Békés Megyei Népújság, 1974. október (29. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-09 / 236. szám
Nemzetközi Szemle — október Megyénk szövetkezeti pénztárosai készülnek az országos és nemzetközi versenyre Bár havonta egyszer megjelenő folyóiratról van szó, a Nemzetközi Szemle szerkesztő bizottsága nagy körültekintéssel most is úgy válogatta ösz- sze a lap cikkeit, hogy a nemzetközi politikai élet sok száz fontos és kevésbé fontos eseményéhez kiváló háttéranyagot adjon azok kezébe, akik a napilapokból, rádióból és tévéből figyelemmel kísérik a történéseket. A tartalomjegyzék négy alcímmel foglalja össze a folyóiratot — a szocializmus és a kapitalizmus versenye: Ciprus és a Földközi-tenger; fegyverek és politika; nemzetközi könyvszemle —, hadd hívjuk föl a lapot rendszeresen olvasók, és most először kézibe vevők figyelmét az ötödik fejezetre: bőséges összeállítást is találhatnak a fehér házi helycseréről. Az októberi Nemzetközi Szemlében befejeződik Hans Apelnak, a Frankfurter Hefte szemleírójának az „Új perspektívák a rendszerek versenyében” című összehasonlító elemzése a bolgár—görög viszonyról. A mai amerikai kapitalizmust értékeli legújabb könyvében J. K. Galbraith világhírű közgazdász és társadalomtudós. A Ciprus körül kirobbant válsággal foglalkozó cikkek címei: Washington, az athéni junta és a NATO, A földközi- tengeri válság és az enyhülés, Ciprus: Kissinger Watergate-je, A Török Kommunista Párt állásfoglalása, Az 1959-i londoni garanciaegyezmény... A nyugati világ gazdasági bajainak föltárása és a politikai- katonai válsághelyzetet teremtő „sakkhúzások” valahol találkoznak: a gazdasági bajok okozta társadalmi feszültségek féken tartására, levezetésére, valamilyen megoldásra ugyanis csábító eszközül kínálkozhat a katonai erő bevetése. E témát az októberi Nemzetközi Szemle két cikke boncolgatja. (KS) Már elkészült a tetszetős I meghívó, amely az önkiszolgáló ! élelmiszer- és iparcikkboltok | pénztárosainak IV. országos, il- j letve II. nemzetközi versenyére hazánk fővárosába, Budapestre invitálja az érdekelteket. Hazánk és a szocialista országok — Bulgária, az NDK, Lengyelország. Románia és Csehszlovákia — bolti pénztárosai; ez esetben a Népstadion impozáns Press termében, mérhetik össze tudásukat, felkészültségüket. A niagy vetélkedő első napján, október 21-én Budapest kiskereskedelmi vállalatainak pénztárosai küzdenek meg a legjobbakat megillető helyezésekért. Október 22-én az állami kiskereskedelmi vállalatok országos versenyére kerül sor. Ezt követően — vagyis október 23-án — lépnek „szorítóbia” az országból Budapestre érkezett szövetkezeti pénztárosok, köztük megyénk lányai és asz- szonyai, szám szerint 12-an. Megyénk szövetkezeti pénztárosai az évek során folyamatosan négyszer lettek csapatversenyben országos elsők. Miközben az egyéni bajnoki címet is háromszor megyénk ÁFÉSZ-pénz- tárosai szerezték meg. Ilyen és az immár hetek óta tartó felkészülés után megyénk szövetkezeti pénztárosai nagyon bíznak abban, hogy az október 24-ón sorra kerülő szektorok közötti országos verseny legjobbjai között ők is ott lesznek. Bár kimondatlanul, azonban él bennük a vágy, hogy az október 25-i nemzetközi versenyben színre lépők között is szeretnének ott lenni. Hogy mennyire jogosak e remények? A Békés megyei Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat és a fogyasztási szövetkezetek már említett pénztárosai között szeptember 22-én Békéscsabán megrendezett verseny eredményei bizakodásra adnak okot. És ez egyben azt is jelentette, hogy a szeghalmi Elek Imréné, Orosz Károlyné, Fazekas Magdolna, az orosházi Sze- menyei Éva, Tőrös Erzsébet, a sarkadi Széplaki Etelka, Tath Jánosné, a békési Apáti Nagy Katalin, Zsigovits Andrásné, a füzesgyarmati Varga Lajosné, Csák Károlyné és a gyulai Fekete Sándorné részese lesz annak a csapatnak, amely nemcsak képviseli megyénk szövetkezeti pénztárosait a nagy versenyen, hanem várhatóan ismét elismerést szereznek a szakmának. (Kcp, szöveg: Balkus Imre) A megyei élelmiszer kiskereskedelmi vállalat és a fogyasztási szövetkezetek pénztárosversenyének legjobb helyezettjei: JSlek Imréné, Szemenyei Éva, Tőrös Erzsébet, Orosz Károlyné és Kiss Lászlóné i nyitott mezőgazdasági munkások felvehessék a munkát. 1919. április 22-én munkásparaszt hatalom jött létre a faluban. 105 gyulavári ember védte ezt a hatalmat, mint vöröskatona. A Tanácsköztársaság bukása után rövidesen újra szervezkedtek a gyulavári munkások. Először a szociáldemokrata pártban tevékenykedtek. Mivel a központi szervek elutasították a mezőgazdasági munkások szervezkedését, így először a gyulai SZDP-be léptek be. A szervezés vezetői: Irházi Imre, Lengyel Lajos, (képviselő), Lengyel János, Kaposi József, Dobra György és Nagy Károly (most nyugdíjas országgyűlési képviselő) voltak. 1931 tavaszára már 160 gyulavári tagja volt a gyulai SZDP- nek. Ezek az elvtársak többségükben mindig a párt balszárnyát képviselték. A balszámy Ságvári Endrével állt kapcsolatban. E kapcsolat nyomán különösen az ifjúság körében volt eredményes a szervezés. A választások legtöbbjén az ellenzéki jelölt kapta a szavazatok 60—65%-át. Az 1934-es választások során Gömbös Gyula még a választási beszédét sem tudta elmondani. A csendőrök mentették ki a tömegből. A fasiszta demagógia sem tudott tért hódítani a faluban. A nyilaspárt nem tudott megalakulni. 1937-ben megszervezték viszont az illegális kommunista párt gyulavári sejtjét, majd 1939-ben a KIMSZ gyulavári csoportját. A fiatalok vezetői ifj. Medgyesi Sándor és Szabó László voltak. A fiatal kommunisták és Ságvári Endre között Ságvári elvtárs húga közvetített. Tevékenységüket az SZDP-on belül és más illegális szervekben fejtették ki. 1942-ben 17 elvtársat tartóztattak le a községben. Egyhónapos békéscsabai kihallgatás után Lengyel Lajos, ■ Nagy Károly, Szilágyi Imre, ifj. Medgyesi Sándor és Szabó László kivételével szabadon engedték őket. A fenti elvtársakat azonban Budapestre szállították és hazaárulás és tiltott szervezkedés miatt elítélték. Medgyesi és Szabó elvtársakat 1942—43 telén egy zsidó munka szolgálatos büntető századba osztva a frontra vitték, ahol mindketten nyomtalanul eltűntek. A letartóztatások megrendítették ugyan az illegális baloldali mozgalmat, de céljukat nem érték el a Horthy-rendszer arai, ugyanis a lebukottak munkáját átvették G. Szilágyi András, Szabó Imre és Szántó Mihály elvtársak. A letartóztatás, illetve a bírósági felmentés után hazatértek, s ismét újra kezdték a munkások szervezését. Az ország német megszállása és az SZDP betiltása után teljes illegalitásba vonultak. Rendületlenül hittek abban, hogy Németország elveszti a háborút. Moszkvát hallgatták, a Kommunisták Magyarországi Pártjának adásait. Ez adott erőt további harcukhoz. A háború utolsó napjaiban, amikor egyre világosabbá vált, hogy a Szovjetuniót nem lehet legyőzni, s a front már közeledett a község határához, a kommunisták újra szervezkedtek, hogy megakadályozzák a fiatalok Németországba való hurcolását. Minden indítandó csoportban jelen voltak és kevés személy kivételével Szarvasig sem értek el, hanem kisebb csoportúkban visszászök- döstek. Közben egyre nőtt a hadiözvegyek és az árvák száma, nehéz volt a ruházkodás és egyre kevesebb kenyér jutott. Az aratómunkára még internálták is az embereket, de a gabona el- csépelése már nem fejeződött be abban az évben. Ősszel betaka- rítatlan maradt a kukorica is. Így érte a községet 1944. október 6., amely véget vetett a nyomorúságnak. Abban az időben körülbelül 4200 lakosa volt Gyulavárinak. Ennek nagy többsége mezőgazdaságból élt. Egyetlen uradalmi malom és szeszfőzde volt a községben. Az iparban dolgozottak létszáma nem érte el a 100-at. A falu 13 500 holdat kitevő területéből mintegy 9 000 hold nagybirtokosok kezén volt, viszont 833 családnak összesen 1289 hold jutott. Annyit jelentett ez, hogy a falu lakosságának többsége, különösen Újvári lakossága nem tudott megélni kicsinyke földterületéből. (Folytatjuk) Szujó Vincéné és kitüntetése Talán a megyében nincs is még egy olyan asszony, aki a Haza Szolgálatáért Érdemérmet kapta volna. Nem tudom, nem kutattam, tény, hogy Szujó Vincéné endrődi édesanya megkapta, mégpedig az ezüst fokozatát. Hogy miért? Mert nyolc gyermeke közül hat katonát nevelt fel. A fegyveres erők napján, a nagy nyilvánossáág előtt, Békéscsabán, az ifjúsági és úttörőházban rendezett ünnepségen adták át. — Tudja, életemben még soha nem volt ilyenben részem. Az ezredes fogadott. Hét fiam van és egy lányom, de a hetedik fiú szervezete nem bírta volna a katonaságot, így nem lehetett az. — Szóval az ünnepen a hét katonától hét szál szegfűt kaptam. Nézze, itt vannak -— hozza is a szobából a kissé már hervadó szegfűket, de még úgy vannak, ahogyan kapta, celofánba csomagolva. Az átélt élményekről most is könnyes boldogsággal beszél, pedig ki tudja hányszor mesélte el már a jóbarátoknak, ismerősöknek, gyermekeinek, akik gratulálni jöttek. Most is itt ül két kedves szomszédasszony, néha ki is segítik az elbeszélésben, ha valahol elakad, s olyan áhítattal hallgatják Franci nénit, mintha velük történt volna a nagy esemény. Aztán, mint már ilyenkor szokásos, előkerülnek a fényképek is a fiúkról, a családról. Tavaly volt az 50. házassági évfordulójuk, akkor készült a nagy kép — a gyerekek kívánságára — az egész családról. Azon mindenki rajta van, a nyolc gyermek hozzátartozókkal, akik között 12 unoka és egy dédunoka van. Persze azóta ismét szaporodott a család, már négy dédunoka veszi körül Szujó Vin- cénét egy-egy látogatáskor. Hogyan éltek, hogyan nevelte fel a sok gyermeket — a fiúkat míg katonákká váltak —, arról szinte nem is kell kérdezni. A szavak csobogása folyammá dagad, hömpölyög, árad körülöttünk, s mi e néhány félórában visszakalandozunk a múltba. — Tíz fiam volt, két lányom — sóhajt egyet Franci néni — jött egymás után a gyermekáldás. Tudja, eleinte volt egy nagy imakönyvem, s abba jegyeztem fel a születéseket, és hát a halálozást is — mert nem mindegyik maradt meg, korán elhaltak, egy-kéthetes korukban. — Aztán, ha valaki kérdezett, csak kinyitottam a nagy könyvet és soroltam. Most már nem tudom, hol van az a könyv, de nem is fontos, mondom én anélkül; a legidősebb fiam, a Vincém 1924-ben született, a következő évben jött a_ Pistám, aztán a Macám, majd* a Laci, Sanyi, Péterem, Józsi fiam és a legfiatalabb, a Zolikám. Ö az, aki nem lehetett katona, de az(®rt nagyon büszke vagyok rá, jó rajzoló volt már pici korától. Most pedig művész. Ö készítette azt a képet is ott a falon. Az 50. házassági évfordulónkra Most Salgólar-, jánban él, és már sok kiállítása volt. Egyedül ő tanulhatott tovább, a többi bizony már kicsi korában megismerte az élet nehezét. Kivettem őket az iskolából, szolgálni mentek a gazdához. Hol egyikhez, hol a másikhoz, ahol jobban bírták, ott tovább maradtak. Szombaton aztán hazasereglettek. Vágtunk mi akkor disznót is, télen, nem is egyet. De mi volt ez ilyen nagy családnak? Tél végeken csak néztem, néztem a kamrát, nem volt abban semmi. Mindent felettünk. Csoda-e? Hát volt úgy, hogy kétszer sütöttem négy-négy kenyeret egy héten, a kemencében. Egyenként hatkilósakat. Amikor meg tésztára tellett, úgy néha-néha szombatonként, már a sütésnél be-beleskelődtek a konyhába. Ha pedig kivettem egy tepsit, mint a vércsék csaptak le rá. Pillanatok alatt eltűnt, de azért sohasem haragudtam rájuk. Volt nekem más gondom, amikor szombatonként szutykosan, szakadtán hazajöttek, A mosásból, foltozásból nem győztem kikecmeregni. Ráment az éjszakám is. Nahát, nem kell erről beszélni. Elmúlt, felneveltük őket az urammal, aztán most már mindegyik megy a maga útján. Józsimnak még emeletes háza is van. De egyiknek sem megy rosszul. Minek soroljam, mindegyiknek megvan a maga jó munkája, keresete, és becsületesen dolgoznak. Mert/ becsületre neveltük őket, mink is azok voltunk, még ha szegények is. Most csak ketten élünk ebben a régi házban, de nehogy azt higgye már, hogy üres. Jönnek sűrűn a gyerekek, unokák. A vasárnapok, az ünnepek igazán zajosak, sokszor szinte nem is férünk el. Amelyik nem tud jönni, az meg táviratot, ajándékot küld a névnapra vagy születésnapra. A Zoli fiam? Az meg minden nyarát itt tölti.- Nem jön ám egyedül, hozza magával művész barátait. Mondtam is neki: fiam, ne hozzál nekem ide urakat, nem tudok én nekik olya:) finomakat főzni. — Nem urak azok, anyám — mondta a fiam. — Jó lesz nekik a zsíros kenyér is. — No, aztán megmutatták, hogy nem olyanok. A papa kivitte őket a földre, s törték ápa a kukoricát úgy, mintha mindig ezt csinálták volna. Azóta már sokszor voltak itt. Hát így megy a mi sorunk, ilyen zajosan és sokszor nagyon vidáman. A rosszat pedig elfelejtjük, így van ez rendjén. Elhalkul a szó, egymásra nézünk, s a kis konyhára egy pillanatnyi csend ül. Azután elbúcsúzunk, ki-ki megy tovább, ahová munkája viszi, s ahogyan rendjén van. De Franciska néni utolsó mondata, az évtizedes tapasztalatok bölcsességének eme egyszerű megnyilvánulása még sokáig visszhangzik fülünkben. Kasnyik Judit
