutni Budára, élelmiszert vinni az éhező gyerekeknek. Legalább így köszönjük meg Erzsébetnek a gondoskodást. Erzsébet csomagot készített, levelet, is tett belé. Hogy kényelmesebb legyen vinni, bedugtam a csomagot a hátizsákba. Alig fért el benne. Reggel Vaszilij autón eljött értünk. Amikor reggeli után felkerekedtünk, a lépcsőn utóiért bennünket az öregasszony. Kis csomag volt a kezében. — Ezt is adják oda, az én ajándékom — kérte. — Édesség a gyerekeknek. Másfél óra múlva Budapesten voltunk. A' rakparttól nem messze, a Ferenc József-híd előtt, kiszálltunk az autóból és visszaküldtük Vaszilijt. Bár Pestet mintegy két héttel ezelőtt megtisztították a hitleristáktól, a rakparton még veszélyes volt a járás. A Duna túlsó oldalán, a Gellérthegy és a királyt vár körzetében körülzárt németek tűz alatt tartották a bal partot. Mindenütt látszottak a kegyetlen harcok nyomai: feltépett úttest, pozdorjává tört újságárus bódé, ágyúroncs, kilőtt harckocsi, tátongó rések. Itt egyelőre senki, semmit sem próbált eltakarítani. Csak amikor Szemanovval lementem a kőlépcsőn az alsó rakpartra, akkor értettük meg, hogy milyen nehéz küldetést vállaltunk. Azonkívül, hogy a part tűz alatt állt, a Dunán erősen zajlott a jég. De nem volt mit tennünk, sorra szemügyre vettük a parton és a híd alatt, az úttesten heverő csónakokat. A legjobbakat a németek nyilván elvitték, mivel itt csak mindenféle vacak hevert: az egyik csónakot repeszda- rabok szitává lyuggatták, a másiknak pedig nem volt sem evezője, sem ülésdeszkája. Már-már kétségbeestünk, s a híd alól visszamentünk a part nyitott részére, amikor hirtelen megszólított valaki. Felemeltem a fejemet. A felső rakpart korlátja előtt botra támaszkodva egy szovjet katona állt. ö integetett nekem. Ki lehet? Figyelmesen megnéztem az ismeretlent és persze nyomban ráismertem. Mihail Reskin törzsőrmester! Kissé távolabb állt a felderítőcsoportja. Vologyával együtt a szíjánál fogva felemeltem a hátizsákunkat, és felmentünk a lépcsőn. eskint jóformán a háború első napjaitól kezdve ismertem, sokszor írtam róla, és természetesen örültem a találkozásnak. Vologya szintén ismerte Reskin körülbelül harminc éves lehetett — ez felderítenél már kissé idős kor. Tempós beszédű, megfontolt ember volt. Viselkedésében semmi olyan hetykeség, va- gányság sem akadt, ami rendszerint megkülönbözteti a felderitőket a többi katonától. , — Mikor és hol találkoztunk utoljára? — Reskin buzgón rázta a kezemet, nem engedte ki széles tenyeréből; a vízhatlan satorláp-köpeny panyókára vetve lógott a fél vállán. Megpróbáltam visszaemlékezni, de Reskin kisegített: — A Szvir mentén, tavaly nyáron, az átkelőhelyen. Csak nem a Dunán akar most átkelni, garda-százados elvtárs? A többi felderítő is odajött hozzánk, üdvözöltük egymást. — Igen, át kell jutnunk Budára — feleltem kitérően. Azt hiszem, maholnap befejeződnek a harcok, ügye... ? Ti felderítők, mit jósoltok? — Az időpontról semmit sem tudok mondani, de a németeknek még egy kicsit puhulniuk kell abban a „katlanban”. Aztán pedig — maguktól feltartják a mancsukat! Igaz-e Pjotr? — Igenis, törzsőrmester elv társ — felelte az egyik felderítő a hátam mögül. Megfordultam. Őt is megismertem ...! Pjotr Nyiko- gyimov volt, Reskin cimborája. A többi katonát nem ismertem, bizonyára újoncok lehettek — Hát nektek miért kell Budára mennetek? —kérdezte Reskintől Vologya Szemanov. — Tapasztalatért. Hogy meg ne savanyodjunk a tartalékban! — Reskin kérdőn pillantott Vologyára, majd énrám. — Talán csónakon akarnak átruccanni a túlsó partra? — Csónakon. Buda déli részén van dolgunk. Azt mondják', ez igen messze van áz átkelőhelytől, nagy kerülőt kell tenni — válaszoltam. — C'.sak sehogy sem tudunk csónakot találni! — Őrültség! — tört ki az őszinte kiáltás Reskinből; még jókorát koppantott is a botjával a kövezeten. Hiszen azonnal felborulunk! Odanézzenek, hogy zajlik a jég. És hogy örvénylik a híd leszakadt tartószerkezete körül. Összenéztem Vologyával. Azután megint a folyóra pillantottam. Reskinnek bizony igaza van. Felborul a csónakunk! Mi pedig nem vagyunk olyan kiváló úszók, hogy kivergődjünk a jeges vízből. — Gyerünk! — mondta határozottan Vologya. / Reskinnel a felső rakparton elindultunk az átkelőhely felé, s közben felelevenítettük a karéliai erdőkben vívott harcokat. D e még félúton sem voltunk az Erzsébet-hídig, amikor géppuskatűz zúdult ránk. A Duna túlsó oldaláról lőttek —■ vagy a Gellérthegyen (Részlet Georglj Holopovnak a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában a közeljövőben e címmel megjelenő elbeszéléskötetéből. A szerző haditudósítóként vett részt a fel- gggbáditá harcokban») G. Holopov: BUDAPESTI BALLADA levő Citadellából, vagy pedig a budai part fölé magasodó királyi vár déli szárnyából. Lehasaltunk egy kis torony mögé. . Alighanem sokáig kell majd a torony mögött guny- nyasztanunk. A felderítők előhúzták dohányzacskójukat. — Rosszkor kezdett tüzelni az ördög fajzatja. így tán még estére sem jutunk el az átkelőhelyig! — Reskin tempós mozdulattal gyufát sercintett, tüzet adott nekem, majd maga is rágyújtott. — így is lesz tán — helyeselt az ott guggoló Pjotr Nyikogyimov. Ekkor, mintha a földből nőtt volna ki, a kocsiút túlsó oldalán, a golyóktól és gránátszilánkoktól szitává lyuggatott hirdetőoszlopnál felbukkant egy fekete ruhás nő, fejére borított kockás pléddel, meg egy szakadt kiskabábot és rövid nadrágot viselő, tízéves forma fiú. önkéntelenül összerezzentünk. Tekintetem Reskin figyelő pillantásával találkozott. — Kíváncsi vagyok, mit keresnek ott? — kérdezte, s botját letette maga mellé. A nő és a kisfiú hol a hirdetőoszlop mögé bújt, hol' megint előtűnt A fiú hevesen magyarázott valamit az asszony azonban, nyilván az anyja, erősen fogta a kezét. — Hé! — kiáltotta Reskin, féltérdelve: — Menjenek el onnan! Életveszélyes! Erre szinte valamennyien kiabálni kezdtünk,'és ánő meg a kisfiú újra az oszlop mögé bújt De nemsokára megint előbukkantak. Ekkor a fiúcska kitépte magát anyja kezéből s a villamosvágányokon nyílsebesen a szekérhez rohant. — Gyurka, Gyurka...! — szállt utána a kiáltás. A fiú térdre esett, kezében konyhakés villant. Nyilván ki alkart vágni egy darabot a ló húsából. Az éhező Budapest utcáin akkor nyomban a helyszínen feldarabolták a lótetemeket. R övid géppuskasorozat süvített végig a szekér fölött, s becsapódott az utolsó, csodálatos módon épségben maradt földszinti kirakatokba Csengve hullott az üvegcserép. A fiú a szekér alá surrant. — Megölik a bölyköt! — Reskin félredobta á sodrott Buda," 1945 január lüyös Gyula Hajlongva jönnek hegyi házamig a katonák, van ki letérdel, négykézláb kúszik a havon át. Ment ködlő. ősz-tengerré válva föl Pest, a világ, mögülem bomba és akna tütyöl: a Hármas-hegy húsz ágyúja kiált. Front közt vagyunk. Lépek föl é3 alá a balkonon. Bizton vagyok. Körültem a halál az oltalom. Bujdostam s íme várrá vált a házam, mióta rom. Köpök, gondolom, most gyertek utánam, mióta golyó kopog kapumon. Mióta vendég csak olyan jöhet, mint a gránát, amely bevágta tegnap a gyerekszoba falát. Bevágta! — ülök a kihalt hegyen, élem tovább, vas-zömmögés méhésze, csöndesen, elrettentő remeteség korát. Fogoly vagyok, — de soha szabadabb sorsom előtt. Meghalhatok, — de nem volt soha rab reménykedöbb. Hetes borostám félig bár fehér: lakzit ülök, ■nagy nászt naponta, mátkám a veszély: soha ilyen pezsditő szeretőt! Neki köszönöm a fő férfi jót, az örömet, hogy — szállnak bár gyilkos jelak, golyók, nem rettegek, hogy bennem itt, — ha mindent vesztenék — embert lelek, hogy — dongj világ! — új sorsot ád az ég, minden reggelre bátrabb életet! cigarettáját, felpattant, a lobogó köpenyben átugrott az alacsony; derékig érő fémkorláton és a szekér mellett termett. Ekkor újabb sorozat süvített végig a szekér, fölött, A magas budai partról jól rá lehetett látni a rakpartra, és a fasiszta géppuskás most már a döglött lóra célzott. Amikor az egyik golyó a szekér rúdjába csapott és szétszaggatta, a fiú felkiáltott, kiugrott a kocsi alól és ide-oda rohangált körülötte. Reskin azonban ekkor földre döntötte a gyereket és saját testével takarta el. Még néhány géppuskasorozat süvített el fölöttük. Azután a géppuska elhallgatott. Csend, nagy csend lett. Csak valahol messze, Buda északi részén hallatszott géppisztolykattogás. Reskin felemelte a fejét, megragadta a fiú kezét, s odaszaladt hozzánk. A gyerek ledőlt a torony tövébe és keserves sírásra fakadt. Az anyja is sírt a hirdetőoszlop mellett Vologya Szemanov sietve a zsebébe nyűit, a zsebkendőért Az ilyen jeleneteket nehezen viselte el. Kiütközött belőle, hogy évekig dolgozott egy moszkvai gyermekfolyóiratnál, a háború elett ő szerkesztette, meg hogy sokat volt dolga gyerekekkel, no meg a fogékony lelkialkata is. De hogy Reskin, a félelmetes Reskin, hadseregünk egyik legjobb felderítője is könnyezett — ez aztán valószínűtlennek látszott... ! Reskin hangja ütötte meg a fülemet: — Ez a kölyök éhes, fiúk. Meg az anyja is. Pjotr Nyikogyimov se szó, se beszéd, azonnal ledobta válláról a hátizsákot, kihúzott egy kilós húskonzervet és átnyújtotta a fiúcskának. A z óvóhelyek füstös gőzétől kormos fiúcska — a mJL magyar főváros lakói ezekben húzták meg magukat e nélkülözésekkel téli háborús télen — öklével letörülte könnyeit, átvette a konzervdobozt, ide-oda forgatta a kezében, s miután meggyőződött róla, hogy teljesen ép, visszaadta az őrmesternek: a szétrombolt Budapesten az ilyen konzervek több száz pengőt érnek. Reskin elvette Nyikogyimovtől a konzervet és a fiúcska térdére tette. Atyai hangon mondta: — Fogadd csak el! Ma megleszünk konzerv nélkül is.- A gyerek, bár nem értett oroszul, de kitalálta, mit mond a bajuszos szovjet katona. Zavartan körülnézelődött, aztán valamit kiáltott magyarul, a konzervet feje fölé emelte, megmutatta anyjának, aki megint sírva fakadt. De most nyilván örömében. A mögöttük ülő fiatal kis katona ledobta válláról hátizsákját, elővett egy cipót, vadászkésével végighasította és a felét átnyújtotta a fiúnak. Az kérdőn nézett Reskinre. — Fogadd el — mondta Reskin —fogadd el, ha kínálják. F,gy másik katona is kioldozta a zsákját. Két jókora csomag cukrot adott a fiúnak. A hirdetőoszlopnál álló asszony valamit kiáltott a Gyurkájának, De a fiú magyarázkodása nélkül is megértettük: az anya arra utasította, hogy köszönje meg az orosz katonáknak. De korai volt még a< köszönet. Az egyik felderítő egy tábla csokoládét adott agyereknek, a másik pedig egy darab kolbászt. A fiú szabódott, köszönetét mondott s hajlongott — Ugyan már — szólt Reskin és megigazította a szemébe csúszott sapkát. — Fogadd el ha kínálják. Vologya Szemanov hirtelen félrefordult görcsös mozdulattal köpenyé zsebébe nyűit, kihúzta az öregasszonytól kapott csomagot és szintén a fiú kezébe nyomta. — Derék fiú vagy, Vologya! Éppen szólni akartam .:; f— kezdtem én is ugyanannyira elérzékenyülten. De magamban mindjárt el is képedtem: vajon mit mondunk majd... Megettük az édességet... ? Elveszítettük ... ? „A csomagot persze nem kellett okvetlenül odaadni a fiúnak — fontolgattam —, hiszen őt úgyis ciháim ózták ajándékokkal. De ebben a nekibuzdulásban nekünk is részt kellett vennünk, annál inkább, mert mellettünk még egy élelmiszerrel degeszre tömött zsák hever, még ha a másé is... ” De nem töprenghettem sokáig erről a témáról, mivel a rakparton híradások szaladtak végig, menet közben huzalt tekertek le a csévékről, s a budai partról egy német géppuska sorozatot zúdított rájuk. Azután a sarokház mögül előbukkantak a tüzéreink. Az ellenséges golyózápor közepette kigurítottak két löveget, és őrült iramban vagy húsz lövést adtak le közvetlen irányzással a Duna túlsó partján levő célpontokra. Reskin a tűzpárbaj végét meg sem várva, így szólt: —- Talpra, fiúk! — és elsőnek kelt fel, súlyos botjára támaszkodva. a többiekkel együtt a fiú is felállt. Odament mindenkihez, és szomorúan mosolyogva, szinte • * bűntudatos arccal, tekintetét elfordítva nyújtotta a hidegtől elkékült, sovány kezét. Reskin a fiú karjára rakta a felderítők ajándékait, de olyan sok volt, hogy kipotyogtak a gyerek kezéből. Akkor Nyikogyimov sietett segítségére; elkísérte a hirdetőoszlopig. Mi pedig ahelyett, hogy az átkelőhely felé indultunk volna, amelynek közelében óriási sor torlódott fel —• sok ezer katona, száz meg száz harckocsi, löveg, autó, sőt szekér is, s a sor vége majdnem az Erzsébet-hídig ért —, Reskin nyomában visszafordultunk a Ferenc József-híd felé. Reskin most már nem félt sem a rohanó, zajló jégtől, sem a felrobbantott híd roncsai körül levő örvényektől. Sietett, hogy mielőbb Budára jusson. Lementünk az alsó rakpartra. (A háború után ezen a helyen matrózvendéglő nyílt, nyáron igen vidám hely, amikor a parton asztalkákat állítanak fel a ponyvatető alatt.) Reskin felderítőí a híd íve alól kivon- szolták az összes csónakot, hármat felszereltek és elindultunk a Dunán. A folyó ezen a helyen 300—fOO méter széles. Ez volt életem legfélelmetesebb folyami átkelése. Azt hiszem, a többieknek is. ÍGeHért György fordítása)
