Békés Megyei Népújság, 1975. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-19 / 16. szám

Vathy Zsuzsa; ILYENEK VAGYUNK (Pillanatképek egy gyárból és a gyár mellől) Hunk&ruhák Az asztalt« barna, zöld, szürke, kék munkaruhák. Két asszony válogat közü­lük, a harmadik, a ruhaki­adó, az asztal túlsó oldalá­ról nézi őket, — Ez túl élénk, « túl sötét, ez túl világos... Ez bal oldalon gombodódik, ez szűk derékban, ennek a fa­zonját nem szeretik az asz- szonyök. Ezt el vinném, de látatlanban lefogadok, hogy nem tetszik Évikének... Ez egészem jól néz ki, de ha kimosom, összemegy . — Nem megy annyit ösx- Bze — kockáztatja meg a ruhakiadó csendesen.-- Még hogy ez nem megy össze?! Első mosásra egy arasznyit, másodikra egy felet, a harmadik után már a térdét sem takarja be. A munkaruhák összehúz­nák magukat az asztalon, ta­lán szégyenkeznek is egy kicsit, hogy senkinek nem tetszenek. A beszélgetés hol emeltebb, hol csendesebb hangom folyik. Talán tíz­perce, talán negyedórája, talán félórája ? Közben szűkszavú férfiak jönnék, felmutatják a cédulát, be­mondják a szükséges ruha­lesz. Aztán már jövök is éL, hogy átadjam a helyem a mögöttem állóknak. Pedig bizony elhallgatnám még egy darabig a beszélgetést. Arra gondolok, hogy ha ennyi indulat, ennyi idő, ennyi szenvedély jut egy- egy darab kiválasztására, hányszor, de hányszor több juthat a munkára. Képzelt beteg Az orvosi rendelőben ar­ról faggatom a szőke Györ­gyikét, hogy vannák-e sze­zonbetegségek. Vagy a ren­delőben minden évszak egyforma? A nyár abban különbözik a téltől, vála­szolják, hogy kisebb a for­galom. Télen nem kell ker­tet kapálni, nem kell lo­csolni, menni, többet tud­nak foglalkozni magukkal az emberek. — Hipochonderék vannak a gyárban? — Ajaj! Van, aki napon­ta kétszer is bejön vérnyo­mást mérni. Szédül, dobog a szíve, egy kiló lelet bizo­nyítja, hogy ez a szerve, az a szerve is ép. Mégis, ha nem a tyúkszeme, a sarka fáj, ha nem a sarka, a kar­ja, ha az sem, az epéje. ■— Miről lehet megismer­ni, hogy ki a hipochonder, és ki az igazi beteg? Györgyi szerényen meg­jegyzi: — Tizennégy éve vagyok a gyárban, ezerötszáz em­bert személyesen ismerek. De egyébként a hipochond- ria csalhatatlan ismérve, hogy a képzelt beteg min­dig pontosan tudja, mi baja. „légy szíves, mérd meg a vérnyomásomat, mert fáj a torkom, ás írass fel a dok­tor úrral tria&zeptylt.” — Kintről, az előtérből halk. fémes csörgés hallat­szik. — A mérleg — kuncog Györgyi. — Miért baj — érdeklő­döm —, ha valaki rendsze­resen méri magát? — Rendszeresen? Napon­ta kétszer! Ebéd előtt, ebéd után, cipőben és cipő nél­kül. Nem beszélve a hétfő reggelről, amikor a vasár­napi bőséges étkezések mi­att sorban állnak az embe­rek. Megméretik a testsúlyuk, mint ahogy mi is, cseleke­deteink tükrében. Mert va­lóban ilyenek vagyunk, hi- űak, hiszékenyek, önfejűek, naivak és tudálékosak is. Tavaszi fáradtság ellen fel­íratjuk a C-vitamínt, és Alkony, lángok Iszlai Zoltán Ha nem veszem, hát ellopom és tenyeremben tartom, — a földi búcsú pirosán hullik el mint az alkony. A földi búcsút pirosán a lassú folyóparton — én ellopom és elviszem és tenyeremben tartom. Olvadó kardom úgy viszem és oly magosán hordom, hogy nem viszem, csak elhiszem, hogy aranyból [a kardom. S ha elhiszem, már semmi sem marad a szótlan parton csak földi búcsú; üzenet mii elfelejt az alkony. fcfofcen bátran rongáljuk más módon az egészségün­ket, hétközben fogyókúrát tartunk, hogy szombat—Va­sárnap annál jobban meg­terhelhessük gyomrunkat. Egyszóval, felelőtlenek, megmosolyogni valóak, gyarlóak vagyunk. — Egyszer egy tizenöt éves gyerek jött hozzánk felvételi lappal — meséli búcsúzóul Györgyi —. amit nekünk annak rendje-mod- ja szerint ki kellett tölte- nürak. — Dohányzik? — kérdeztem a fiút, — Már nem — mondja. — Hogy­hogy? — csodálkozom. — Két éve leszoktam. Két megálló között A gyár előtt van egy fű­szerüzlet. Jó elhelyezésű saroképület, a külseje is feltűnőbb a többinél. Slőtte gyakran, látni falnák tá­maszkodó férfiakat féldecis pálinkával vagy sörös üveggel. Nem kell ezen cso­dálkozni, mondom minden­kinek, végül is, az üzletben nem lehet inni. Valamelyik nap azért én is megálltam. Három férfi támaszkodott a sarkon, egyik kezükben aktatáská­jukat szorították, a másik­ban egy literes üveg kövi- dinkát. Beszélgettek, kor­tyoltak, a három üvegben a bor szép, egyenletesen fo­gyott. Addig nem megyek el, gondoltam, amíg meg nem ges bódé árnyékába, hosz- szas várakozásra készülve fel. Annyi idő telt el, amíg a gyorsvasút megérkezett. Még láttam, hogy a három férfi az utolsó kortyot isz- sza, aztán már csak annyit, — de ezt a kocsi belsejéből —, hogy üres kézzel elin­dulnak. Hogy az üvegekkel mi történt? El sem tudom képzelni. Visszaváltani nem volt idejük, dagadó akta­táskájukban nem nagyon férhetett el. A gyorsvasútra utolsónak egy férfi száll fel. A vezető fákiabál, hogy ne kénval- meskedjen, jármű ez, nem sétatér. — Lesz még maga is szí­ves — mondja a férfi, és többet nem válaszol a ve­zető' szitkozódására. A sze­asszonyt hellyel kínál va­laki. — Köszönöm, nem ülök le — hárítja el —, két meg­állót megyek csak. — Két megállóért nem ül le — csattan fel az ősz ha­jú, aki felajánlotta az üres helyet. — Ebben a korban! — hallatszik a kocsi túlsó vé­géből. W Hogy beteg legyen... Hogy ráessen valakire... Hogy szomorítsa a hozzá­tartozóit ... Hogy izgalom­ban tartsa a kocsit... Az idős asszony bűntuda­tosan és konokul áll a két üres hely és vádolói kö­zött. Mikor a vezető hátra­kiabál, hogy elromlott a szerelvény, mindenki száll­jon ki, megkönnyebbülten tűnik el az első utcasarkon. isszák. Beálltam a zöldse- relvény megindul, egy idős darab számát vagy nagy­ságát, mikor megkapják, megnézik, bólintanak és egy köszönéssel eltűnnék. Ezalatt a* asztalnál elöl­ről kezdődik a kék, zöld, (barna munkaruhák must- rálása. Hogy miért nem ez, miért nem az, miért az sem, amelyik nincs, — Slicce« —1 haliam a végső érvet —, slicces nad­rágot nem vihetek asszo­nyoknak. Várom, hogy Rőzsíka, a ruhakiadó íelcsattan, de még csak nem is mérges. — Két éve hagytuk el a hagyományos kék színt — magyarázza —. azóta nem lehet itt az emberek ked­vére tenni. Ha rövid ujjú köpeny van, hosszú ujjú kell, ha kék vagy piros van, mindenkinek lila. Az idő­sebbeknek hagyományos fa­zonú, a fiataloknak divatos. Aki nem talál megfelelőt, inkább itt hagyja. Pedig nem olcsó darabok (egy kétrészes öltözék három­száz forintba is belekerül. — Elhallgat, mosolyogva fürkészi az arcomat. — Fo­gadok, magának sem tudok a kedvére tenni. _Ö — tiltakozom—.na­gyon egyszerűen. Nekem csak egy ilyen zöld köpeny kell. — A rajta levő, ujjat­lan ruhára mutatok. — Nem adhatom — mondja —, a sajátom. Ma­gam készítem a munkaru­háimat. Beletörődöm, hogy két számmal nagyobb, pi­sát g&Uarú munkaruhám nr/T • f Mifii fij 1 uzpiros es sötétkék E lsárgulnak a régi újsá­gok, az emléit össze­kuszálódik, elszürkül, s az ember is megko­pik. Halk topogássá szelídül a tett és a harsány élet is kibékül a könyörte­len idővel. De szerencsés esetben marad utánunk va­lami kis jel, egy apró fi­gyelmeztető, amely egy ide­ig megőrzi még, hogy nem éltünk hiába. Gyomán, a Liszt Ferenc utca egyik csöndes kis há­zának lakójáról, Corini Margitról aligha gondol­nánk, hogy milyen gazdag életpályát tudhat magáénak. Az idős hölgy szobájában festőállvány, a falakat el­borítják a képek. — Ezek az én szerelme­im, valamennyit magam festettem — mondja Corini Margit. — Három évvel ez­előtt meghalt a férjem, az­óta én is vigasztalhatatlan beteg vagyok. Gyógyszeren élek és nézze, hogy reszket a kezem. Soha többé nem foghatok már ecsetet Egyetlen örömöm, hogy a képeimet rendezgetem, ezekben gyönyörködök. Az asztalon levő mappá­ban rengeteg újságkivágás. Magyar lapok méltatásai a művésznőről, azonkívül an­gol és francia nyelvű kriti­kák. Előkerül két fénykép­album is, de ezeket hamar félreteszi. — Nem szeretem a fény­képeket. Ugyan ki hinné el, hogy a fotókon az a csinos fiatal nő én voltam? Lát­ja, ez itt Rákosi Szidi fény­képe. öt nagyon szerettem és a színésziskolájában so­kat tanultam tőle. Mert én eredetileg színésznő voltam. A pesti Magyar Színházban játszottam, aztán a Royal Orfeumhoz szerződtem. On­nan kerültem el Ameriká­ba. Már akkor izgatott a festészet, ezért 1923-ban New Yorkban beiratkoztam egy festőiskolába. 1928-ban jutottam el álmaim városá­ba, Párizsiba! Egy magyar kollégiumban laktam, ren­geteget tanultam és szinte éjjel-'nappal festettem. A sok munka eredménye­ként lassan nevem is lett az akkori képzőművész vi­lágban. 1932-ben már há­rom kiállításom is volt: New Yorkban, Párizsban és Budapesten, a Nemzeti Sza­lonban. A New Yorik-i ki­állítást Roosevelt felesége nyitotta meg és az ameri­kai elnök is vásárolt a ké­peimből! Csodálatosan szép évem volt akkor. Corini Margitot a korabe­li kritika az éjszakai festé­szet mesterének nevezte. És valóban, vásznain feltárul­nak a szürkület puha ár­nyai, az éiszakai város sa­játos színei. — Egészen prózai okok­ból szerettem meg az este hangulatát. Ugyanis rövid­látó vagyok, napsütésben csak hunyorgók, zavar az erős fény. Ezért mindig az esti órákban indultam fes­teni. Volt egy kis dobozom, abba tettem el az utcán ké­szített vázlatokat, amelye­ket otthon kidolgozhattam. Bár azt mondják, Párizs a festők városa, de az apacs- tanyá(k környékén az éjsza­kai órákban nem volt taná­csos fiatal nőknek az utcán festegetni. Ezért gyakran előfordult, hogy egy-egy gá­láns rendőr vigyázott rám, hogy nyugodtan dolgozhas­sak. Az akkor készült vásznak nagy magányos falakat, szűk kis sikátorokat ábrá­zolnak, A lámpák fénykö­rénél elsuhanó embereken kívül az ablakokból kiszű­rendő világosság jelzi az életet. És a feketébe hajló sötétkékek mellett gyakran feltűnik ellenpontként egy apró kis tűzpiros is: egy fi­atal nő svájcisapkájának színe. A művésznő önma­gát is odaálmodta a vá­szonra ... — Amikor a német csa­patok megszállták Párizst, hazajöttem Magyarország­ra. De rövidesen Budapes­tet is elözönlötte a fasiz­mus és bennem nagyon só­káig nem hegedtek be a sebek. A háború után is in­kább önmagiamnak éltem. Férjem nagyon szeretett horgászni, gyakran jöttünk el Gyomára, aztán 1952- ben végképp ide költöztünk. Ez a szóba volt a műter­mem, itt dolgoztam, de a nyilvánosság előtt többé nem szerepeltem. • Qlyan csöndesen öregedtem meg, amilyen harsány örömmel faltam az életet fiatal ko­romban. Most magányos vagyok és jólesik, hogy a helyi ta­nács gondoskodik rólam. Néha eladok egy-két fest­ményemet, de olyankor mindig fáj a szívem értük. Hiába, szeretném még őket együtt látni egy kiállítá­son. Corini Margit svájcisap- kéja az idők során feketére változott. De a képein az a fiatal nő ma is olyan tűz­pirosban jár, mint egykor, a szép párizsi ifjúság ko­rában. iadoily Tibor

Next

/
Thumbnails
Contents