Békés Megyei Népújság, 1974. december (29. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-25 / 301. szám

TT © /\* R K ® c?L 'sK)3K o Á ■ii*uiMiHuuiiiaMui«MaumiuMiiiiuuniu A sajtó nagyhatalom! Ulöfc a nagy étteremben, enr rtí szeretnék. Eltelik vagy fél óra. már mindenki ebédel körülöttem, csak én integetek, Idáitok, kö~ nyörgök hiába, a serény pincé­rek ügyes testcsellel elhúznak mellettem. Hát ennyire látni rajtam, hogy csak egy sertés- pörköltet .szeretnék enni céklá­val. s utána pohár szódavíz. Hangosan korog a gyomrom, az éhségtől káprázik a szemem, amikör megjelenik asztalomnál Csemetke Pál, régi jó barátom Kérdezi, leülhet-e mellém Mondom, ha nem nagyon éhes. csak üljön, talán belőle többet néznék ki a pincérek. — No, várj csak! — mondja miután várakozásom történetét és gyomrom korgását meghall­gatta. — Olyan kiszolgálásban lesz részünk: perceken belül, hogy nocsak! Evvel föláll, eltávolodik, majd két perc múlva, amikor három pincér sürgölődik a közelben, asztalomhoz törtet. — Ä, szerkesztő úr! — har­sogja — ön itt? Engedje meg, hogy gratuláljak a legutóbbi cikkéhez. Jól megadta annak a súly csonkító bitangnak. Megen­gedi, hogy leüljek? Mire magamhoz térek a vá­ratlan trükktől, már ott tola­kodik asztalomnál a három pin­cér. — Azt a súlyesonkítási histó­riát én is olvastam — szólal meg az egyik, akiről eddig azt hittem, hogy süket, vagy leg­alábbis nagyot hall. — Persze mesélek én önnek különbet, azt tessék megírni. Előadja, hosszan, részletesen, hogy szövetet vásárolt, három métert, s mire a szabóhoz el­vitte. csak kettő nyolcvan volt Az üzletben hiába reklamált, azt mondták, biztos a szabó vágta le. de a szabóért ő tűz­be teszi a kezét Még be sem fejezte panaszát már beszél a kis köpcös, aki termetét meghazudtoló fürge­séggel siklott el mindig az asz­talom mellett — Egy közönséges hokedlit, vagy ha úgy tetszik konyha­széket nem kap az ember ké­rem tisztelettel. Ezt tessék meg­írni! — Három napja nincs víz a házunkban, mert a félemeleten csőrepedés van és a házke zelő- séig a füle botját sem mozgat­ja — háborog az asztalt v^rve a harmadik pincér, akiről ez ideig azt hittem, hogy egy sér­tett' lord, aki Angliából disszi-S dált hozzánk. £ ■ Szorgalmasan jegyeztem a pa-£ nasZokat a* papírra, amit Cse- j metke barátom tolt elébem£ nagy kacsingatva. Azután. £ hogy kifogytak a szóból a pin-1 cérek, szerényen előhozakod-: tunk étkezési óhajunkkal. Ök £ türelmesen meghallgattak min-£ két és aztán elfutottak. — Hiába, a sajtó nagyhata* £ lom! — szólt fölényesen Cse- S metke és nyalta a szája szélét! jelezve, hogy milyen jót fog jj enni hamarosan. Valóban, alig telt el rhásfél | perc, már ott állt előttünk az | üzletvezető és elpanaszolta. £ hogy az egész országban nem * tud kapni szélvédő üveget a; Ford Taunusára. ; Azután jött személyesen a; főszakács és elsírta, hogy az: SZTK nem utalja be Hévízié, jj pedig ő „munkaköri ártalom-! bői kifolyólag indokolt”. : A főszakiácsot követte a kuk- £ ta, majd a pénztárosnő, a csa-: pos, a konyhalány, a takarító- ! nő és adminisztrátor, aki kise-! gített egy füzettel, hogy legyen ! mibe írnom a megírni valókat. ‘ • — Remélem, szerkesztő úr —j szólt végül az üzletvezető —,! nem maradnak jegyzetfüzeté-: ben ezek a fölháborító serei-: mek, amelyek az én áldozat-; kész dolgozóimat sújtják. Bü- £ lönösen és ismételten fölhívom £ szíves figyelmét a Ford Taunus S szélvédő üvegére. Arról tessék | egy jó cikkecskét odapörkölni l az Autókernek! ■ — Kérem, én igyekezni fogok, ■ de meg kell mondanom, hogy ! nem csak tőlem függ, mi jele-! nik meg... — válaszoltam: őszintén, mert nem szeretek a: vak világba ígérgetni. • — No, igen, értem én ! — ki-£ áltott föl az üzletvezető, az £ Autókért meg az SZTK-t nem £ szabad bántani, de bezzeg, ha! mi két-három deka hússal vé-: letlenül kevesebbet teszünk a j kedves vendég tányérjára, rög-! tön kiszerkesztenek. Evvel dühösen elvonult a fő- • nők. Nemsokára hozta a három [ pincér az ebédünket. Az én - pörköl tömben volt... í De nem írom meg mert még azt mondaná szegény üzletve- _ zető, hogy „bezzeg... ” ! A Ford Taunus szélvédőjére ugyanis azt mondta a főszer­kesztőm, hogy nem közérdekű. téma. Sólyom László £ Jelinek Lajos rajza HunaorszoBipálai Szicíliai történet. A templom előtti kis téren két legény be­szélget: — És nem volt meglepve, Signor Bartulozzi, amikor meg- kérdted a lánya kezét? — Már hogyne lett volna. A revolver is kiesett a kezéből... • • » — Szeretném, ha a fiam pe­dagógus lenne — mondja az egyik mama. — És van rá hajlama? — Ezt még nem lehet megál­lapítani, mindenesetre nagyon szereti a hosszú iskolai szüne­teket. j, * * • — A mi üzemi konyhánkon ebben az évben három vezetőt váltottak le, két könyvelőt és három szakácsot. Csak az étlap maradt változatlan... * * * — És hogyan érzitek magato­kat a szép új, modem lakásban? — Nagyszerűen. Eddig még egyszer sem veszekedtünk a fe­leségemmel. — Csakugyan? — Egyikünk sem akarja meg­kockáztatni. hogy az ajtó a fe­jére essék... • * • A férj megkérdezi a feleségét: — Mit szeretnél a 15. házas­sági évfordulónkra: egy irha­bundát vagy egy bulgáriai utazást? — Utazzunk el Bulgáriába. Hallottam, hogy ott olcsóbbak! az irhabundák. * * * ; Házastársak egymás között: j — Nem engedem, hogy lévé- ’ gasd rövidre a hajad! — Te sem kérted a bele­egyezésemet, amikor elkezdtél kopaszodni... * * * A bíróságon. — Ez hihetetlen! Vádlott, hor gyan jutott az eszébe, hogy tisz­tes öregember létére, 80 éves korában lopjon autót? — Tüdja, bíró úr. az én fia­talkoromban még nem voltak 'autók... * * * — Foglalkozása? — Imitator vagyok. — A cirkuszban, a varietében vagy a televízióban? — Nem, lapáttal dolgozom. * * * A feleség otthagyta a férjét és visszament a mamához, aki­nek elmondotta: — Alighogy kiléptem a lakás­ból, lövést hallottam. Mit gondolsz, mama. agyon­lőtte magát, vagy pezsgőt bon­tott? * ♦ * — Mama, a papa már megint részeg! — Honnan tudod? — A fürdőszobában borotvál­ja a tükröt. Antireklám lcttozzonT^I NAGY (Piusz karikatúrája) Múzeumban Rendelőben Szöveg nélkül. — A freskó Raffael műve, a lépcsőn kérem vigyázza­nak (A Polish Weekly karikatúrája) (A Polish Weekly karikatúrája) Két író beszélget. — Darabot írok. Két felvo­nást már meg is írtam. A harmadikban szeretném, ha a bűnös meghalna, csak nem tudom, hogyan. — Nagyon, egyszerű. Add oda neki elolvasni az első két fel­vonást! laaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaBaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaMB aaaaaaaaaaaaaaaaaaaas Nehéz nap Frászkai Ottó aznap bal lábbal kelt fel. A mosakodásnál a szappan becsúszott a kád alá. Percekig térdelt, amíg megtalálta. Borotválko­zás közben megvágta magát. A timsó kiesett a kezéből és pozdorjává tört. Már az autóbusz­megállónál járt, amikor eszébe jutott, hogy ott­hon felejtette az iratait és a pénztárcáját. Ide­gesen hazarohant, aztán zaklatottan indult a munkahelyére. Dühös volt az egész világra. Alig várta, hogy valakin levezethesse mérhetetlen haragját. Az autóbusz éles kanyart vett és Frászkai — a kilencven kilójával — rálépett egy vézna fiatalember lábá­ra. — Nem tud vigyázni? Ökör! — kiáltotta in­gerülten és kihívóan né­zett az ifjúra, aki ud­variasan meghajolt és halkan, szerényen így felelt: — Valóban ökör va­gyok, de hát így ren­deltetett. Állatoknak és embereknek egymás mellett kell élniük a Földön. Bocsánatot ké- rek.„ A gyár kapujában a portás levett sapkával, széles mozdulattal kö­szöntötte: — Jó reggelt kívá­nok, osztályvezető kar- társ! — Előttem ne vegye le a sapkáját. Ha pedig már leveszi, miért ilyen lassan és kényelmesen, mi? — Máskor igyekezni fogok — mondta a por­tás és tisztelettel megha­jolt. Frászkai délelőtt fél tizenkettőkor magá­hoz hívatta beosztottját, Spann Rezsőt. Az osz­tályvezető kis ideig fel­old járkált a szobájá­ban, majd komoran megállt és Spann Rezső szemébe nézett: — Hétfőn megkértem, hogy készítsen nekem egy kimutatást. Ma szer­da van! Spann ijedten magya­rázott: — Kérem szépen, a kimutatást már tegnap, kedden odaadtam. — Pontosan erről van szó. Azt kértem, hogy szerdára készítse el. Er­re maga, amilyen stré­ber, már kedden ideadja nekem. Csak azért, hogy elmondhassa a gyárban mindenkinek: ez a Frászkai egy hajcsár, nincs lelke, agyondol­goztatja az embert. Most hallgat, mi? De képze­lem, miket gondol ma­gában! Egyszer és min­denkorra kikérem ma­gamnak, hogy gondolat­ban ilyen minősíthetet­len hangot tíasználjon a főnökével szemben! — Igenig — r ebegte lehajtott fővel Spann. — Most megkérem, hogy péntékre készítsen el egy kimutatást a mű­anyagok első félévi fel- használásáról. Tehát mi­kor kapom kézhez a ki­mutatást? — Természetesen pén­teken — mondta Spann büszkén, magabiztosan. — Miért? Leesne a gyűrű az ujjarái, ha csütörtökre elkészítené? Nincs magában semmi ambíció, igyekezet? Mi­kor fog leszokni erről a csigatempóról? — Kérem szépen, el­készítem csütörtökre... — Péntek! Érti? Pén­tek — bömbölte Frászkai és az ajtóra mutatott Délben az üzemi ebéd­lőben magához hívatta Mariska nénit, a sza­kácsnőt: — Hogyan ke­rül a húslevesbe tarka­bab és csipetke? — De kérem, ez bab­leves! — nyögte Maris­ka néni. — Azért, mert az üzem háromezer dolgozója a bablevest szereti, én so­ha ne ehessek egy jó húslevest? — ordította Frászkai és dongó lép­tekkel, fújtatva, elhagy­ta az ebédlőt. Kimerül­tén, fáradtan tért haza, délután öt óra körül. Rosszkedvűen nyitotta ki az előszobaajtót. Bentröl, a hálószobából dörmögő férfihangot hallott: — Szeretlek, Aliz... Frászkai döbbenten fi­gyelt. A felesége gü­gyögve igy válaszolt: — Csókolj meg, Ár­pád! Te szép, te vad! Frászkai hosszan, mé­lyen lélegzett. Az orvos nemrégiben figyelmez­tette: magas a vérnyo­mása. „Nem fogom ma­gam minden csekélység­gel felidegesíteni. Fia­talság, bolondság” — le­gyintett elnéző mosoly- lyal és sietve elhagyta a lakást. Jókedvűen, fü- tyürészve sétára indult a fenyőillatú téli esté­ben. Galambos Szilveszter

Next

/
Thumbnails
Contents