Békés Megyei Népújság, 1974. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-28 / 175. szám
Dég! Tstvdn! Gyermekszáj Kérdezi fiam Isti még Debrecenből: MIÉRT VAN KINT A FEKETE ZÁSZLÖ? Azért, mert meghalt egy BÁCSI. HA MINDENKI MEGHAL. KI TESZI Ki A ZÁSZLÓT?] Nem tudtam válaszolni. 4 Ez nem szerelem (Bartalus Ilonának) Felszólal bennem Ilona! Ügy beloptam a szivembe RÉG, Mint mikor két kocsi közé szorul a LÉG ELŐZÉSNÉL, S az összepréselt levegőmolekulák. ÖSVULKÁN HANGJÁN MESÉL ZENÉT! Viharosan Az összevegyülés fővárosa Csaba. ’ Békésből. * Dégi István 1935-ben született. Jászal-díjas színművész. Verseinek többsége a közelmúltban született Békéscsabán és Gyulán, a várszínházi próbák idején. esrvwn búcsúztattuk Paál Imrét; nyugdíjba ment, huszonhat évet dolgozott nálunk egyfolytában, igazán ráfér a pihenés. Kapott pénzt, egy rend ruhát, virágcsokrot, s mondtak a tiszteletére szép beszédet is. Huszonhat év a bányában, a legkeményebb helyen ... Hát, akad itt cimbora, aki a negyedik évtizedhez közeledik ... De Paál Imre későn kezdte, neki ennyi is elegendő volt ebből az életből. S most mégis sirt, mert elbúcsúztattuk. Nem, nem könnyekkel sírt. De én tudom, hogy a lelkében megnyílott az a kicsiny zsilip, melyen keresztül elered az ember könnye, s folydogál akkor is, ha a szeme sarka száraz marad. Én még emlékszem Im_ rusra abból az időből, mikor hozzánk csapódott. Kint dolgoztunk az iszapgödörben, amikor megismertük. Már akkor se volt fiatal; megállt a tarló szélén, botjára hajtotta a fejét, s nézett bennünket. Sűrű sörte nőtte be az arcát. amolyan se szakáll, se másnak nem nevezhető. S szörnyen piszkos volt. Nézett bennünket bárgyú tekintettel, csodálkozva és félve, s mi nem is láttunk mást, csak azt a rebbenő szempárt, a földmocskos ábrázatot, meg a rossz félkabátot, mely tépetten, szennyesen lelógott a csupasz felsőtesten. — Ti mit csináltok ott? — szólalt meg félórányi hallgatás után. Meglepett bennünket a tegező hangja meg a kérdőre vonó szó. — Gyere ide. majd meglátod! — Segíthetnél! Négyen voltunk, négyfélét kiáltottunk neki, fel a partra. Közelebb merészkedett. Ahogy siklott ie a finomszemcsés homokon, még siralmasabbnak tűnt az állapota. Nadrágjából — en- gedelmükkel — még a csupaszsága is kilógott... S akkor láttuk, hogy testén olyan vastag a kcez, hogy tán tetűt is hizlal vérével. A botját el nem eresztette volna, támadásra készen tartva, újra szemlélődött, majd ezt mondta: — A gazda tud erről? — s a furkossal a csövekre, lapátokra, vasteknőkre bökött. — Milyen gazda? — kér_ deztem. — Az én gazdám. Mert ez a föld az övé! — s olyan büszkén nézett szét a mezon, a kis akácosokon, melyek a szántóföldeket tarkították, mintha azt mondaná a tekintetével: amerre a szem ellát, az az én gazdám tulajdona. Nevetésre vettük a dolgot. Megkínáltuk cigarettával. Elfogadta. Fekete körmei közé vette a cigarettát, s úgy szívta. Mélyen leeresztette a füstöt, s hosszú csíkokat főit belőle, Egyaránt élvezte a füst játékét •és ízét. Tisztes távolságban köréje ültünk. — Jó? — Hát... — s vigyorgott. — Fájintos! Űri bagó! — Nem szívtál még ilyent? Gyanakodva körbekém- lelt. Mintha nagy titkába avatna, bele bennünket, elmondta, hogy egyszeregyszer, ha a gazdáéból sikerül elemelnie párat. — De ha elkotyogjátok! ... — és fenyegetően felemelte a botját. S mert a bizalmasai lettünk, másnap, s azután, ha csak tehette, eljött hozzánk. Nyolc-tíz tehénre vigyázott kora reggeltől úgy kilenc-tíz óráig. Utána behajtotta a teheneket, s láttuk, hogy a túlonti dombon szán tógát; esetlen járásáról, s repkedő félkabátjáról megismertük. Reggel hatkor már várt bennünket. Az állatok nyugodtan legelésztek, ő meg le6iklott a domboldalon, s várta, hogy megkínáljuk cigarettával. El nem fogadott volna tartaléknak egyet sem. „Még azt hinné a gazda ...” De a csikkeket kabátja szárába rejtette, s minden tiltakozásunk ellenére a mi cigarettavégeinket is összeszedte. Ha később mentünk egy fél órával, ránk dörgött. — No, nektek is lusta gazdátok lehet... Akkor jösztök-mentek, amikor kedvetek tartja! — A bánya az államé! — magyaráztuk neki. Nem hitte. — Még tavaly is itt járt a gróf. .. Adott egy paikli dohányra! — Az tavaly volt! Azóta változott a világ ... A világ változása az ő szemeben nem az volt, hogy államosították a banyákat, s hogy az urasági földeket felosztották, Az átvonuló csapatok sem jelentették számára ugyanazt, ha az egyik dohánynyal és étellel kínálta, a másik meg nem tette. Ki tudja, mióta élt azon a kis tanyán, ahová behajtotta a teheneket, s ahonnan egy pár lóval elindult szántani a frissen kaszált tarlót. így aztán a világ az ó számára születése óta alig változott. Még gyermekként került ki a gazdához, a lelencből, s beleszokott akkori életébe, sót azt tartotta egyedüli lehetséges életnek kizárólagos sorsának. — Hagyd ott a gazdád! Csinálunk neked jó munkát a bányában! Mosolygott riadtan, ha csaltuk. — Gazda ott is van . .. — bölcselkedett. — Más az, hidd el! — A gazda mindenhol gazda! — s mélyei szippantott a körme közül. Talán sóhajtásnak szánta azt a slukkot... Egy hónap után mi elkerültünk az iszapoióból, még csak el se búcsúzhattunk Imrustól. Tulajdonképpen megfeledkeztünk róla. A jövő-menő emberek annyi ismeretséget kötnek, hogy számon se lehet tartani. S hát Paál Imre egy volt számunkra a sok közül. Akkor azt hittük, hogy ennyiről van szó csupán. De tévedtünk ! Egyik műszakváltáskor ott várt bennünket az akna udvarán. — Hát... felfogadna a gazdátok? Felfogadta, Igaz, kicsit fintorogtak az irodisták, de még azon a napon megfürdettük, ruhát adtunk rá. <? mert a gazdájához vissza már nem mehetett, a kazánházban kapott éjszakai szállást. Pénze nem volt, azt is kapott, mert valamiből élnie kellett az első fizetésig. Az üzemvezető is megnézte, mikor kiglancoltuk Paál Imrét. — No, a szentségedet! Olyan lettéi, mint egy bá nyagróf. Kék overálban, gumicsizmában, vadonatúj ingben, lábravalóban Imrus valóban azt hihette, hogy ő a bányagróf. Vett magának két doboz cigarettát, s az egyikről a másikra gyújtott. Egy hétig úgy járt-kelt a udvaron, mint aki a mennyországba csöppent bele. Csak akkor ijedt meg, amikor a régi gazdája megjelent az akna udvarán. — Takarodsz haza, te gazember! — támadt neki. Imrus tétovázott. Ruháját nézte, meg bennünket. Szóltunk az üzemvezetőnek. — Ne zavadzáljon maga a mi dolgunkba! — támadt neki. — Megfizetjük magának, amj jár... Ezzel az emberrel maga nem számolhat többet! Ha nem kotródik el innen, hívom a rendőrséget... ! Kis, kudhadt fejű emberke volt Paál Imrus régi gazdája, ugyanolyan elnyűtt és koszos,, mint a cselédje. Csak a tartása volt masabb. Bizony, erőnek erejével vinni akarta magával új cimboránkat. Az üzemvezető intett, s magunkra hagyott. Tudtuk mi, hogy mire gondolt. Megfogtuk a gazdát, és kilódítottuk a kapun. Imrus még sokáig félénken szállt ki reggelente meg műszakváltáskor a fakaruszból, de mi biztattuk: ne féljen, míg bennünket lát.. De rég is volt ez, istenem. Huszonöt éve ennek. S Paál Imrét tegnap elbúcsúztattuk, ment nyugdíjba. ... Még azon az éven feleséget is szereztünk neki. A lámpakamrában dolgozott egy özvegyasszony, azzal parentáltuk össze. Mind a ketten magánosak voltak, hát éppen egymásnak rendelte őket a sors. Igaz, Veronka nem volt már fia, tál, de még nem is öreg. Azok az átkozott legényemberek időnként bele-bele csíptek bögyeibe, s nem is nagyon haragudott érte, esetleg a tisztesség kedvéért... S hát pihentebb férfit aligha kaphatott volna Paál Imrénél. — Kicsit mintha ütődött lenne — mondogatta. — De igazán jó ember! Mikor felvették a bányába a cselédembert, két keresztet tétettek vele a lajstrom alá. A második télen pedig, amikor ruhát váltott. már aláírta a nevét Igaz, nehézkes betűk voltak ezek, de összeállt belőlük a neve: Paál Imre. — Mindenre meg kell tanítani a telkemet! — mosolygott Vera asszony. — S hát nem is olyan bicegős az esze... Csak a tanyán elvadult... Mikor a vájárt vizsgát letette, meghívott bennünket is a kertes kis otthonába. Felesége sütőit, fő zött, s bor meg sör is volt bőségesen. Paál Imrus úgy ült az asztalion, mint aki egész életében mást se csinált, csak cigarettázott, poharazgatott és cimborás- kodott. — Csak legalább egy gyereket szülne nekem ez az asszony! Veronka szégyenkezett: — Képes vagyok én még rá ... hiszen tudod! Csak szégyellem ... Tudom én. hogy nem vagyok niai csirke. A szégyen nagy és erős akarattal veri meg az embert. De Imrus nem nyugodott. Kért egyszer egy hét szabadságot, de akkor már régtől levelezett az egyik árvaházzal. Elutazott a feleségével, és két gyerekkel tértek vissza. Egy fiút és egy lányt hoztak magukkal. — Én is innen kerültem ki ... Aprók még, megszokják az arcunkat... Ugy-e, rákapnak arra, hogy apjuknak szólítsanak? — Rá! Miért ne? Ügy járatták azt a két gyermeket, mintha uraknak készülnének. Mondtam is neki egyszer: — Te, Imrus! Kevesebb tan több lenne . . . — Hagyd csak. Ha valaki ismeri a szenvedést, hát nekem kijutott belőle. Te csak tudod, hiszen ismersz régről. — Csak mondtam... — nem akartam beieavatni magam a dolgaiba. Nem is azért szóltam. Tegnap, amikor elbúcsúztattuk, együtt mentünk haza. Egy öreg, ócska Warszawát veitek. azzal vitt bennünket haza a lánya. — Bandi ? — kérdeztem, mikor behívott egy pohár italra. — Ritkán jár haza ... A lányka buta, kis eszű emberke, kiabálva támadt rá az apjara. — Mért nem mondja meg, hogy mar nem is jön. Keresi az apját meg az anyját... Szégyellj magat! — Hallgass, lányom — csitította türelmesen. — Joga van megtudni, ki dobta el... — A mérnök úrnak kevés már maga — s a konyhaszekrény mögött törölte a könnyeit. — Még meg se hívott bennünket, mikor kiadták neki a diplomát! — Nem szokás odacsődí- teni minden fia-borja embert! Igaz? — s rám nézett, igazolást keresve szavaira. — Hát... nem ismerem én a szokásokat! Pedig jól tudtam, hogy Varga Feri cimboránk három napig mulatott a fiával Debrecenben, majd felforgatták az Arany Bikát Utána kiültünk a tornácra, borozgattunk, s beszélgettünk. Paál Imrus úgy ült a könnyű kis fonott széken, mint aki immár bevégezte útját, életét. Nem volt keserűség egyetlen szavában, egyetlen mozdulatában sem. Csak a tekintete... Ahogyan elnézett a város irányába, át a hegyeken. lelke nagyon mesz- sze járt. Lehet, hogy gon- dalatban elindult megkeresni a szüleit. A maga édesanyját és édesapját, s jelenteni nekik: íme. ő így végezte a sorát, így teljesítette emberi kötelességét. — Még ezt férjhez adom, aztán... — s mint alti be- végezle, intett farad!, kezével. Nekem meg az jutott az eszembe: lehetséges, hogy tegnap búcsúztattuk el Paul Imrét, s ha egy hét múlva férjhez adná a nevelt lányát, két hét múlva el kellene búcsúztatni az életben maradt cimboráktól is ezt az embert? Ki tudja, hogy ezen túl már mi lehet a sorsa Paá! Imrének? Nekünk többé aligha van beleszólásunk. V *-öz. * Rócz József Strandon Paál Imre sorsa Baráth Lajos novellája
