Békés Megyei Népújság, 1974. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-21 / 169. szám
IN MEMÓRIÁM ERNEST HEMINGWAY Milyen is volt Hemingway, az ember? E kérdés megválaszolásához nem kell vastag lexikonokat felütni, tanulmányozni. Azok mind mesterkélt vagy száraz tárgyilagossággal csupán néhány adatot közölnek. Ha valaki a kérdésre választ akar kapni, a legjobb, ha valamelyik regényét emeli le a polcról. Azt olvassa el és közelebb jut a rejtvény megfejtéséhez, mint száz ismertetés átböngészésével. Hemingway minden regényében, novellájában önmagát, az átélt élmények, a szenvedélyek, a küzdelmek hősét adja. Sohasem szakad el a valóságtól. Csak azt tudja igazán megírni, hitelesen, élvezetesen tálalni, ami egyszer megtörtént vele. Milyenek hát a hősei? Nick Adams — vaksin tapogatózva nekirugaszkodott megnézni közelről az életet. Bebarangolta a Szikláshegység kanyonjait, végigbaliagott a Nagy Kétszívű folyó pisztrángoktól dús medre mellett, elúnta szerelmét Hortons Bay meghalt öblében, fölkapaszkodott robogó tehervonatok bakterfülkéjébe, hogy minél messzebbre repítse őt az élet. Szárnyra kelt, hogy megbirkózhasson az ellenséggel a háborúban. Frederick Henry hadnagy — hittel, lelkesedve indult ölni vagy halni, minden megfontolás nélkül, a háború, a hősiesség aranyló dicsőségétől hajtva, hogy belássa: így nem lehet élni! Különbékét köt saját magával, megundorodva a lövészárkok egyhangú, véres valóságától. Dezertál, hogy szerelmével végre boldog lehessen. De a háború kínja elől nem menekülhet. Nem ő, hanem a kedves, a szerelem pusztul el. Ezzel állt bosszút a kegyetlenség, fájóbban, tragikusabban, mintha ő maradt volna ott a csatatér füvén. Túlélték. Életben maradtak, de holtak. Látták a há- boiút, szagolták a haldokló test rothadását, élték a félelmet Ezeket nem lehet elfelejteni, nem lehet józanul elviselni. Inni kell! Jake Barnes — a fiesta édes-keserű Harlekinja. Az, aki elvesztette önmagát a háborúban, aki elveszett Amerika számára. Az „elveszett nemzedék” képviselője. Az élet csordogál tovább. Nem lehet, hogy a fásultság mocsara lehúzza az írót. Eszmélve a kábultságból, fölismeri, utat kell törni a haladásnak. Robert Jordan — a spanyol polgárháború önkéntese, az a Hemingway, aki kiállt nemcsak egy nemzet, de az Ember igaza mellett is. A halállal már egyszer szemben állt Henry hadnagy. Csak akkor a fiatalság lázas vágya, a harc romantikája, félig az öntudatlanság csábította az arcvonalba. De a II. világháborúba indulást már nem a kamaszoe va- gányság inspirálja, hanem a fasizmust gyűlölő, az embert szerető szív, tudat. Richard Cantwell ezredes — öreg, megfáradt frontharcos, nagyszerű katona. Ö a győztes, a győző. Utoljára szerelmes. Talán Renátába, talán a fiatalságba, talán önmagába, talán az életbe. Búcsúzóul, mielőtt meghalna. De nem hal meg. Él, csak új alakot öltött és végérvényesen megöregedett. Üj Hemingway-hős lép a színpadra, mielőtt végképpen lehullana a függöny. Az utolsó, a legnagyobb, a legszebb, a leghamingwayibb! Santiago, az öreg halász — az öreg, akit valamikor, ifjúsága delén El Campeonnak, bajnoknak hívtak. Most ez a bajnok, aki már elvesztette akkori nimbuszát, esténként viskója előtt ülve olvassa a baseball-tudósításo- kat, éjszaka letűnt fiatalsága fürtös oroszlánjáról álmodik. Utolsó nyolcvannégy napja kudarc, sikertelenség, amely megtöri az álmok csalóka, egységes ívét. De sejteni lehet a nyolcvanötödik napon, Santiagóval, Hemingway-vel történni fog valami. Az öreg kifogja élete nagy halát, hogy azt elragadják tőle a cápák. A halász veszít, de bebizonyítja, a volt bajnok — az Ember — nem akármilyen öregember. Hemingway műveinek figurái messzihangzóan kiáltják örök érvényű igazságként az öreg halász tanulságát: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék — az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha.” 1961. július 2-án, 62 éves korában az Idaho állambeli Ketchumban önkezével vetett véget életének az amerikai irodalom nagy „öregje”, Ernest Hemingway. Hogy milyen fiatal és milyen öreg volt egyszerre, arra csak akkor döbben rá az ember, amikor a két kacskaringózó számot ráírja a papírra. Ma lenne 75 éves... (B—s) Csecsemőhalál Polner Zoltán Miért sírsz kis meggyfa, temetőnk meggyfája? Pirosló meggyedben alszik magzatocskám! Ne sírj magzatocskám! Megmosdattalak, jaj tengernyi könnyemmel. Felöltöztettelek virágzó örömbe, fehér ingecskéid elástam a földbe. Gyertyák fényes lángját eltemettem melléd, eltemettem melléd, hajnalhasadásban ne sírjál kis árvám ne sírjál a házban. Pihenj magzatocskám, aludj magzatocskám, ne ,sírj kis virágom! A nagyszerű halál Vár színházi válaszlevél PUSZTA Orsóval Emil A csend burkait ha végre felnyitottam, türelmem vályogházáböl. kiköltözöm. A Gyulai Várszínház tiszteletre méltó következetességgel tűzi műsorára a magyar történelmi múlt egy-egy darabját. Jó szolgálatot végez ezzel a helyes történelmi szemlélet formálásában és a már- már halódó magyar történelmi drámairodalom fel- éleszteté seben. Utóbbi években sikeres ösztönzője is lett az új magyar történelmi drámák létrehozásának. Darvas József Hunyadijával indult, s folytatódott az idén Száraz György „Nagyszerű halál” című művével. Ez utóbbi közvetlenül a vár környezetéhez kapcsolódó történelmi eseményt dolgozott fel. Komoly értéke a drámának és a rendezésnek, hogy emberközelbe hozta a hősöket, anélkül, hogy sárba rántotta volna. Hajlamosak vagyunk ugyanis hőseink elidegenítésére azáltal, hogy megfosztják őket emberi tulajdonságaik nagy részétől. A töprengő, vajú_ dó, megtorpanó és továbblépő csont-vér emberből kilúgozzuk a hozzánk, a hétköznap emberéhez hasonlót. így nemcsak felemeljük az őket megillető magasba, hanem egyben el is távolítjuk magunktól. A hős neve, tette azért marad fenn az utókor számára, hogy példája lelkesítsen, a közösségért hozott áldozata másokat is tettekre sarkalljon, mérték lehessen. De lehet-e valóban követendő, a közösséget az egyén sorsa felé helyező példakép az, akihez hasonlóvá válni reménye sincs a mindennapi embernek? Mert nem a tettek megismétlésében van a hősök tanúságtétele a ma embere számára, hanem jellemük nagyságában, amely a döntő pillanatok cselekvését meghatározza. A mindennapok hősévé kell előbb válni, ehhez edzeni jellemünket, formálni olyanná, mint hőseinké, hogy a döntő sorsfordulóban is helytállni legyünk képesek, ha egyszer az bekövetkezik. Az idő és emlékezés sok mindent elmos, és főleg leegyszerűsít. A hősök belső vívódása, meg-megzúgására is fátylat dob, amely döntéseiket, tetteiket megelőzte. És ezzel torzítja is a valós képet, emberiességüktől fosztja meg, a hozzánk való hasonlóságtól. S így el is választja tőlünk. Száraz György drámájának nagy erénye, hogy Damjanichot és társait közönséges gondokkal, reményekkel és kétségekkel küzdő embernek mutatja, amilyenek valójában is voltak, de bárhonnan indulva is mindegyik vállalta azt, amit a történelmi kor és becsület megkövetelt. Hősök maradtak a mi szemünkben továbbra is. A Népújság múlt heti számában Sass Ervin komoly hibaként rója fel, hogy a központi hős hiányát az egész dráma megsínyli első jeleneteitől végig. Ügy vélem, éppen erényévé kell tennünk ezt a nem szokványos megoldást. Az egy fogalommá vált „aradi tizenhárom” közül központi hőssé' magasztalni bármelyiket objektíve lehetne-e? Különben is nem a szabály teszi a művet, hanem a művek alkotják a szabályokat, amely lehet mérce egy kritikus kezében, de nem lehet béklyó az író számára. Nemcsak a magam véleményét írom: nem éreztük hiányát az olyan központi hősnek, amelyre Sass Ervin gondol. S talán kellően nem is becsült erénye a darabnak, hogy ki-ki önmagát adja, önmaga központi hőse, s Damjanich sem emelkedik nyomasztóan, meghatározóan a többiek felé. Ki-ki maga vívja meg egyéni harcát és az egyéni indokokban, szándékokban, tévedésekben való bukdácsolásuk bárhonnan indulnak is, a végső döntést — hősökhöz méltóan — egyformán mondják ki. így nem vált a dráma sablon- hősök játékává. Ha a hős is ember — és a darab főcélja bemutatni, bizonyítani — szabad-e szemrehányással illetni a nézőt, hogy Damjanichék mégis hittek?” Bár ez sem ilyen egysíkú. Van köztük kín, ábránd-reményeket tápláló, van a helyzetet fokozatosan felismerő, s van, akiből nem érezzük a reménykedést. De a dolgok lényege nem is ez. Az a lényeges, hogy emberek, s így hősök. „Míg élünk, reménykedünk” — emberi tulajdonság. Ettől megfosztani őket azt jelenti, hogy elidegenítő magasba emeljük. Ugyancsak nem esik egybe a megítélésük azért, hogy mi alkalmazható vár_ színházi keretek közé. Gyula nem a Budaj Vár. Udvarának kis mérete, szigorú zártsága éppen ilyen darabot igényel, amely nem mozgat viszonylag nagy szereplőgárdát (nincs hozzá elegendő tér), amely nem kíván gyakori szín- változást (a színpad átrendezése mindenkor a néző előtt történhet csak meg, s nem függöny mögött). A Hunyadi-darab sikerének rontója éppen a gyakori színváltozás okozta széttöredezettség volt. Máskii.Távol sínpályák kéjes ölelését vágyom, gyárak lihegő sípja-fújt gond-tűzözönt. Fám görcseit az ég vize nem oldja, s hiába fésüli magát drótok szétfutott párhuzamosával villanyáramon. A vonatkattogás árnyképe mögött az átnézett, lobogó vonatablakok között magány van. Most este bokra nyit: a puszta kutyaugatása egysíkú térben haldoklik magában. lönben pedig az az igaz, hogy ami jó a Várszínházba, az igencsak jó lenne kőszínházban is. Fordítva már nyilvánvalóan nem. Sík Ferenc rendezése a megszokotthoz képest új. ötletes, és mégis egyszer rű volt. Éppen az, ami kellett, hatásvadászat nélkül. Aki kötődik nemzeti múltunkhoz, amelyben gyakorta magyarok és nem magyarok együtt vállalták a haladásért a küzdelmet, nemegyszer a fizikai megsemmisülést is — és a darab feldolgozta esemény ilyen —, nem ülhetett közömbösen és unalommal az előadáson. A kor szelleme, a gyűlölet és a kiszolgáltatottság, az árulás és az alkalmazkodás, a parancsot teljesítő könyörtelen katonafegyelem, és a belső meg- hasonulás, a tétova remények vajúdó hervadása, a tragédia fakasztotta vádaskodás legfeljebb csak a kívülről, vájt-füllel figyelőnek tűnhetett unalmasnak. Sarkad és Doboz említésén fennakadni, s ezzel magyarázni a gyulai kötődést — rossz mérce. A darab előadásai véget értek. Telt ház előtt futott mind a nyolc előadás. Sok igényt ki sem tudtak elégíteni. (Jó lenne legalább a történelmi drámák előadásszámát néhánnyal megemelni!) „Siker volt-e ez az előadás, vagy csendes bukás?” — teszi fel a kérdést Sass Ervin. Válasza közvetetten a csendes bukást sugallja az olvasónak. Közönség és a kritikusok nagy részének egybehangzó véleménye, hogy siker volt ez a javából, csak nem a megszokott, harsogóan nagy hangú siker. A darab befejezésének újszerű rendezői megoldása, a darab döbbenetét átéltető hatása másodpercekre lefogta a tapsolni akaró kezeket. A történelmi esemény tragikus voltához nem illett a hangos ováció. Ezért is nem engedte a rendezés, hogy színészi meghajlással köszönjék — és mondjuk ki — inspirálják a tapsot a színészek. Tapsok percein mérni a síkért úgy vélem, a formai megközer lítést tükrözi, s nem a lényeget ragadja meg. Sok ilyen darabot várunk a Várszínháztól. Várkonyi János Erdélyi vízimalom
