Békés Megyei Népújság, 1974. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-25 / 198. szám
TARKA H.4S4BOK BEZZECÉK Egyszer már meg kell írni Bezzegéket. Egyszer már föl kell világosítsam valamennyi boldogtalan férjet a világon erről a Bezzeg-misztifiká- rióról, amivel századok óta keserítik az életét — amivel betömik a száját, gúzsba kötik és elkábítják és fejbe vágják, ha moccanni mer, amivel megelőzik és profi- laktikusan lehetetlenné teszik a világ minden férjének egyesülését a nagy forradalomban, aminek régen ki kellett volna már törni, ha ez a Bezzeg dolog sok minden egyéb visszaéléssel egyetemben nem forgácsolná szét a mélységekben forrongó elkeseredés robbantó erejét. JVe tegyen úgy, szerencsétlen férjtársam, mintha ön nem tudná, miről van szó, mintha ön nem ismerné Bezzegéket. On összehúzza a szemét, gondolkodik, hm — a szó határozottan ismerős, ugye, csak nem jut eszébe? Dehogyis nem jut az eszébe, csak nem meri bevallani — talán még önmaga előtt is tagadja. Persze, mert azt hiszi, hogy ez valami speciális dolog, hogy ezt csak az ön gyöngesé- ge és tehetetlensége tette lehetővé, egyéni nyavalya ez, amit legjobb elhallgatni, eltussolni —, hogy más, erős, egészséges, öntudatos férj nem ismeri Bezzegéket —, nem ismeri, nem tudhat róla ebben a vonatkozásban, hiszen... Hiszen ez az erős, dolgos, öntudatos, valódi férj épp. en az a bizonyos, aki önöknél Bezzeg úr szerepét játssza! Vagy mit kerülgetem sokat a dolgot — kimondom kereken, mint aki már rájött a nagy titokra —, én nagyon jól tudom, hogy önöknél én, én, éppen én vagyok a Bezzeg úr, az ön házasságát én teszem tönkre, mint példakép és összehasonlítási tárgy — tönkreteszem és elnyomom önt, minden mozdulatommal, minden lélegzetvételemmel, azzal, hogy a világon vagyok, hogy dolgozom, hogy kénytelen vagyok robotolni és élni „Bezzeg Kovácsi!t (nevezzük így szerénységemet) nem lopja a napot” — mondja az ön felesége. — Kovácsik dolgozik, erőlködik, csinál valamit, mindenütt ott van, ahol érvényesülni lehet, feltűnni, előremenni —, azért van a feleségének rendes ruhája, azért mehetnek mindén nyáron külföldre." És ön hallgat és nyeli az epét, boldogtalan, és titokban gyűlöl engem, mert én pagyok önöknél Bezzeg, és az én sze rény családom az önök Bezzegék-je, akiknél minden rendben van, minden jól megy, bezzeg, mivel én, Kovácsik, mintaférfi és mintaférj vagyok, önöknél pedig azért megy minden rosszul, mert bezzeg ön nem olyan ember, mint bezzeg én. Ön gyűlöl engem — rosszul teszi! Súgok valamit önnek, de vigyázzon, hogy meg ne hallja a felesége. Ha megtudja az igazságot, az ön haja égnek mered és hangosan felkiált, és talán végre mégis rászánja magát, hogy gyűlölködés és irigykedés helyett inkább ösz- szefogjunk és csináljunk valamit ez ellen az átkozott bez- zegizmus ellen. Ember! tudja hát meg, értse meg — mi- nálunk is van egy Bezzeg úr, az én feleségem is minden második mondatát így keédi, hogy „Bezzeg...". Amikor kicsit nyújtózkodni szeretnék, amikor eszembe jut, hogy a világra én is élni születtem, mini a lepke vagy szitakötő — nem gürcölni és erőlködni és harcolni és küzdeni és kellemetlen dolgokat dolgozni. És tudja, hogy kicsoda képviseli nálunk Bezzeg urat? ön, uram, ön, éppen ön, csakis ön, ön és kedves neje, Bez- zegné őnagysága. Bezzeg, mondja a feleségem, a Kucsera (mármint ön), annál ilyesmi nem fordulhat elő, hogy elseje körül gondjai vannak. Mert a Kucsera komoly ember, aki nem ábrándozik és nyafog, mint te, hanem hivatalt szerzett magának, mert annak a családja is fontos, mert az tisztában van vele, hogy neki felesége és gyermekei vannak és kötelességei a családjával szemben — amiről te mindig újra megfeledkezel az önzésedben, amikor valami felelőtlen kamasznak képzeled magad, aki futkároz- hatik az ábrándozásai után. Érti most már, Bezzeg úr? Nem gondolja, hogy ezen segíteni kellene? Attól tartok, hogy hiába. Az ön felesége, ha ez az írásom a kezébe kerül, azt fogja mondani: „Bezzeg Kovácsik (mármint szerénységem) dolgozik, erőlködik, csinál valamit — látod, megint cikke jelent meg az újságban, akármilyen marhaság, fő, hogy megfizetik — azért van a feleségének"... Reménytelen ez a dolog. Bezzeg barátom. Karinthy Frigyes MEGÉR EGY MOSOLYT Imporitréfák — Minek örülsz annyira, Milan? — Hogyne örülnék?! Fogorvosnál voltaim! — És emiatt örülsz ennyire? — Hát persze! A doktornak éppen szabadnapja volt. * * * Egy férfi kifulladva így faggatja a lottóárust: — Mondja kérem, mikor lesz a húzás? — A következő héten, — Ó, hogy a fene vinné el, nálam pedig már holnap kezdődik a revízió! ... | — Mondja, magának ez igazi : haja vagy pedig parókát visel? ■ — A haj az igazi — csak a fe- • jem van műanyagból. Megrögzött bűnöző ! Ilyen kis feszültségek mindig jót, tesznek Mm«««.mák. ■ (A Wochenpresse karikatúrája) ! — Bocsánat, nem tudná megmondani, mennyi az idő? A járókelő zsebórát húz elő bal zsebéből, ránéz a számlapra, azután jobb zsebéből kivesz egy másik órát, rápillant s így válaszol: — 10 óra 18 perc. — Köszönöm, látom ön nagyon pedáns ember. — Szó sincs róla! Csupán a jobb oldali órának elveszett az óramutatója, a bal oldalinak pedig a percmutatója. * * * Az akadémikus elmegy egy orvoshoz. — Doktor úr, fokozódó álmatlanság kínoz: a legutolsó öt tudományos tanácsülésen mindössze 30 percet aludtam! — Tudod, Anette, mindinkább ■ azt gondolom, hogy a férjem már j nem szeret... — Miért gondolod? — Mert már második éve nem • jön haza! ... A bíró megkérdezi a bűnöstől: : — Tehát azt állítja, hogy va- | lamennyi lopást egyedül követte ■ el és nem volt cinkostársa? — Igenis, bíró úr, hiszen ma- • napság olyan nehéz becsületes : embert találni! ... m Éjnek idején megszólal a se- ; riff telefonja és valaki így kiált ! a kagylóba: — Könyörgöm, jöjjön hamar! • Harapós macska osont be a szó- * bába! — De hát ön megőrült! — or- • dítja teli torokból a seritf. — : Hogy merészel ilyen semmiség ; miatt éjszaka telefonálni! Ki be- * szél? — Egy papagáj.., ... Két filmcsillag beszélget: — Megrémülök, ha csak rágon- \ dolok az 50. születésnapomra! i — Drágám, mi történt veled ! ezen a napon? i Egyoerces ELSŐ PERC: REJTÉLYES IKREK Az autóbuszmegálló az ablakom előtt van. Nap mint nap az a nagy rejtély foglalkoztat, hogy ki lehet az a két platinaszőke, egyforma lányka, akik minden délután le- szállva a buszról, ellejtenek az út túlsó oldalán. Nem vagyok magányos agglegény, mégis foglalkoztat a dolog. Talán mert csinosak? Az is kínoz. De inkább a hasonlatosság rajtuk. Ugyanaz a haj, ugyanaz a vékonyan iveit szemöldök, cseresznyeszáj, mosoly, mozdulat. Hallottam már megtévesztő hasonlatosságról, ikrekről, de ezeken is felfedeztem valámi árnyalati különbséget. Még az ösz- szenőtt sziámi ikreken is. Hanem ezen a két platinaszőke lánykán még nagyítóval sem lehetne felfedezni hajszálnyi eltérést sem. Nem gyötörhetem magam tovább. Meg kell tudnom, ki ez a két szőkeség, ezek a rejtélyes ikrek. S a rejtély végre megoldódott. A két lányka az egyik bérház előtt sétált csinosan kiöltözve, aztán eltűnt a nagykapuban. Lesben álltam. Végre kijött a kapun a ház- felügyelő. Elébe toppantam:-— Uram, mondja, nem tudja véletlenül, ki volt az a két szőkeség, aki az előbb bement a házba? Ugy-e, ikrek? — Már hogy volnának? — pödörte meg bajuszát a ház- felügyelő. — Csodálatos — dadogtam —, hiszen annyira hasonlítanak egymáshoz. A házfelügyelő megrángatta a vállát, aztán kimondta: — Hasonlítanak, persze, hogy hasonlítanak, hiszen mindketten az első emeletre járnak Sándornéhoz, a kozmetikushoz. Ő maszkírozza őket egyforma csinosra. „novellák” MÁSODIK PERC: PAZARLÁS A finom ételek illata a földszinti üzemi konyhából árad az iroda első emeleti dolgozószobáiba. Az iroda dolgozói 11 óra körül orrukkal „belekóstolnak” a levegőbe. Délben egymást tiporva száguldanak le a földszintre, a szagra. Ezek a férfiak. A nők már finomabbak és érzékenyek: 11 óra körül fitymálva húzák fel fitos orrocskájukat: — Jaj, már megint borsó-, spenótfőzelék szaga ... Unom már ezt az örökös rizsés húst. — S csak akkor indulnak le a földszintre ebédelni, mikor a férfiak már megeresztett nadrágszíjjal, szuszogva kapaszkodnak fölfelé. A lányok, asszonyok tányérjain illedelmesen lapulnak az ebéd után otthagyott ételmaradékok. Van, aki a felét sem fogyasztotta el. Szerintük az így. „illik”. S ebéd után Ijbnnyedén szökellnek vissza az első emeletre. Itt egy vékony asszonyka beszól az egyik irodaajtón: — Guszti, egy pillanatra! Kövér fiatal férj lép ki, még egy lyukkal kijjebb ereszti nadrágszíját: — Mit akarsz, Gizi? — Tudod fiam, oly finom volt az a sertéspörkölt rizs- zsel, és ízlett a borsófőzelék is felvágottal, de restelltem megenni az egészet, mert Évike, Mancika is azt mondta, hogy ilyen olcsó üzemi kosztot az életben nem ettek. Hát én is otthagytam, én sem vagyok alábbvaló náluk, igaz fiam? — Igaz! — hagyja rá az új férj a jóllakottak lomhaságával. s már lépne is vissza irodájába, de az asszonyka pénzt nyom a markába és negédesen kérleli: — Ugyan Guszti, légy oly fess és „ugorj” le a büfébe tíz deka felvágottért, mert majd kiugrik a gyomrom az éhségtől. Dénes Géza Jó áss irányítós&ámod Munkahelyi pantomim V ♦
