Békés Megyei Népújság, 1974. szeptember (29. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-01 / 204. szám
ndalinét takarítás köz- ÍwW'S'í ben érte el az éles, kurta csengőszó. Domsits állt az ajtóban daliásán, kreolbarna mosolyával. — Csókolom kezét. Szabad egy szívességre kérnem? Az asszony önkénytelenül összébbvonta magán virágos pongyoláját. — Pénzt várok, de nincs időm itthon maradni. Ha átvenné ... Ez alatt a két gyakorlatimegreecsent: — Átmegyek az irattárba! — Mert ez a női szakasz még megbolondít! — fuvo- lázta utána Jutka, amint bezárult az ajtó. — Micsoda nikotex-pasas! — Füstszűrös nikotex! — legyintett Klári, aki pedig szenvedélyes dohányos hírében állt. — Kicsi asszony, kicsi otthon, házikoszt reggeltől estig! — és kicsippentett egy uborkaszeletet Jutka csomagjából. Máderné ölébe eresztette a kötést: — Nono! Az ilyen jámbor képűek a legnagyobb disznók! Én nem lepődném — Épp itt kell lehorgonyoznia előttük? — Klári a pádon megbújó pár felé intett. — Hagyjon mást is érvényesülni. Visszafelé Indali görcsösen hátrakulcsolta kezét, nehogy a városon is karonfogva vonszolják végig. Hosszan időzött szobájában, a lány már az éttermi asztalnál várta vacsorához. Feszelgőn ült le, torkát reszelte, mint odahaza, értekezleten, fölszólalás előtt. — Tulajdonképp ... izé . ■. szerettem volna ... megkérni valamire... — Inkább vacsora után, jó? Meghalok az éhségtől! KEREKECSKE DOMBOCSKA Vidor Miklós novellája asan szabatos mondat alatt Indaliné úgy érezte, Domsits sötét, röntgen sugarú szeme végigtapogatja göm- bölyded formáit. Egy tapodtat sem hátrált volna, még egyedül marad ezzel a szoknyabolonddal a tenyérnyi előszóbában, ahol épp annyi a hely, hogy a falnak szorítsák — Nem hiszem, hogy a postás kiadja — mondta elszűkült hangon, még egyre pongyoláját markolva Domsits vállán átvetve viselte esőköpenyét, mint kendőjét egy torrero. Sűrű, hullámos haja, gonddal nyírt bajuszkája, nyakkendőtűje mind egy hivatás jelvényeiként hatottak az asszonyra. — Majd rámosolyog szépen — s mindjárt megmutatta, hogyan. Azzal udvariasan elbúcsúzott s eltűnt a lépcsőn lefelé. Indaliné becsukta az ajtót, szárazai nyelt. Bement, tanácstalanul nézett szét a szobában, mintha elfeledte volna, hol hagyta abba a portörlést. A szék támláján férje barna színű házikabátja maga az otthonos biztonság. Fölemelte a telefon- kagylót, föltárcsázta a számot, Még fogalma sem volt, mit akar mondani, arra vágyott csak, hogy a hangját hallja. De Indali hivatala makacsul mással beszélt. *** Jutka az alacsony irattartón ült s időnként ilyeneket mondott a telefonba: — És akkor mi van .. ? No jó, hagyjuk... ! Persze, az lenne neked egy műsoron kívüli vasárnap! — közben lógázta hibátlan ívű lábát s elfintorodott, amint harisnyáján egy futó szemet pillantott meg. A vonal túl- felén egyenletesen duruzsolt a .kitartó bariton. A sarokra állított íróasztalnál Máderné főzőkanálból hegyezett kötőtűi vívtak egymással, mert vastag szálú kötés a divat. Micsoda harcba került ez a csauszi- nű fonál! Klári a gépíróasztalnál tízóraizott s oda- adóan hallgatta Máderné készülő kardigánjának előtörténetét. Indali fölpillantott fuvarleveleiből. Komoran, szemrehányón. Lekoppan tóttá golyóstollát. Semmi hatás. Máderné már a kötésmintánál tartott. Jutka végre befejezte a' negyedórás telefont. Odapördült Klári elé: __ Mit hoztál tízóraira? I ndái í széké keményen meg, ha kéjgyilkosságokon törné a fejét! A lányok mulattak, amint elképzelték. Máderné sötéten elhallgatott. Indali sorsának fonala ekkor feszült meg a három párka ujjai között. De ő még mit sem sejtve kotorászott az irattár poros polcain. A g.-i kiszállásra alig egy hét múlva került sor. Indali mellé Klárit osztották be. Szobát foglaltak számukra, mert egy nap alatt nem végezhetik el a telep ellenőrzését. A vonaton Klári be akart menni az étkezőbe, de Indali takarékos lovagiassággal megosztotta vele a két becsomagolt sonkászsömlét. Más aztán nem is történt, Klári dudorászva a tájat bámulta, Indali keresztrejtvényt fejtett. A szállóból egyenesen a telepre mentek s ott is maradtak a munkaidő végéig. A nap enyhén sütött még, a tornyok mögül előkéklettek a környező dombok. Indali a főtér Széchenyi-szobrát tanulmányozta gondosan. — Mi az, ezt is leltárba akarja venni? — szólt rá a lány. — Jöjjön, sétáljunk inkább egyet. A férfi töprengőn húzgál- ta kesztyűjét. — A múzeum, sajnos, zárva van már. — Kit érdekel a múzeum? Van itt valami liget, díszcserjékkel. Indalit meglepte Klári botanikai érdeklődése. A park csavaros utain a lány bizalmasan belékarolt: — Tudja, hogy fura dolgokat suttognak magáról odabenn? — Rólam? — Csak ne adja az ártatlant! A talpig tisztviselő-szürkébe öltözött Indali megrendült. — Sötét kaméleon maga — fogta andalgósra a léptüket Klári. — Mondja, mindig így fűzi a nőket? — Nee-nem egészen értem ... hoo-hogyan gondolja? — Milyen angyalian dadog! Ezt a stílust eszik a pipik, mi? Szédíteni akar? Bevallhatja! Ezért bulizta ki ezt a hivatalos utat kettesben? Indali nem tudott mit kezdeni a hóna alá furako- dott lánykarral. Az egészben volt valami végtelenül valószínűtlen. Zavartan megtorpant. Nézze, van velőrózsa rántva! Tartárral! Imádom! Klári csobogott szünet nélkül. Később, a feketénél finoman odanyomta ruganyos mellét Indali karjához, félig leeresztette szemhéját: — Mire is akart kérni az ' előbb ? A könnyed érintés újszerű volt, szokatlan, mint az első zuhanás a hullámvasúton. A férfi lesütötte szemét s az elszökött mondatot kereste. — Az járt a fejemben ... izé.:. hogy holnap, ha bemegyünk .. nem szabad elfelejteni ... de mit is? Ejnye, épp a legfontosabb!.;. Látott már ilyet? — A józanságával őrjíti meg az embert! — suttogta közelből a lány. Ebben a pillanatban bukkant föl a bejáratban Domsits, a veszedelmes hírű, daliás Domsits. Vidáman köszöntötte Indalit, jobbját magasba lengetve, bajtársi- asan, az üdvözléssel mintegy gratulálva. — Ki ez? — érdeklődött Klári. Indali kihajtott egy nagy pohár szódát. — A szomszédunk, otthon... — Azért még nem kell elkeserednie — s Klári vigasztalón odaejtette fejét Indali lejtős vállára. *** Állt a rideg szállodai szoba ablakában s táncoltak előtte a domboldal fényei. Az előbb vált el a folyosón a lánytól, fülében volt még utolsó mondata: „Aztán nehogy megpróbáljon beszökni hozzám a 126-osba!” Ha akkor, az első pillanatban odainvitáija asztalukhoz Domsitsot, önként kilép a játékból. Azok ketten már a parketten csoszognának, és ő nyugodtan hajthatná álomra fejét. Megfordult, mintha , beérhetné az elszalasztott alkalmat. Most értette csak meg, hogy csapdába került. Kilépni a folyosóra? Esetleg épp a lányba fut. s akkor aztán le nem mossa magáról, hogy hozzá lopakodott. a szobájába készült besurranni, összeomlottan ráfordította ajtajára a kulcsot. Kifelé fülelt, nem hall- e máris női ruhasuhogást, óvakodó lépteket a folyosóról. Az a bűntársi kézlengetés odalenn az étteremben! Domsits! Domsits, aki a tejcsarnokban viszketős kis sutyorgások közt vásárol egy kiflit a csinos elárusítóDomsits leszállt a villamosról s befordult a Kálvin térről a Baross utcáiba. Most nem volt daliás. Hazafelé tartott, az otthon szelíd unalma már a sarkon elébejött. Ellazult, mint a színész a kulisszák mögött. A kapuban Indaliba botlott. A nyomatékos kalapemelés jólesőn idézte föl benne a tegnapelőtti képet a g.-i étteremben. — Hogy van, Indali úr? — mosolyodott el. — önre vártam. — Drámaian hangzott. Indali arcát összerántotta az elszántság. — Ha volna öt perc ... — Akár tíz is! — Domsits pártfogón belékarolt s eltávolodott vele a kaputól. — Látja, jó szomszédok mindenütt összeakadnak. — Igen. Már ott szerettem volna beszélni önnel. — Ugyan! Épp fontosabb beszélnivalója volt! — Domsits fölélénkült. — Hallja, aranyos az a barna baba! Csak gratulálhatok. — Kérem ... a hivatali kolléganőm ... — Persze, értem. Azért vitte le magával. Minek itthon bújkálni, kockáztatni a lebukást. Mennyivel okosabb vidéken dolgozni! — De biztosíthatom, Domsits úr, teljes félreértésben van ...! — Hogyhogy? Maguknak nincs lakásproblémájuk? Vagy talán őnagysága ezt is megoldja? Óriási! Indali- kám, maga egy zseni. Mert, tudja, szép, szép a szerelem, de az összkomfort még szebb. Indali kivonta karját Domsitséból, szembefordult és följajdult: — Mért nem hallgat végig? Itt egészen másról van szó! Domsits bocsánatkérőn fölemelte tenyerét: — Kérem, kérem ... nálam megértőbb ember nincs. Bocsásson meg, ha megbántottam az érzelmeiben. Nem sejthettem, hogy ez... ez szent ügy. Indali nekidőlt a falnak, lehunyta szemét és végigtörölt homlokán. Ködből értek el hozzá Domsits szavai, hogy megesik az ilyesmi mindenkivel, a nők kimarják a szívünket, mint a lúg, de azért vagyunk férfiak, hogy ne hagyjuk el magunkat .., Várkonyi János Fölemelte elkínzott arcát és rákiáltott: — Ha abba nem hagyja, én... én ... — kifulladva levegőt vett és belesziszegte Domsits megrökönyödött képébe: — Engem ne tévesszen össze saját magával! Én csak arra akartam megkérni, hogy törölje ki a mocskos képzeletéből az egészet! Semmi lúg, meg kimart szív... és semmiféle barna baba... érti? Domsits riadtan nézett szét. Még csődület támad itt az utcán. — Nyugodjon meg, az istenért. Én is tudom, mi a diszkréció ... csak nem képzeli! — s elindult mellette visszafelé a kapuhoz. •** Domsitsné szemrehányón pillantott föl az ajtónyílásra. Persze, most jön az engesztelő homlokcsók, a zsebből elővarázsolt tejmogyorós — csakhogy ő már iszonyúan belefáradt. — Vacsoráztál? — kérdezte tárgyilagosan. — De édes bocikám, mi bajod már megint? Tehetek én róla, hogy agyonhajszolnak, rám raknak minden munkát... — Én csak megkérdeztem, hogy vacsoráztál-e? Ha rossz a lelkiismereted, arról nem tehetek. Domsits megadón sóhajtott. Hiába, reménytelen! Leült felesége mellé, szájához emelte az asszony kezét. Agya lázasan dolgozott. Eloszlatni ezt a dögvész hangulatot! Föllesett az asz- szony arcába, aztán vásot- tan elmosolyodott. Megvolt a mentő ötlet. — Te, bocika, képzeld, ki toppan elém a kapuban, mint Indali! Ünnepélyes, akár egy temetésrendező: beszélni szeretne velem. udvar! bolond Előbb nem értettem, aztán eszembe jutott, hogy a múltkor véletlenül beléüt- köztem valahol egy étteremben, amint életre-halál- ra főz egy kis nőt. Az asszony álla megemelkedett egy parányit. A jelenetet próbálta maga elé képzelni: a vendéglői asztalnál udvarló férfit. És akkor váratlan dolog történt. Indali szelíd emlékképe nem engedelmeskedett a ráparancsolt póznak, nem vette át a szerepet. A suttogva előrehajló alak, amint bűvöli áldozatát, minduntalan saját férje maszkjában jelent meg előtte. — És? — kérdezte hirtelen érdeklődéssel. — És most nekem esett, előbb könyörögve, aztán, mint egy tigris, hogy az istenért, nehogy eláruljam..; Óriási, mi? Domsitsné figyelmesen nézte a megtalált téma fényében ünneplő, jól ismert arcot. Aztán rábólintott: — Óriási. — Hát nem? — csodálkozott vissza férje. — Dehogynem! Te, amint Indalit rajtakaptad! De legalább diszkréten megőrződ a titkot. Ragyogó! — és a szelíd, kedves Domsitsné élesen, rikoltón fölkacagott. Domsits ijedten nézte feleségét. *** Másnap délelőtt, mikor néhány percre magára maradt hivatali szobájában, Domsitsné föltárcsázta azt a fiatal mérnököt, aki már fél esztendeje kérlelte, hogy üljenek le egy feketére. — Ráér ma délután? Akkor várjon a Hóvirágban, ötkor. Igen, ötkor. Hangja aznap csengett utoljára Ilyen felnőtt maga- biztossággal, mikor letette az érettségit. nőtől. Aki csatakos estéken I idegen nőket kormányoz elő I gyanús kapualjakból s egye- I temista lányok után futkos I a Duna-parton, míg félesége I friss vacsorával várja ott- I hon. Indali résztvevő gyöngédséggel idézte föl az őzike szemű asszony alakját. Valahányszor összetalálkozott vele odahaza a lépcsőn, ösztönösen mélyebben emelte meg a kalapját, mintha a tisztességes társadalom együttérzését tolmácsolná. Minek nősül meg az ilyen ember? Mert, hogy a Klári - félék mért nem mennek férjhez, azt már értette. De ő, mit keres közöttük ő ebben az idegen fogadószobában? Valamit tennie kell. • Holnap első dolga lesi, hogy beszél DomsitscSal. Kikéri magának. Igen! A legkeményebben elu tasítja az efféle cinkos lengetéseket. Ettől megnyugodott egy kicsit. De a reggeli portás nem tudott Domsitsról. Ilyen nevű vendég egyáltalán nem lakott a szállodában. És az étteremben is hiába me- resztgette a szemét. A hidal- gói profil az este egy percre húzott csak át az asztalok között, s a görbe utakon járók ügyességével beleveszett a megfoghatatlanságba. Indali a szálló kapujában sebesen odafordult a lányhoz: — Menjen csak előre, Klárika, én még beugróm a borbélyhoz. **«
