Békés Megyei Népújság, 1974. december (29. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-08 / 287. szám
KOROST AJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Bejárni nagy utakat, Vízkereszttől szilveszterig* O Darvas József emlékére mikor ezeket a sorokat írom, még karácsony előtti arany- vasárnap van, emberek az üzleteket járják, a szeretet, az öröm ünnepére gondolnak, az viszi tovább a lépteiket; titkok születnek és őrződnek boldog-terhesen a gyertyagyújtogató percekig. Idilli kép, gondolom magamban közben, a karácsony ünnepe nem olyan megejtő, álmokat őrző, álmokat keltő, ahogy valahonnan, a csillagokat őrző idő mélyéről visszasugárzik a gyermekkorból, onnan, ahol a kócbaba is csoda volt, vagy egy tál meleg húsleves, a királyok eledeleA szeretet ünnepe temérdek' szeretetlenséget takart, és takar bizony most is, kilencszázhetvenhárom- ban, a szocializmus teljes felépítésének kellős közepén. Mert emberek vagyunk. Egyszerűen azok és nagyszerűen azok. Élünk és tesz- szük a dolgunkat, ahogy tudjuk, és ahogy sorsunk alákult; ott, ahová eljutottunk és azért, hogy eljussunk még máshová is, magasabbra, bővülő horizontok fölé. Karácsony lesz egy hét múlva: ez számomra most a jelen, a körülhatárolható pillanat, amely mire meg- értem-megérzem, máris elmúlt; mivel különös-egy- szerűen jeleníti meg nekem a másíthatatlan törvényt, a körforgást; a születéstől az elmúlásig. Nem rémít, dehogy. Csak addig, csak akkor, ha nem értem titkosnak látszó üzenetét. Hogy a törvény világos: azért létezem, gondolkodom, mert létrejöttem, folytatva apám-anyám életét, amiként ők is folytatták a nagyapáimét, nagyanyáimét, amiképpen ők is folytatták dédapáimét és dédanyáimét, amiképpen ők is folytatták... és amiképpen az enyém is folytatják azok, akik általam léteznek és .általuk léteznek. Olyan ez, mint az ősfolyam, amint egyik hullám erőt ad a másiknak, a következőnek, és olyan ez, úgy tűnik-ömlik át egymásba, úgy veszítjük szem elől melyik a másik és a másik-e az egyik; olyan ez, mint az életünk. Nem tudom, volt-e célom azzal, hogy mindezt kilencszázhetvenhárom aranyvasárnapján leírjam, mert ugye, most olvasva • Sas® Ervin Írását (megjelent a Békési Elet 1971/2. számában) Darvas Jóméi halálának elsó évfordulója alkalmából kteUjtt. (ez a most nekem e pillanatban még csak a távoli lesz) milyen messzi már ez a múlt évi karácsony előtti vasárnap, és milyen roppant messzi már az a decemberi hajnal, amikor egy ember, szülőtájunk valamikori fia elindult egészen más horizontok felé, az időfolyam ráeső részének ismeretlen állapotaiba. Aranyvasárnapon ösztönzőm éledni az emlékeimet róla. Nincs bennem hosszú, órákig pergethető dokumentumfilm, ami van, apró híradó, pár másodperces snitt, esetleg hosszasabban végiggondolható részlet; ezekből mégis összeáll valami egészre emlékeztető. A fiatalkorból. Üjságíró- gyakornok koromból, ki- lencszáznegyvennyolcból. Darvas Orosháza-Szente- tomyán, harminchat évesen. Derűsen, életerősen. Valami társadalmi megmozdulás hozta le. Szavaira nem emlékszem. Csak a tekintetére Az egész világot látszott magába szívni és visszasugározni. Író tekintete volt az. Emberi tekintet. A humánum tekintete. Aztán húsz évig semmi, másfelé jártam hosszú időkig. Újból Orosháza volt az alkalom. Képviselői program-beszédéről tudósítottam. Fogadás, kézfogások. Fáradt tekintet. Élénk tekintet. így váltakozott az arca, ha megragadhattam néhány pillanatát. Kilencszázhetvenkettes a következő, a számomra lényegesebb. Az a találkozás, amelyről a legjobb híradással lehetek. Pesti lakásán kerestem, először telefonon. Hogy alkalmat, időt adjon egy interjúra, hatvanadik születésnapja alkalmából. Nemcsak a régi ismeretség, az otthoni szavak, a békési táj általam hozott kérése telte barátságossá a hangját, ilyen volt mindig. Ilyen volt. És olyannak őrzöm, ahogy akkor láttam. Később, fél esztendő teltével a Gyulai Várszínház premierjén, a Hunyadi bemutatója után is ott állt, és reflektorok fénypászmáiban nézett szembe félezer tapsoló hívével; de az a kilencszázhetvenkettes beszélgetés a meghatározó, ha róla vallatom önmagamat. A bizonyosság, hogy nem láthatom többször, a minden titkok hordozója. Hogy most már csak felbukkanó fényképeiről tekinthet rám, és mondja: „Szóval az apád it elment... Hetvennégy éves »óit. Még fiatal.” Darvas József hatvanegy évet adott át az emberiségnek. Azon is belül a tízmilliós magyarságnak, az ország jövőjét-gondját hordozó népnek. Azt hiszem, értelmetlen lenne pályáját akárcsak felvázolni is, ismerjük azt, tudjuk azt. Inkább idézem azt az utolsó beszélgetést, az ünnepi interjút. Az Írószövetségben fogadott Volt több mint egy órája arra, hogy elhozhassam gondolatait azokhoz, ahonnan elindult. Ahonnan — elindult szeptemberben ... Nem volt olyan kérdésem, amire ne válaszolt volna. Első mondatainál megragadott bölcs nyugalma, atyai kedvessége. És a gondolataiból fénylő bizonyosság, útjának, íróságának, politikusságának igaza és másíthatatlansága. Arról volt szó többek között hogy mit jelent számára Orosháza, a szülőváros? Az akkori interjú és a jegyzeteim itt fekszenek előttem: „Orosháza csinált belőlem írót, ezt elfelejteni soha nem lehet, ez nagyon sok mindenben ott van, ott a Fekete kenyérben, az első megjelent könyvemben, ott van a Vízkereszttől szilveszterig hőseinek sorsában, az Egy parasztcsalád történetében. A legnagyobb magyar faluban, hiszen Orosháza az. De még ott van a Hajnali tűzben is, és más müveimben, a közvetlen élmények, a figurák abból a talajból nőttek ki. Vagy a Törökverőben, Hunyadi-regényem népi környezetében, a színekben, a hangulatokban: mindenbe belejátszik az, ami felgyűlt bennem Orosházán ...” Az idő Darvas József társaságában gyorsan telt. Jöttek a kérdések és a válaszok egymás után. Az írói elhivatottságról, a fiatal írókról, az elkötelezettségtől, a realizmusról, arról a múlhatatlanul fontos megérzéséről, mely a közösséghez való tartozás mélyáramaiból irányítja az írót, merre tartson, merre menjen; az akkor mág készülő Hunyadi-drámáról, végül a jövőről, amelyet hosszú évekre remélt még önmagának, mert terve, megírnivalója rengeteg volt. Életrajzi regényt akart írni, nem tudni, mennyit írt meg belőle, hol tartott vele. Nem is kimondottan önéletrajzra gondol, mesélte, hanem inkább as emberi öntudat fejlődésének etem28 megírására vállalkozna. A regény nem készülhetett el, pedig úgy tervezte: ez néhány évre elegendő munkát ad majd... November eleje volt ez a találkozás, és Darvas József az interjú végeztével még mindig érdeklődéssel kérdezett. Benne volt ezekben a kérdésekben az itthonról messzire érkezett ember tiszta, szép érdeklődése, az írÖ nyughatat- lansága, amely mások sorsának, életének megismerésére törekszik. Elindult szeptemberben és egy távoli, késői december lett, mire útja végére érkezett. Innen már csak bennünk vezet tovább, általa és művei által, életének tanulsága, nagy példája által. Aranyvasárnap van. Egy hét múlva karácsony, a szeretet ünnepe. Ilyenkor az ember nagy terveket álmodik és megsimogatja az övéi arcát. 0 ezt már nem teheti, nem álmodik, nem szeret. Nincs mozdulat^, hogy övéi arcát megsimogassa. Vajon az ősfolyam melyik hulláma lett? ... Azt hiszem az,, amelyik bennünk torlódik, feszül és elindul, hogy nagy utakat járjon be Vízkereszttől szilveszterig... Sass Ervin Várkonyi János Fa'emplom Népmíveini a jelenben Közművelődési feladataink között hallatlanul fontos , szerep vár népművelőinkre a falu kulturális színvonalának emelésében. A népművelő a pedagógus egyenrangú segítőtársa. Sőt, bizonyos szempontból annál is több. A kultúrhá- zakban ugyanis nemcsak az iskolás korúakat, de a falu apraját, nagyját, a falu egész társadalmát igyekeznek mozgósítani. Falvaink egyhangú életébe éppen a népművelői tevékenység hoz színt, mozgást, életet. Nehéz feladat lenne csupán körülírni is, hogy valójában mennyi mindennel kell foglalkoznia egy igazi népművelőnek, különösen falun. Való igaz, hogy a városi művelődési házakban is szorgalmas, összetett munka folyik, de ez a tevékenység aligha hasonlítható össze a falusi népművelés szerteágazó, bonyolult feladataival. Az igazi népművelés, mit tagadjuk, ma is és még sokáig falun történik majd. S hadd tegyük hozzá, szegényes anyagi viszonyok, sanyarú körülmények és nem kevés értetlenség közepette. Találkoztam már rosszul fizetett, túlhajtott, magányos harcosként küzdő népművelőkkel az ország különböző részein, akik gondjaikról szólva mégis az értetlenséget említették első helyen. A fal, mely mereven útjukban állt, ha bátran kezdeményezni, kísérletezni, egyszóval tenni akartak. Számukra ennél csak egy rosszabb érzés létezik: az érdektelenség, munkájuk lebecsülése. Pedig az igazán jó népművelőt nagyon, de nagyon meg kellene becsülni. Már csak azért is, mert a jó népművelő, aki hivatása magaslatán áll, ritka mint a mesebeli fehér holló. De becsülni kellene azért is, mert feladatai ellátásához olykor nem elesendő a nap huszonnégy órája. A népművelésnek nincsenek napszakai. „A népművelés teljes embert követel — fogalmazta meg számomra egy ízben egyikük. S a magánéletet is a cél szolgálatába kell állítani.” Erre az emberre sokan azt mondták, nem kevés gúny1 nyál, hogy megszállott! Az volt. Megszállott. Sajnos, ez a típus ritka. Azért akadnak szép számmal olyanok, akik sokat tesznek az ügyért. Olyanok, akik rendkívül tudatosan vállalják teendőiket a közösségért. „A népművelőnek egy kicsit mindenhez értenie kell, de még jobb, ha jól ért minél több dologhoz” — mondta egy alkalommal a balástyai kultúrház igazgatója. Egyetértettem vele. Kicsit fotózni, filmezni, táncolni, énekelni, beszélni, színházat' játszani. Egyetértettem vele. -mert hogyan is lehet megszerettetni bármit másokkal, amihez magunk semmit sem ko- nyítunk. Pedig éppen ebből az alapból táplálkozik a falusi ember bizalmatlansága is Hogyan lehet — szerinte — hasznos ember az, aki ebbe is belenyúl, meg abba is belenyúl? S nem csak egyhez ért! Fülem hallatára is támadtak már ezért népművelőket mintegy alattomban kikezdve nehezen szerzett tekintélyüket. Szerencsére ma már sok olyan helyi vezető található az országban, aki képes felmérni a népművelők áldozatos és áldásos tevékenységét. Munkájukhoz igyekeznek megadni minél több segítséget. Hogy miből áll ez a segítség- nyújtás? Helyenként változó, de egy dolog elengedhetetlenül szükséges. A szabad tevékenység biztosítása, amely a bizalom, a megbecsülés országútját jelentheti. Manapság mint mondják, ugyancsak nehéz jól képzett népművelőt kapni a falusi kultúrházakba. Az új népművelők már diplomával kerülnek ki az egye1 temről. Sajnos, még mindig kevesen. S azok sem feltétlenül kötik le magúkat a falvakban, ahol leginkább szükség lenne rájuk. A pesti bölcsészkaron az idén hatan végeztek népművelési szakon. Közülük csak egy ment le vidékre. A többi Pesten maradt. Ez az egy viszont tudatosan vállalja — ha szorongásokkal is — a népművelői hivatást. A falu, ahová menc, még tamáskodik. Nem pedagógus — mondják —, csak népművelő. Hát miféle szakma az? Besorol- hatóre az értelmiség sorai közé? A falu vezetői viszont bizalommal és örömmel 1 fogadták a képzett népművelőt. S ez bizony sokat lendíthet munkáján. S ami biztató jel: anyagilag is megbecsültnek érzi magát. Mert hogyan lehetséges népnevelni, egy egész emberi életet és munkát fordítani egy közösségre, ha úgy érzik, hogy sem anyagi, sem erkölcsi megbecsülést, elismerést nem kapnak érte a társadalomtól? Bizonyára nincs messze az idő, amikor a népművelő tiszte rangos, megbecsült, értékes foglalkozás lesz minden községben. Addig azonban még hosszú utat kell bejárniuk. Az elmúlt évtizedek alatt igaz sok helyütt sikerült kellő megbecsülést, tiszteletet kivívniuk. De gyakori az olyan tapasztalat is, ' hogy többnyire nehéz helyzetben végzik országos jelentőségű munkájukat. Ezért egyik feltétele a falun élők kulturális emelkedésének, hogy a munkafeltételeket, az életkörülményeket tegyük mindinkább elfogadhatóvá a népművelők számára. Számaim Béla
