Békés Megyei Népújság, 1975. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-01 / 1. szám

Példán Mastmnni Mezei András tárcanovellája K ölcsön* adnak ban hallom, ahogy a rá... Ilyen bá- Cocáit itt egymás közt jósán se sérteit- beo tok meg éle- gondjuk ös®esen temben. - Lá- 5«» Van szoba 1500- tom magam a ért lát lehet egy ilyen Via Nationale kol ^ssautasítani? torkolatában, ^ltom ejsza' al30gy fagyok tulajdonkép- megtorpanok a persze, Róma. , „1111x511 vütionale. Szökőkutak, eszipre^ó bejáratánál, az ™ Előttem üres asztalok kozott: leüljék? ™ ^teféle maradé- A talp- és derékfájás* a Coca-Cola jelzi a szülőhazáitól távol lehet pejm, hogy a vendég csak igazán megismerni, fontosán fogyaszt. Nem Persze, hogy leül a turis- hatódja el. ta, ha a pénztárcája enge- s a számla? di. Igyezer ötszáz líra! Öröm az ülés ax ülep- évedé® — mosolygok nek. Óh, Itália! aá'enlőtlen helyzet el­Egyszerű kerti székek, le Nincs párna. Az asztalon *em xrram. ®z az On tiszta terítő. Itallap. Étlap. sája. A sótartó: Róftia centruma. A tészta . háromszáz! Mindenki sétál, beszélget, -omdom döbbenten, gesztikulál körülöttem. A Igen- Természetesen, szökőkutak magasra törő Maatrotaranl. vízsutgarain is a hangok Na _^í4’ Tovább. Ha ez buborékai táncolnak a fe- bn6232 ^lra* a^íar 1111 hér ingek és sötét ruhák a>b:? __ forgataga fölött. A lábát „A ***“, mossa egy ldskatona. Mos- C-Coda ötszáz íra. sa? Áztaitja, miközben ,atsfuz^' chiantiit iszik fonott korsó- Természetesen mám­ból, hátrahajolva, mintha -n‘"K a. ‘pt,? , , a vizet okádó kószömye- 1 18 im teggél gúnyolódna. 12 árlapon. Csecsemőnek minden új. asfcroiamni úgy néz rám, Ülök elfogódottan. Köny- tha ez magától ertető- nyűnek érzem magam lenne, most, második este Róma- , Bocsánait! — mondom ban, mikor az asztalok kö- ;gy őz édessel, oly kömy- zött fölbukkan Mastroianni. déri, mint aki közelebb Nem tévedek? Valóban ő ehhez az itteni szelle- közeledík ebben a pincér- églhez, úgy is, mint ma­szerepben? r, úgy is mint kelet-eu­Sebaj. ai. De hát a fennmara­Van 2000 lírám. Fogy asz- hétszáz lírái mire szá­tok. Szerényen elüldögé- ották föl? Semmi egye­lek ,, , nem fogyasztottam, lu­Kérek egy pizzát - W««6« “ uramT mondom, mielőtt megállna — Oh, dehogy signore, fölöttem enyhe és fölényes serviae! A felszolgálás mosollyal, melyben azon- romszáz líra. — Hallom ban (ezért gondolom, hogy Mastroianni itt elhail- ő leheit Mastroianni?) nincs t. Szándékos a megállás, lenézés, megvetés, csupán >ten a vendég gyors fej- csak könqfyed, tetszető® imolást végez: 300 + 500 nagyvonalúság 500 —1100 líra. —■ Mast­Mert egy pizza - él-ianei tóvárja, hiszen pin- lenőrzöm az Alapot xt alakít azideg^W­pontosan 300 líra. Maradmra berendezíkede* 1700 lírám, hogyelhassak, taszországban. Fonuoeje- akár signorina Anastasia kö- net> hiszen az intenmezzó zeli szobájában. — Vélem,mélyebben világát bele agy hogy elvégeztem a rende- &zág gazdasági es e lést, mikor a magas és kar- ötébe, mmt az olasz a- csú test meghajol előttem, t* vezércikkei. — sugall- Rokomszenves arc mosolya* Felírni szelleme, néhány arasznyira: — Na és a további niégy­„Valami italt, uram? Mitzáz líra? kérdem két­hozhatok? Mondjuk egyágbeesettnek tűnő tétova kokkot?” — Hallom aelhéborodással, attól félve, kókk-kantást először Itáliá-iogy a valóságosnál is ne­vetségesebb helyzetbe ho­zom magamat. — Oh, a négyszáz uram? — csillog a nikkeltálca fö­löttem. — A négyszáz lí­ra a music. — A zene? — ismétlem tompán, fahangon, miköz­ben eüiökotnom a gyűrött olasz pénz* a farzsebemből és fizetek Mastroi an n inak, „akár egy katonatiszt”. Az intermezzo ezzel véget ért. Mastroianni el. Én pedig úgy gondolom, hogy jól ülök itt. Kellemesen lan­gyos a levegő. Ha félreflor- dítom a fejem, az Angyal­vár kivilágított tornyára látok. Nem ér meg ezeröt­százat?! Stáb, haza!... Miért ne ülhetnék itt reggelig is. ha nincs pén­zem szállodára? Ez Róma? „Igen, ez Róma.” Hallom, miközben karórámra nézek: éjjel egy óra van. Ki hin­né? Máris? Mellém ül egy hölgy. Öreg hölgy Kalifor­niától. Ki hitte volna, hogy Kaliforniából? — Én pedig sokallom ezt a pár lírát? Cinkos mosollyal hozza a narancsitalt a hölgynek Mastroianni. A számlát elé­be teszi. önmagámmal. Elszakadtam | a viszonylatoktól. Magam­ba merülve ülök szobor­ként. Melankolikus, árva szoborként, akiben azért föllelhető valami neoreális szubstancia, mikor is meg­áll előttem pincérnek ál­cázva Mastroianni, leteszi elém a kistányért, benne van háromszáz líra. ■— E bene? Rendben va­gyunk? — adja vissza a pénzt, barátságosan megve­regetve a vállamat. Oltód­nak ki ’körös'eörül a ref­lektorok. Fellini nek úgy látszik, ez a megoldás tet­szik. Stáb haza. Vége a forgatási napnak. En meg csak. ülök, ülök a visszaadott háromszáz lí­ra fölött még ma is a Via Nationale torkolatában, a székek, asztalok, az üres pódium előtt késő éjszaka. Ilyen egy magyar turis­ta Itáliában? Süllyedhet ilyen mélyre? „E bene?’ Valóban? Márt ne lehetne rendben? — nyúlok a d am ászt szal­véta alá, a háromszáz lí­ráért — az én Mastroian- nímon kívül még senki se adta vissza a töredékét sem annak, amivel becsapott. Á tanyavilág költője Látogatás Bonus Istvánnál, az orosházi pusztán Hórtsző. Bárdos! Náeth János Ez a nagy, fék Nirvána megnyugtat etem, elborít, leplébe úgy bvJ-c bele, szakállam hótág-csokor, a csönd ujjannegyére fagy, szívemben niisen szenvedély, ami közel volmessze van, s belém olvata messzeség, egybefoly álo- és való, zenébe olvad úridén át, fehér hó, vertm, szállj te is, adj hírt a topánt semmiről, hogy ég, föld minden összeér, s halál vagyélet, csak szavak, vakíts meg, égtelen havas. Színpadias párbeszéd. Emelt hang. Gazdag nó. Dúsgazdag. Fölháboríitja a számla. —• Engem is becsaptak hölgyem, hétszáz lírával — mondom. — Ehhez képest önt: becsületesen, kiszol­gálták! Minden hely foglalt. A zenekar szünet nélkül ját­szik. Énekhang tölti be a teret. Minden lüktet, ráng, mozog, gesztikulál és vo­naglik körülöttem — csupán csak ón nem? Az én aszta­lom más, mint a többi asz­tal? Velencére. Becsre gondo­lok, egészen Budapestig merészkedve, amikor az asztalok között feltűnik messziről Masitrotanni, a pincér. A kép olyan, hogy tanítani kellene. Magya­rázni. Többször is vissza­forgatná, ha valóban film készül körülöttem. Ha Fel­lini forgat? Látni való, hogy az én asztalomhoz jön. Ud­variasan mosolygó, már- már üdvözült arc. Félre- hajló fej. „De kár, hogy pincér ” — sóhajtanak a hölgyek a moziban, remél­ve, hogy ezúttal is egy kis- herceg bújt a pincérkabáit- ba. A kontrasztot pedig most én magam képvise­lem. Én, a konok üló Ró­ma közepén. Valaki, aki föl nem kel onnan. Mind­azonáltal Mastroianni a leg­jobb formájára emlékeztet­ve jön a zenekar felől. Bal karján fehér asztalkendő. Figyelme felém összponto­sul. Mi van még a zenén és felszolgáláson kívül, amit fölszámíthat? — Jobbján most veszem észre a kis fe­hér porcelántányért, mély­ben damaszt szalvéta alá csúsztatja a pénzt az elő­kelő vendég Mit fogyasztottam még, amit ki kell fizetni? Éj­szakai pótlék?! Ülők. Meg­adom magam a sorsnak. Nem nézdegélek. Nem mo­solygok vissza. Nem. Most én vagyok én, néhány má­sodpercig azonos vagyok A tanya kapujára modem elektromos csengő van fölszerelve, de az áramot csupán egy akkumulátor szolgáltatja. Biztosítékul három osa- hos kutya is jelzi az erre vetődő ide­gent Az udvaron ténfergő baromfia­kon kívül, befogott vadmadarak — stiglicek, csízek, galambok és gerlék — üdvözlik a vendéget Bónus István otthonában vagyunk. A földes padozatú, kopott kis ház belsejében is egzotikus világ fogad. Csimaszfiókákat nevelő papagájok, pintyek, tarka énekes madarak sokasága nyüzsög a kalitkákban. Akváriumok, díszhalak. A búbos kemence helyén már olaj kályha melegít, de esténként még előkerül a petróleumlámpa — az ak­kumulátor hamar kimerül, kell az áram a televízió működtetéséhez is. A pi­ciny szobában szinte mozdulni sem le­het a könyvektől. Van szépirodalom, egészségügyi kiadványok egész serege, barkácsolási szakkönyv, állattenyésztés, különböző műszaki leírások. Asztal, írógép, magnetofon. Fékhely. Legény- lakás ez és írói alkotóműhely egyszer­re. Egy különös ember sajátos környe­zete. BÓnuS István még siheder le­gényke volt, amikor 1944-ben első ver­se nyomtatásban megjelent. Aztán sor­ra közölték írásait különböző orgánu­mok. Ma is aktívan részt vesz pie- gyénk irodalmi életében, munkásságát Kerti Károly raj*» elismerik országom fórumokon is. A költői képzelet néha messze Iramodik, de a megszokott környezet erős szálak­kal köti az embert, ezért Bónus Ist­ván élete az elmúlt harminc év során nem sokat változott. — Pedig a felszabadulás utón ón vol­tam az, aki itt a tanyán az ifjúsági mozgalmat megszervezte — emlékszik vissza a költő. — Aztán egy ideig mint újságíró-gyakornok dolgoztam, későibb a hivatalt vállaltam, de mindig visszahúzott a szülői ház. A termelő- -■zövetkezet se tudott meglenni velem. Amikor tsz-tag voltam, mindig szá­momra' méltatlan feladatokat kellett elvégeznem, utoljára hét lovat bíztak rám, hogy vezessem őket ékekapázni. Mivel ezt a munkát másutt serdülő gyerekek is élláthartják, ezért otthagy­tam csapot-papot. Inkább itthon küsz­ködök, mint hogy állandóan megszé­gyenítsenek. Két hold földet művelek és az apóm háztáji területét. Állatokat is tartunk, így aztán sose unatkozom. Nekem való munkahelyet is találtam: a tanyai könyvtárban dolgozom. Na­gyon szeretem ezt a munkát. Van még egy kedvenc időtöltése: vasárnap délutánonként néha fölkere­kedik és távoli kiskocsmákban egy- egy p>ohar bor mellett figyeli az em­bereket. Állítólag nagyon sok érdekes dolgot lehet ilyenkor hallani a világ dolgairól. A postáért is több mint ki­lométert kell naponta gyalogolnia, de az jó időtöltés, mert a postás gyakran hoz hírt az emberektől. Bónus István sűrűn levelez országos hírű írókkal is, meg fűzfapoétákkal is. Versei eljutnak távoli tájakra, és a költő szavától néha az ismeretlen női szívek is heve­sebben dobognak. Az egyik levél egy fiatal tanítónő szemérmes vallomását őrzi, a másikban egy szépasszony hív­ja kertes családi házába. — Apám jóval túl van a nyolcvana­dik évén, alig hall már szegény. Öt semmiképp sem hagyom itt. Különben is megszoktam a paraszti munkát, sze­retem ezt csinálni, csak azt szeretném, ha egy kicsit több időm maradna a versírásra. Néha arra gondolok, hogy prózát kellene írni, az talán jóval köny- nyebb. Mert egyszerű, érthető verse­ket írni, átkozottul nehéz dolog ám! Költeményeiben a kétkezi munka dicsérete és a pusztai élet api­ró örömei mellett a szülői ház sze­rété te a leggyakoribb motívum. Ha néha elvágyódik ismeretlen világokba, olyankor mindig éreznie kell, hogy mi­lyen erős szálak fűzik szűkebb hazá­jához, az orosházi tanyákhoz. És ez a kötődés jelenti lírájának legfőbb ihle­tő forrását. Aadődy Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents