Békés Megyei Népújság, 1974. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-12 / 264. szám
NEKIK VOLT IGAZUK! H arminc éwr! ezeWIt Qr» házán is. mint más helyen, a volt burzsoá osztály tagjai és őket kiszolgáló urai a szovjet csapatok közeledése előtt elrendelték — többiek között — a hadkötelesek bevonulását, a leventék nyugat *felé történő elszállítását. Sokan engedelmeskedtek a felhívásnak, hisz a propaganda erős volt. Az úját akkor még tömegméretekben nem ismerte a lakosság. Akadt azonban olyan fiatal és idősebb' korosztályhoz tartozó magyar állampolgár, aki nem tett eleget a felhívásnak. Kitalált különböző mentési akciót és elrejtőzött vagy éppen kelet felé indult el. Mi az utóbbinál maradtunk. Hogy miért így döntött a család? Ennek oka az volt, hogy jóapám az ' első világháborút, mint közkatona, megjárta. Volt tapasztalata és azt mondta: „Fiam, itt akármit is mondanak az elöljáróság urai, a front már nincs messze! Jobb lesz minél hamarább keresztüies- ni azon. Ezért mi, férfiak, kimegyünk a harmados kukoricánkat letörni.” Ez természetesen keletre, Pusztaföldvár határában volt. A család otthon maradt nőtagjai viszont —• a családi egyezség szerint —. ha keresnek bennünket, nem tudják, hogy hol vagyunk. A döntést befolyásolta, hogy 1944 októberét megelőző hetekben Arad térsége felől már az esti órákban hallani lehetett az ágyúzás dübörgését A légiriadók száma sűrűsödött A mezőhegyesi majorságok jószágait tömegével hajtották Orosházán keresztül, nyugat félé. * A felszabadító szovjet hadsereg egyik tüzérségi egysége tüzelőállását a Pusztaföldvárt Orosházával összekötő, akkor meg makadám kövesútból nyíló iskoladűlőben helyezte el, a dűlő közepe táján, egy kukoricás táblában. Ez a tartózkodási helyünk közelében volt Másnap megtudtuk, hogy nagyobb rnany- nyiségű muníciót is szállítottak az üteg malié. A gyorsan szálló és kötelékben repülő szovjet gépek részéről, valamint a szovjet frontot kísérő gépekről —■ mi csak így neveztük azt a duplaszámyú, komótosan, de magabiztosan szálló felderítőgépet, amely mindig a szovjet front felett repült — tudtuk megállapítani, hogy a front túljutott rajtunk, de Orosházán is túl, hisz a harci zaj délutánra elcsendesedett. Délután két óra körfii szovjet katonák érkeztek szálláshelyünkre. Egy hintón négyen voltak: egy tiszt — emlékezetem szerint főhadnagy — és különböző rendfokozatú katonák. Beszéltek, de mi nem értettük szavukat. Ök ugyanúgy a mienket. Végül a tiszt néhány szót mondott németül, amit apám megértett. Ezek a szavak csak a katonai kifejezésekre korlátozódtak, mivel az első világháborús regruta nem tudott többet. Ezen a tiszt jót nevetett. Ez is elég volt azonban ahhoz, hogy a bizalom létrejöjjön, amit a jószándék, a segíteni akarás zöngéi kísértek. Megértettük, hogy sürgősen muníciót kell szállítanunk az új harcászati álláspontra, amely a Szentes és Kunszentmárton közötti térségben volt. A szállítmánynak másnap, azaz szombaton délután 15—16 óra között már ott kellett lennie, ha késik, nagy baj lesz. A tiszt elővette a térképet és bejelölte az útirányt. Szerinte Orosháza, Nagymágocs, Szentes kültelkén keresztül Kunszentmárton irányába kellett volna menni, egy tanyára, amely a Hármas-Körös gátjától nem messze volt. Apám egy rövidebb útvonalat javasolt: így: Orosháza ;— Gádoros — Fábiánsebestyén, és onnan földúton át, egyenesen a cél- tanyának. Azért javasolta így, hogy biztosabb legyen a szállítmány időbeni megérkezése. A szovjet tiszt gondolkodott egy- pár percet, és jóváhagyta a javaslatot Ezután a tiszt megbízta apámat a parancsnoki teendőkkel. így lett apám a vezetőnk. A szálláshelyünkön levő lófogattal elindultunk tanyáról tanyára. A második tanyán én is kaptam egy fogatot, és az ötödik tanya után már együtt állt a kis csoport, amely öt kocsiból és öt pár lóból állt. A szovjet katonák megrakták a kocsikait ládákban levő lövedékekkel, s irány a tűzvonal. Apóm az első kocsin ült, egy szovjet katonával. Jól megértették egymást annak ellenére, hogy kézzel-lábbal magyaráztak egymásnak. A szállítmány időben megérkezett a tűzvonalba. Rövid vendégeskedés és lerakodás után a csoport visszaindulhatott kiindulási helyére. Szovjet kísérőnk ott maradt az övéik között. Elbúcsúztunk egymástól. A parancsnokságtól kaptunk egy igazolást, miszerint a magyar lakosok csoportja: öt fő, öt pár ló szerszámmal és öt szekér Orosházára visszatérhet Volt rajta pecsét és aláírás. Az igazolásunk meg is volt, ugyanis visszafelé jövet, Orosháza és Gádoros között összetalálkoztunk egy úgynevezett vonatott osztaggal, akik a front irányába haladtak. Lovaik el voltak fáradva. Látszott a felszerelésükön a nagy távolság okozta efliaaznáWdás; fflnneSi m ee> tagnak a szovjet parancsnoka megállított bennünket. Mi mutattuk az írást vagyis az igazolást. Ezt tudomásul is vette. Mondta, hogy „haraso. haraso”. Mégis elkezdték a lovakat kifogni. Nem értettük egymást. A szovjet parancsnok tovább intézkedett. Apám viszont nem hagyta magát és az írást lobogtatta a szovjet parancsnok orra előtt A vége az lett, hogy a nagy vitában a szovjet parancsnak kikapta apám kezéből az igazolást és széttépve eldobta azt. Ezután félreállva szemléltük az eseményt. A szovjet parancsnok is lehiggadt, mi is megértettük intézkedését Amikor a cseréket végrehajtották, magához hívatta apámat és bemutatta a felszerelésünket ami megegyezett a korábban szót- tépett igazolásban foglaltakkal, így megmaradt az öt magyar lakos, az öt pár ló, szerszámmal és az öt darab szekér. Csak az állapotuk és a színük változott meg. Megértettük, hogy nekünk már csak nyolc kilométert kell mennünk, hogy visszaérjünk otthonunkba, nekik pedig még több száz kilométert kell megtenni, hogy Magyarországot felszabadítsák és ugyanakkor több ezer kilométert kell menniük, hogy szeretteikhez ők is visszatérjenek. Nekik volt igazuk. I lyenkor szokták feltenni a kérdést: és azóta mi lett az öt magyar sorsa? A parancsnok ma 77 éves, nyugdíjas, barátom a magyar néphadsereg főtisztje, jómagam szintén a fegyveres testületnél dolgozom, a többiekrői nem tudok. Még annyit: a megmaradt felszerelésünket hazaérkezés után visszavittük tulajdonosaiknak. Pár nap múlva Orosházán új élet kezdődött, de már jóval több szereplővel. Bor Imre Az Odera partján A krónikák sraerhn Frankfurt an der Oder alapokmányának megfelelően a város 1253-bco\ saját eszközeiből hidat épített A híd hét évszázados szerepe tragikus ellentmondást mutat: a két partot összekötve, szétvár lasztotta azokat, akik az Odera jobb és tel partján élteik. így volt ez 1945 tavaszáig! amikor új időszámítás kezdő" dött a kelet-európai népek számára. S bár az Odera—Neisse vonalat rögzítő egyezmény csak 1959 júniusában jött létre az NDK és Lengyelország között, a folyó gyakorlatilag ínár a fasiszta Németország kapituláció" jának napján a két ország határává vált. Etta kezdve a híd nemcsak egyesírta a bét partot, hanem egyre közelebb hozza egymáshoz a német én a lengyel népet A visszavonuló fasiszta esapa,. tok 1945 áprilisában felrobbantották a hidat hogy megakadályozzák a Vörös Hadsereg előrenyomulását Az ideiglenesen helyreállított hídon azonban már május közepén megindult a forgalom: szovjet teherautók élelmiszereiket építőanyagot, vasércet, szenet szállították, mindent amire a háborús pusztítások helyreállításához, az élet megindításához szükség volt Ma már szinte megállás nélkül haladnák át ® hídon mindkét irányban a gépkocsi oszlcr pok. Az „integráció” szó az Ode„ ra partján élők számára éppoly megszokottá vált mint a barátság, a jószomszédi kapcsolatok, az együttműködés és a kölesör nős segítség. (BUDAPRESS— PANORAMA) •aaaaaaBesaaaBaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaasaaeaaaa«aaaaaaa*«i «aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaeat nsaasaaaaa Magyar fegyveres ellenállás és parfizánhare a IU világháborúban 1939 és 1946 között a világuralomra törő fasizmus n országot támadott meg, tiport el vagy szállt meg csapataival. Egyes országok nemcsak szuverenitásukat veszítették el, hanem népeikre a teljes megsemmisülés árnyéka vetődött. A frontvonalak mögött és az elfoglalt .területeken antifasiszta ellenállás és parti- zánharc kezdődött, amely egyes országokban felszabadító háborúvá alakult át. Európa népeinek nád- ellenes küzdelmeiben, a íehérterror és a Horthy-Ma- gyarórszág gazdasági nyomora elől külföldre menekült magyar emigránsok közül megközelítően öt-hétezren vettek részt és sokan áldozták életüket a szabadságért. A hitleri Németország 1944. március 19-1 és október 15-i magyarországi fegyveres beavatkozása, a Magyarországon folyó hadműveletekre összpontosított 99 német hadosztály, a Magyar Frontba tömörült pártok és az összes hitlerellenes erőket egyesítő Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága vezetőinek letartóztatása nehezítette az antifasiszta fegyveres ellenállás kifejlődését, de teljesen nem akadályozhatta meg. Az ország különböző részén — főleg a bányavidékeken — a fővárosban és környékén a kommunista párt által . szervezett partizánakciók bontakoztak ki. A főleg munkásokból és szökött katonákból szerveződött fővárosi csoportok nyilas párt- házak, közlekedési és távközlési vonalak, járművek elleni támadással, a nácik által elpusztításra vagy elhurcolásra kijelölt gyárak és fontos közüzemek védelmével, a Vörös Hadsereg részére végzett felderítéssel segítették a felszabadító harcot. A Déli pályaudvar körüli harcokban a szovjet hadsereg oldalán részt vett a 2500 magyar katonából álló Budai önkéntes Ezred, amelynek 600 harcosa áldozta életét a főváros felszabadításáért. Az ország más területein küzdő partizáncsoportok közül legjelentősebb a Miskolc—Diósgyőr központtal működő MÓKÁN—Komite (Magyar Kommunisták An- tináci Bizottsága), volt, amely a környék üzemeinek és munkásainak védelmét, a fasiszták elleni fegyveres harcot, felderítő és propagandatevékenységet lác tott el. A párt a szovjet antifasiszta iskolákon felkészített partizánszervezőket küldött a magyarországi ellenállás támogatására. 10—12 ilyen partizánszervező csoport bevetésére került sor, közülük hat nagyobb létszámú partizánegységgé tudott szerveződni: így * Felvidéken földet érő, később 90 fős Nógrádi-csoporti s Fábry József vezette 274 fős Petőfl-osztag, az Úszta Gyula parancsnoksága alatt Kárpát-Ukrajnában tevő- Működő 3jM fegyveresből álló Bákóczi-egysé«, * 109 fős lencsés-csoport, valamint az Eszak-Erdély- ben harcoló Rékai-csoport. Magyarok harcoltak Kov- pak partizánjai oldalán (100 fő) a BrjanszM-erdőben, a Dnyeper mellett, Nyugat-Ukrajnában, Belorussziában (200 fő) és a Kárpátokban tevékenykedő más ellenálló csoportokban is. Sok magyar volt a Szlovákia területén 1944 nyarán működő 42 partizáncsoport 10 ezer harcosa között: á Sztáltn-brigádban 3S0, az Klö- aében 9—000, a iK*sazúáUéútná| 9b, a Ziskábim ab • Gottwald-csoportban 9» magyar küzdött. A Jugoszláv Népfelszabadltó Hadsereg soraiban 2000 magyar harcolt. Ott voltak a magyar antifasiszták a lengyel, ® belga, az olasz és a francia ellenállók soraiban is. Akár gerilláknak, franktirőröknek, szabadságharcosoknak, partizánoknak vagy maqizárdnak hívták őket, hősök voltak, akik Idehaza és Európa más országaiban fegyvert ragadtak az egész emberiségéé Otnyegeéő fasizmus «sül