Békés Megyei Népújság, 1974. szeptember (29. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-08 / 210. szám

Jordan Radicskov novellája:

A KISKATOM

'Bit 8 történetet ppfrprn

sokféléképpen mondták cl:

«gyesek n végén kezdték, mások mindjárt a kiskato- nára terelték a szót — hogyan érkezett a faluba es miként küldte el a kapitány, hogy a többi katonával együtt döfködje szuronyával a szalmakazlat, elrejtett fegyvert kutatva; voltak, akik azzal a bekeretezett falinaptárral kezdték a mesét, amelyen a cári család arcképe díszelgett, s amelyet maguk előtt tartva járultak a kapitány elébe, hogy engedje ki őket az erdőbe; s voltak, akik a messze múltba vitték az elbeszélés fonalát, amikor még az asszonyok az övükben hordták a selyemhernyópetéket, hogy az átkozott selyemhernyók kikeljenek, az a paraszt, akinek a kutyáját a szalmakazal tetején lelőtték, mindig a kutyával kezdte

— hogyan mászott fel a kutya a kazalra, és ugatta meg a katonákat és a kapitányt, s amikor látta, hogy a kapitány nem ért a szóból, egyenesen nekiugrott, mire az revolverével lelőtte; a paraszt pedig, aki a legtöbbet veszítette, hiszen selyemhernyói felét a tyúkoknak dobta oda, mindegyre csak a selyemhernyókról beszélt. Talán az lenne a legjobb, ha először is a kiskatonáról számolnék be, s azután mondanám el a többit, hogy az olvasó legalább valamit megértsen a történetből.

A kiskatona fejét szőke, göndör fürtök borították,

és szeme körül szeplök virítottak; a gyámoltalan kis- katonák közé tartozott, akik általában a kaszárnyában minden piszkos munkát elvégeznek, nemcsak újonckorukban, hanem később is. A katonaruha nem készül mérték után, s kevés emberre illik rá — a kiskatonán azonban kivétel nélkül 'minden lötyögött; a zubbony, a csizma meg a nadrág is. Ha köpenye lett volna, bizonyára elveszett Volna benne, de köpenye nem volt, akkortájt a nyári egyenruhát viselték

— ha jól emlékszem, május táján történt a dolog. Ä kiskatona a vasúti hídon teljesített szolgálatot, a hidat őrizte társaival együtt, nehogy a partizánok egy éjjel a levegőbe repítsék. Akkoriban a partizánokat erdőkben bujkáló, szörnyű rablóknak tartották, és a felettesek azt mesélték, hogy bárki is kerül a kezük közé, a legkegyetlenebb módon megkínozzák. A kiskatona hetenként kétszer befogta a lovakat a kocsiba, és elhajtott a kaszárnyába kenyérért. Egyre csak azért Imádkozott, hogy ne állják útját a partizánok és amikor visszaérkezett útjáról, mindig örvendezve kiáltotta társainak: — Semmi bajom sem történt!

Egyszer a kiskatona nem hozta meg a kenyeret, egész éjjel távol volt. Csupán a harmadik napon állított be lovastul, kocsistul, és már messziről kiabálta a katonáknak, hogy semmi baja sem történt De hiszen hol késlekedett akkor, és miért nem hozta meg a kocsin a kenyeret? Hát azért mert elfogták a partizánok lovastul, kocsistul, rakományostul. A kenyeret elvették tőle, aztán ott aludt náluk, csak harmadnap reggel engedték útjára, és a történtekről írást adtak neki. A vasúti hidat őrző katonák két- három napig hallgatták a kiskatona történeteit a partizánokról, de amikor a cloiog híre a felettesek fülébe jutott, a kiskatonát azonnal berendelték az alakulathoz, nehogy történeteivel szétzüllessze a fontos katonai célpont őrségét. A kiskatona visszatért az alakulathoz, és ott is mindenkinek elmondta, hogyan fogták el a partizánok lovas túl-kocsistul, és kénysze- rí tették, hogy a kenyeret a táborukba szállítsa, ott jóltartották mindavval, amijük csak volt, s azután útjára bocsátották, de adtak neki írást a dologról.

Ez újra a felettesek fülébe jutott, s nehogy az alakulatot erkölcsileg szétzüllessze, a kiskatonát egy távoli alakulathoz vezényelték, idegen katonák közé. Mi azonban tudjuk, hogy a katonák hamar összemelegednek, és már másnap mindenki tudta, miért szőkék a kiskatona fürtjei, és miért vannak szeplők a szeme alatt — azoknak, akiknek szeplős az arcuk, az édesanyjuk születésük előtt úgy mondják, szarkatojást fogott a kezébe, vagy talán csak megpillantott egy szarkatojást. Az ismeretlen katonák nem csupán a szeplők történetével ismerkedtek meg, de értesültek a partizánokról is. a kenyérről meg az írásról, amelyet a kiskatonának adtak. Mármost, hogy a kiskatona ne züllessze szét erkölcsileg az egész ezredet, a parancsnokság a lőporraktárba irányította —• ott nagyon kis létszámú az őrség, és többségük tartaléka?. A kiskatona elment oda, de ott is ugyanaz történt, és már a második napon mindenki tudta, hogyan került a kiskatona a partizánok fogságába, és hogy semmi baja sem történt, és hogvan tartották jól mindazzal, amit isten adott, és hogyan engedték útjára épen és egészségesen, sőt mé" ír*at is adtak neki az egész dologról, hogy számot tudjon adni feletteseinek a történtekről.

S így helyezték a kiskatonát az eevik almádétól a másikhoz, az egyik ezredből a másikba, nehogy szétzüllessze erkölcsileg a' katonákat, és 6 mindenütt elmondta, mi történt vele a partizánoknál, akik a legkegyetlenebb módon megkinpzzák az őt nemhogy megkínozták volna, hanem még írást Is adtak neki. nehogy felettesei kínozzák meg áristommal vagy más egyébbel Így azután a kiskatona egy szép napon a büntetőszázadba került, amelyet egy faluban szállásoltak el. Szigorúan bizalmas levelet vitt a kapitánynak, aki elolvasta a levelet és csak Mimmö- gött, majd mindenről részletesen kikérdezne. A kiskatona mindenre „alázatosan jelentem”-mel v»** ..egyáltalán nem tudom”-mal felelt, és a kaoltánv egész idő alatt komoran nézte a kiskatona szeplőit és szőke fürtjeit, és végül ráunva a szeplőkre és a hajfürtökre, elbocsátotta. A kiskatona katonásan megfordult. és lötyögő nadrágjában elindult ahhoz a szalmakazalhoz, amelyről az elbeszélés kezdetén megemlékeztünk — egy raj épr>en a szalmakazlat döf- ködte szuronyával, elrejtett fegyvereket kutatva.

A kapitány nagvon komor ember volt, és ebben a hőségben a legyek még fokozták rosszkedvét, ezenfelül pedig a helyettese is dühítette. Havasi ember volt a helyettese, s éppen az imént kérdezte tőle, ne kutassák-e át az árnyékszéket is, hátha oda rejtették el a fegyvereket. — Kutassák; — felelte Ingerülten a kapitány, és a havasi ember- kiválasztotta földijeit, kizárólagosan a tartalékosok közül; a kapitány látta, hogyan mennek az utcán kampókkal és rudakkal a kezükben, és hogyan rontanak be az első udvarra.

Lehetséges, hogy a kapitány még tovább bosszankodott volna, de ekkor megpillantott egy menetet, amely éppen befordult az udvarra. A menet parasztokból állt. akik sapkájukat kezükben szorongatták. A menet vezetője a cári család bekeretezett arcképét tartotta maga előtt, úgy járult a kapitány elébe. A kapitány kijött fogadásukra, és megkérdezte, mit akarnak. A parasztok azt kérték, engedje ki őket az erdőbe szederfalombért, mivel a selyemhernyók szederfalevelet esznek; és a parasztok a mezőre is ki akarnak menni, mert a hernyók, mielőtt begubóznak az ágakon, sokat esznek, és a kapitány úr is bizonyára tudja, hogy nincs mit enniük, hiszen már minden falubeli szederfáról leették a levelet, és most már

Sztojko Danesev versei:

Pleven

Elbűvöl a neved.

Gyönyörű ragyogásod Harmattal díszíti a koszorúkat, ünnep

Az utcáid járni Miközben hallom A kozák lándzsák Távoli suhogását És vörös rózsák Takarják be Az ég fényeit.

Dalolnak a lányok Csillagok-lámpák Világítanak a földre.

És alszanak a sírokban

Az orosz testvérek

Akik meghaltak városomért.

S míg széles utald járom Hegyek övezte városom,

Felettem betöltik az eget A hajnal zászlói...

A hajnal zászlói...

A Lenin- mauzóleumnál

Az emberek jöttek,

Jöttek és jöttek ...

Bánatos tekintetek, szigorú arcok. Azt hiszem A föld minden népe Eljött már ide,

Hofjy fejet hajtson a vezér előtt.

Felettünk

Felhők szálltak

Jöttek az emberek

Ezernyi nyelven

Mondták

A szívből jövő szavakat:

„Lenin elvtársi

A moszkvai Kreml 1

Falánál állok.

Mindnyájunk lelkében Ünnepélyes izgalom..

Erőt

Hitet

Szárnyakat ad

Lenin.

A mi Leninünk I

csupán a mezőn vagy a szőlőben találni szederfákat. — A mezőről szó sem lehet! — jelentette ki a kapitány, s ezzel be is akart menni a házba. De a parasztok utánakiabáltak: — De kapitány úr! Hisz ez lehetetlen, kapitány úr! — A parasztok egymás után nagy részletességgel magyarázták el a kapitánynak a selyemhernyó tenyésztését, folyton egymás szavába vágtak, nehogy megszakadjon a beszéd fonala, és nehogy szünet álljon be, s a kapitánv azt kihasználva. elutasítsa kérésüket. A cári család arcképét maguk előtt tartva, egészen melléje somfordáltak. hogy a kapitány jól lássa a képet. v A kapitány azonban rá sem nézett a képre, s nem törődö.t sem a parasztokkal, sem kérésükkel. hORy forduljon feletteseihez, hanem csak komoran rázta a fejét, majd hátat fordított a parasztoknak, és olyan erővel csapta be maga után az ajtót, hogy mindnyájan összerezzentek. A parasztok megvakarták a fejük búbját, rágyújtottak és csöndesen megjegyezték, hogy a kapitány bizonyára megkérdezi feletteseit, és ha a

parancsnokságul megkérdezi, a* nyomban megengedi nekik, hogy kimenjenek az erdőbe szederta- lombért. Elindultak visszafelé, és a cári család képé a menet végén maradt, de időben eszükbe jutott, é* előreküldték, mivel a kapitány még kinézhet az ablakon. és megláthatja, hogy a cáli család az utolaó helyre került.

Hagyjuk most, kedves olvasó, a parasztokat hernyóikkal egyetemben, amint az úton ballagnak, mondaná Victor Hugo, és lássuk, hogy mi történt a kis- katonával.

A kiskatona odaért a .szalmakazalhoz, amelyről a* elbeszélés elején megemlékeztünk, és nézte, hogyan döfködik a katonák szuronyukkal a szalmakazlat, elrejtett fegyverek után kutatva. Felkapott egy szuronyt, és ő is a. többiekkel együtt döfködte a szalmát, de csak kettőt-hármat szúrt: a többiek rögtön megkérdezték, honnan jött, kicsoda, és hogyan került oda. és a kiskatona mindent elmondott, s nem hagyta ki az írást sem, amelyet a partizánoktól kapott, nehogy a parancsnokság véletlenül megbüntesse. A katonák letelepedtek, rágyújtottak és kérdezgették; a kutya meg, amely szüntelenül ugatott a kazal tetején, és már-már egészen berekedt, szintén elhallgatott

A forró levegőben pillangók csapkodtak, és néhány házzal arrébb látni lehetett a havasi embereket, amint tisztjüket körülvéve éppen összedugják a fejüket, és tanácskoznak, majd elindulnak valamerre. A katonák sem siettek megtalálni a kazalba rejtett fegyvert — ha ugyan a kazalban egyáltalán volt fegyver —, csak szívták cigarettájukat, egyiket a másik után, és nem volt kedvük felállni. Talán még tovább is ott ültek volna, hogy hallgassák a kiskatona történetét, hogyan küldték őt az egyik ezredből a másikba, nehogy erkölcsileg szétzüllessze az ezredeket, de a kutya hirtelen felugrott, és nagy lármával ugatott valakit. A katonák felálltak, és látták, hogy a kapitány, sötét felhőnél is komorabban, közeledik a kazal felé.

A kapitány nemcsak komoran nézett, hanem a dühtől szinte megkékült az arca, és olyan határozottan lépkedett, mintha el akarná gázolni a kazlat. A kutya. mint azt az elbeszélés elején említettük, feléje ugrott, és a kapitány azon nyomban előkapta revolverét, és még a levegőben lelőtte. A kiskatonát azonnal fogdába küldte, nehogy szétzüllessze erkölcsileg a szalmakazal körül őgyelgő katonákat. A kapitány önmagára haragudott, hogy nem záratta be mindjárt az elején a kiskatonát, hanem egyenesen a többi katona közé osztotta be. A katonák hangosan ordítoztak, és szorgalmasan döfködték szuronyukkal a szalmakazlat.

A parancs, hogy a kiskatonát fogdába kell zárni, bizonyos nehézségbe üíközött, mivel a faluban nem volt fogda. Az iskolában volt ugyan egy szoba, ahol télen a tüzelőt tartották, fáskamrának hívták. A kiskatonát ebbe a kamrába zárták, és a kapitány parancsára a helyettese a legvadabb havasi katonáját állította oda őrnek. A vad havasi megállt az ajtó előtt, mint egy tuskó, de nem bírta sokáig a hallgatást, és egy idő múlva megkérdezte; — Es mondd, rákötöztek a kerékre, és verték a talpadat? — Dehogy kötöztek — felelte a kiskatona —, jóltartottak, és még írást is adtak. — Hallgass! — ordította a hegyvidéki ember vadul. Majd egy idő múlva újra megkérdezte: — Hogyan tarthattak jól, és adhattak neked írást, amikor rablók? — De hiszen nem rablók azok! — felelte a kiskatona. — Hallgass! — ordított rá újra a havasi, és jó sokáig hallgattak mindketten. Hallgattak, hallgattak, és a havasi újra kérdezte. A kiskatona válaszolt neki, és a havasi ezúttal nem ordított rá: — Hallgass! — csupán maga elé dörmögte: — Ejnye, ejnye! — és tovább kérdezte. A kiskatona pedig apránként az egész történetet elmondta neki. Ki tudja, meddig tartott volna a beszélgetés, ha a fáskamra előtt ott nem terem a komor kapitány, helyettesével együtt, és észre nem veszi, hogy a kiskatona őre erkölcsét zülleszti. — Ezt már nem! — szólt a kapitány, és parancsot adott, hogy a kiskatonát azonnal kísérjék át a berkovicai tüzérezredhez.

— Igenis! Igenis! — tisztelgett a helyettese, és két legjobb földijét kiválasztva .— öreg tartalékos vitézeket —. parancsot adott nekik, hogy a kiskatonát Berkovícába kísérjék. Eközben újra felbukkant a parasztok menete, és a cári család képét vivő paraszt vezetésével egyenesen a kapitány szállása felé tartott — úgy gondolták, a kapitány már beszélt feletteseivel. De a kapitány olyan pillantást vetett rájuk, hogy a cári családot hónuk alá kapva hazakotródtak.

A faluban többé senki sem találkozott a ktskatoná- val. Néhány paraszt azt mesélte nekem, hogy látták, amint a poros úton mendegélt, csizmája kopog, ég bő nadrágjának szára lebeg a szélben. Két oldalán a két tartalékos havasi katona haladt, s időről időre ráordított: — Hallgass! Hallgass! — bár a kiskatona egy szót sem szólt. A rokonom abban az időben Berko- vicán szolgált, irányzótüzér volt az ezrednél, őt kérdeztem meg, hallott-e valamit a kiskatonáról; elmondta, hogy egyszer bekísértek a laktanyába egy kiskatonát — akit partizánok elfogtak, majd elengedtek. Annyira züllesztette az ezred morálját, hogy a ple- veni gyalogezredhez küldték, onnan pedig valamilyen más ezredhez, de már nem emlékszik pontosan, hogy hová.

Amikor most a kiskatonát felidézem, úgv jelenik meg előttem, ahogy igeterjesztés közben mindig elképzeltem; a beszéde Is olyan szeplős és szőke fürtös, mint saját maga. mint afféle újonc, aki a kaszárnyái piszkos munkát végzi. Gyakran hallottunk bajuszos beszédet., a tartalékos tisztekét, akik disz- egyenruhában pompáztak, minden gombjuk csillogott cipőjük kevélyen csikorgóit, és dölyfösen jár- tak-keltek — de az ő beszédük hamar elfakult emlékezetemben, s újra átadta helyét a kiskatona szavainak.

Es moet is látom, magam előtt, ahogy lötyögő nadrágjában mendegél a távolban, és a havasi emberek durván ráförmednek: — Hallgass! ... Hallgass!...

Karig Sár# fordítása