Békés Megyei Népújság, 1974. szeptember (29. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-15 / 216. szám
mm KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET T or téifieliatünk egy „darabja" A „Békés megye iskoláinak államosításan című kötetről „ . .. nem csak anyagilag, de szellemileg Js fel kell emelni a magyar népet évszázados elmaradottságából, nem lehet, hogy a műveltség a gazdagok privilégiuma legyen.” Ez a mottó — ha nem is elég választékos a szó — kívánkozott ki belőlem, amikor a „Békés megye iskoláinak államosítása” című kötet olvasgatása közben az érlelődött bennem, hogy recenziót adok közre róla. Az eszem ágában sem volt, hogy arról szóljak: az Iskolák államosításának teljesebb képét nyújthatta volna-e a kötet, inkább élő tanúként figyeltem végig a kötetet. Ezt is csak azért tehettem, mert szerkesztője, Tóth Lajos barátom, a Magyar Pedagógiai Társaság Békés megyei tagozatának titkára adott egyet a megjelent 10 ezer példányból. Igen, mert nem árusításra készült, hanem az iskolák részére és kaptak belőle a könyvtárak és más intézmények. Mint mondtam: élő tanúként olvastam a kötetet. Mégis szegényebb maradtam volna, ha nem lett volna módomban elolvasni. Nincs ebben semmi különösebb, mert legújabbkori történelmünk egy „darabja” elevenedett meg előttem, s nem is akármilyen „darabja”. A nagy átalakulást akaró-cselekvő küzdelmet a recenzió mottója teljességgel kifejezi. Mert azt nem ma fogalmazták, hanem a kötet egyik szerzője, dr. Lovász György, a Szarvasi Óvónőképző Intézet tanára korabeli hetilapból, a Szarvasi Újság 1948. július 2-i számából idézi. Különben az egész kötetnek ez az „alapszövete”, ha a szerzők más és más megközelítésből is tárják fel az iskolák államosításának viharos időszakát. Dr. Lovász György a történetírás eszközeivel, mások pedig, mint cselekvő részesei az iskolák államosításának, e folyamatnak a társadalmi-emberi szövevényeit ragadják meg. Az emocionális kötődés pedig a tények közlésével egy időben az emberek gyötrődésével is megismertet. Különösen gondolok itt. Végh Mihály, a körösla- dányi Tüköry Lajos Általános Iskola tanárának „vallomásá”-ra, aki néprajzi hitelességgel-hűség- gel adta közre tanulmányát. A kortárs- élmenyek, tények ötvözöt- ten jelennek meg a szerző tanulmányában, a régi iskolákról szerzett személyes ismeretei, s az anyai nagyapja, néhai Gsváth Dániel feljegyzéseiből szerzett ismeretek, aki 1870-től 44 évig volt „az ábécés gyermekek tanítója”. Kiviláglik a szerző következő soraiból az iskolák államosítása elleni propaganda jellegzetessége is: „Azt mondták, hogy mi az isten ellen, a szülők ellen.. neveljük a gyerekeket. Hiába ápoltuk a hősök sírjait, ültettünk erdőt, létesítettünk utcákon, köztereken virágoskerteket, , jártunk segíteni magányos, öreg embereknek! Nem hitték el jó . szándékunkat, Azt mondták, hogy azért járunk kirándulni, táborozni, hogy a gyerekeket csajkára szoktassuk. Amikor megszokják, kiviszem őket a Szovjetunióba. Ott a kolhozban csajkából kap mindenki. Itt nálunk is a kolhozrendszert akarják bevezetni.” Bizony, bizony. Az iskolák államosításával így szövődött össze a társadalom haladásáért folyó küzdelem. Akkor még a mezőgazdaság gépesítésének csak a hírnökei kezdtek érkezni a falvakba: az első gépállomások. S amíg a 30-as évek végén Békés megyében hektáronként átlag 6—7 mázsa búzát takarítottak be, 1974- ben 38,5 mázsát. De hát maradjunk csak az iskoláknál. Végh Mihály mondja, hogy az 1962-ben Körösladány- ban létesült gimnáziumban a tanulók 92 százaléka fizikai dolgozó szülők gyermeke, s eddig 181 ifjú fejezte be itt középiskolai tanulmányait. Többen, mint Körös- ladány fennállása óta 900 év alatt! És nem tartom pontosnak az egyik szerző azon megállapítását (147.o.), miszerint a Horthy-korszak uralkodó osztályainak politikája a közoktatásügyet lebecsülő volt. Éppen Végh Mihály írja le: „Mivel áz úgynevezett Hit- és erkölcstan volt az első tárgy a bizonyítványban, az iskolafelügyelet, a pap, az iskolaszék, a vizsgán részt vevő közönség is ezt tartotta fő tárgynak, a reális ismeretek számon kérésére alig jutott idő.” És egyik helyen felkiált: „Mennyi üres verba- lizmus, rengeteg időt rabló, felesleges gyermekkínzás!” De mennyire nem volt Horthyéfc politikája közoktatást lebecsülő. Éppen az államosítás előestéjéről idézi az egyik szerző a Szarvasi Újság 1948. június 11-i számából a következőket: „A felekezeti iskolák nem engedik be az olcsó, demokratikus szellemű tankönyveket... Ki akarják szorítani az iskola padjaiból a szegény sorsú gyerekeket, azt szeretnék, hogy a tudás, a műveltség továbbra is a gazdagok kiváltsága legyen.” S egy másik - szerző pedig Ady lázadó szavait idézi: „Urak, papok dölyfét / ím, eleget tűrtük.” És azóta a műveltség megszűnt a gazdagok privilégiuma lenni. A régi mezítlábasok birtokukba vették a műveltség várait is. Cserei Pál Pefeevfgxhf Pál Kadarotok Október hava Polner Zoltán Megégtek a fák. Sárgák, vörösek. Szárnyuk vedlő rozsda. Ha most őszükben őket látnád, engem gyászoknál. Nem ismernél az arcomra. Valamikor egy isten pusztult el itt a folyó mögött. Piros csőrű paprikák mostan s tóduló füzek lábalják hozzá a ködöt. Hülédező titkomat irgalmatlan fellegek vinnék, A szívem szélbe zuhanó Nap. Erdőkbe rejti alkonyok vérfoltos ingét. Utánam nagy tél támad, pillézi a gyönyörű eget. Hajnalra megleled a fákat de én akkor már vidéknyi hóesés leszek. A múzeumi hónap előtt Bemutatják: milyen történelmi ismeretkiegészítéssel szolgál az ásóval „vallatott” föld. Mindezt az ásatások színhelyén, az ásatások alkalmából, ahogy szaknyelven mondják: .in situ”. Előfordul, hogy egy- egy érdekesebbnek látszó temetőrészlet, sír szakszerű feltárásával várnak addig, amíg kellő számú látogatórésztvevő összejön (nem „véletlenül”. járókelőkből verbuválódva, hanem rendszerint a körzeti művelődési ház szervezésében), s akkor látnak munkához. A régész közben magyaráz, bemutat, ismertet. Beszél a korról, amelynek emlékeit felfedezték, beszél arról, milyen népek éltek akkor azon a tájon, hogyan éltek, mivel foglalkoztak, miért harcoltak, milyen volt a társadalmi berendezésük. Egyszeriben érthetőbbé, felfoghatóbbá válik így a régész munkája. Hogy nem „halottkeresés” az, meddő forgatása a gyakran sokáig hallgatag földnek — hanem a múlt megismertetésére való fontos tudományos tevékenység. S miközben az alkalmi hallgatóság „részvételével” dolgozik, kultúrák, népek életével ismerteti meg a figyelmes nezo- tet. Szóba kerülnek müve- * szettörténeti, irodalomtörténeti vonatkozású témák — a szabadtéri oktatás így komplex jelleget is ölt; tanulságossá, sót szórakoztatóvá válik. B múzeumok új típusú közművelődési tevékenysége Emlékszünk Móra Ferenc tündén ásatási történeteire? A parasztemberek, napszámosok mondásaira a feltárt sírok előtt? A természetes, józan eszükre, ahogy egy- egy Móra által elmesélt históriai tényre reagáltak? Fájdalmas derűvel írt róluk Móra; mindig emlékeztetve arra, hogy a tudatlanság nem az egyszerű emberek hibája vagy mulasztása, hanem az osztályé, amely ilyen sorban tartotta őket./ Ö maga — a régész és az író — nem sokat tehetett a felvilágosításukra; „ egyedül volt, örült, ha a múzeum szegényes pénzéből arra futotta, hogy felfogadjon néhány ásatási munkást. Amit a múzeumi ismeret- terjesztésről gondolt — az terv és írás maradt. Gyönyörű terv és gyönyörű írás — megtalálható a köteteiben —, de valóság akkor nem lett belőle. zatkészségének —‘ köszönhető, hogy szerte az országban mind több értékes helytörténeti gyűjteménnyel találkozhatunk, amelyeknek anyaga a látogatók örömére, tanulságára szolgál. A magyar múzeumok a felszabadulás óta rendkívül sokat tettek a tömegek történelmi ismereteinek gyarapításáért. Kitűnően rendezett tárlatokon mutatták be a korábbi és a mai ásatások leletanyagát, előadás- sorozatokat tartottak, múzeumi baráti köröket szerveztek, kiadványokat bocsátottak közre — egyszóval kiléptek a múzeumok falai közül. Sőt, nemcsak a szakemberek eredményeit tették közkinccsé, ösztönzést adtak helytörténeti gyűjtemények létesítésére, s az ösztönzésen kívül pénzt is és szakszerű tudományos támogatást. Ennek —, valamint a helyi tanácsok áldoDe ez még mindig kevés. A múzeumok — mondjuk pontosabban, sok múzeum — felismerte, hogy ha tömegeket akarnak „beavatni” történelemismertető tevékenységükbe, ahhoz még nagyobb erőfeszítésekre, új formákra és módszerekre van szükség. Az elmúlt években már kibontakozott egy-egy új kezdeményezés, s nagy lendületet adott a munkának a közművelődésről szóló párthatározat és a helyi pártbizottságok, tanácsok, közművelődésért felelős intézmények szorgalmas ösztönzése. Rájöttek: nem elég, ha bármilyen közérthető formában és nyelven kibocsátott ismertető füzetekkel és kész tárlatokkal sietnek a múzeumi tevékenységben eligazodni kívánó emberek segítségére. Az élményt semmi sem pótolja; s a személyes kapcsolatot sem. Más dolog, ha egy# új ásatásról előadást tartanak a régészek — s megint más, ha bemutatják, a helyszínen magyarázzák, s így a látogatók és az érdeklődők élményévé teszik. így kezdte meg a közelmúltban a Baranya megyei, a Veszprém, a Somogy megyei, a keszthelyi Balatoni Múzeum, a székesfehérvári István király Múzeum — s még több másik — az ásatásiműemléki séták rendezését. Mi a lényege ezeknek? Szemléltetésképpen hadd számoljunk be röviden egy ilyen élményről. (Szom- bathy Viktor közölt róla elsőnek beszámolót a Magyar régészet regényé-ben.) Romhányban, Nógrád megye délnyugati csücskében a Cserhát hegység halmai között mocsaras lapály húzódik: a Lókos patak völgye. Itt, Romhány mellett vívta meg Rákóczi Ferenc egyik nagy csatáját Schickingen osztrák tábornok hadaival. Ha végigjárjuk — mint ahogy a Nógrád megyei múzeum munkatársának vezetésével végigjártuk — a csatamezőt, azonosíthatjuk a látványt a korabeli leírásokkal: ott van — más formában bár — a szobor a Lókos patak háromnyílású hídján, megvannak a hadiutak nyomai, a közeli dombot a csata- vesztés óta hívják Vészhegynek —. egyszóval végigkövethető a csata lefolyása. Így is volt: a vezető megmutatta az egykori térképek másolatait, felolvasott leírásokból, kalauzolta az érdeklődőket a G algaguta felé vezető út egy rövid szakaszán (errefelé vonultak vissza a ’kurucok), megmutatta a Szátok község határában, a mai műút mellett levő oszlopot, amelyet a szabadságharcosok emlékezetére állítottak fel. Élő történelmi lecke volt. Ilyesfajta modell szerint változtatják meg ismeretterjesztő-közművelő tevékenységüket manapság a múzeumok. Csaknem mindegyikben akad lelkes munkatárs, akinek nemcsak a tudományos munka öröm, hanem az emberekkel való találkozás, az előadás, az „archeológiái vezetés” is. Mind több ilyenre van szükség, hogy a történelmi ismeretek széles tömegek kincsévé válhassanak. T. I \
