Békés Megyei Népújság, 1974. május (29. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-05 / 103. szám
KOROSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET PAOLO CASALS: Megnyílik a világ Részlet a világhírű csellista Öröm és bánat című emlékirataiból Gordonkáén! először tizenegy éves koromban hallottam. Ekkor kezdődött el hosszú és olyannyira szeretett baráti kapcsolatom a csellóval! Zongoristából, hegedűsből és csellistából álló trió hangversenyezett Vend- rellben és apám elvitt a koncertre. A Katolikus Központ kis termében tartották helybéliek, halászok, parasztok előtt, akik, mint az ilyen alkalommal általában, ünneplőbe öltöztek. A csellista Josep Garcia volt, a barcelonai Városi Zeneiskola tanára, szép magas hom- lokú, kunkorodó bajszú ember, szinte illett az alakja a hangszeréhez. Ahogy megláttam a gordonkát, meg- igézve bámultam rá — még sosem láttam csellót. Már az első hangok lenyűgözően hatottak rám. úgy éreztem, még a lélegzetem is eláll. Volt valami gyöngéd, szép és emberi — igen. nagyon emberi — ebben a hangban. Ilyen gyönyörűt még sohasem hallottam. Ragyogtam a boldogságtól. Az első darab után így szóltam apámhoz: — Apa, ez a legcsodálatosabb hangszer, amit hallottam. Ezen akarok játszani! A koncert után egyre csak a csellóról beszéltem, és könyörögtem apámnak, vegyen nekem egyet. Ennek már több mint nyolcvan éve, azóta hűségesen kitartok e hangszer mellett, társam és barátom lett egész életemben. Persze a hegedű, a zongora meg más hangszer is örömet szerzett, de számomra a cselló valami egészen különleges és egyedülálló. Kezdetben a hegedűt is úgy tartottam a kezemben. mint a csellót. Anyám megértette, mi játszódik le bennem. — Pablo úgy lelkesedik a csellóért — mondta apámnak —, lehetővé kell tenni számára, hogy csellózni tanuljon. Vendrell- ben nincs képzett ember, aki megfelelően taníthatná. El kell intéznünk, hogy a barcelonai zeneiskolába járhasson. Apám elképedve hallgatta. — Mi a csudát beszélsz? — kérdezte. — Hogyan mehetne Pablo Barcelonába? Hol van nekünk erre pénzünk? De anyám kijelentette: — Majd megtaláljuk a módját. Én magam viszem el, Pablo zenész egész természete az. erre hivatott. Valahová feltétlenül el kell mennie. Nincs más választásunk. Mindez azonban egyáltalán nem győzte meg apámat, hiszen már az járt az estében, hogy az asztalosság lesz a kenyerem. — Nagyzási mániád van — mondta anyámnak. Egyre gyakrabban és egyre hevesebben vitatkoztak a dolgon. Ez bizony nagyon bántott, éreztem, engem kell elmarasztalni a kettőjük közötti nézeteltérésért, és gondolkoztam, hogyan tudnék véget vetni ennek, de se- hogysem jöttem rá, mit tegyek. Végül, kelletlenül ugyan, apám beadta a derekát. Irt a barcelonai Városi Zeneiskolának és megkérdezte. felvennének-e. Azt is megemlítette, hogy kis háromnegyedes csellóra lesz szükségem és érdeklődött, tudnak-e olyan hangszerkészítőt, aki csinálna ilyent a számomra. Kedvező válasz jött és már közelgett a barcelonai utazás, de apám még ekkor is hangoztatta borús sejtelmeit. — Kedves Carlos — mondogatta anyám —, biztos lehetsz benne, hogy ez a helyes. Ennek meg kell történnie. Csak ez való Pab- lónak. Apám azonban csak rázta a fejét. — Nem értem, nem értem. Anyám pedig így szólt: — Tudom. Carlos, de bízzál a dologban. Bíznod kell, igenis bíznod. Igazán rendkívüli volt ez a helyzet. Anyám tanult valami zenét de persze nem volt zenész, mint apám. Mégis tudta, milyen jövő vár rám. Azt hiszem, tudta ő azt már az elején is. mintha valami különös megérzése, sajátos előérze- te lett volna. Tudta és ennek értelmében cselekedett oly határozottan, biztosan és nyugodtan, hogy nem győztem bámulni érte. És nemcsak barcelonai tanulmányaim alkalmával volt ilyen, hanem máskor is, amikor válaszút előtt álltam pályámon. Ilyen volt öcséim, Luis és Enrique dolgaiban is. Még gyerekek voltak, ő azonban már tudta, müven útra lépienek. És később, amikor a világon már mindenfelé hangversenyeztem és némi siker is kísért, boldog volt. de nagv hatást nem gyakorolt rá. hisz már jó előre tudta, hogy így lesz. Az életben masam is rá- iöttem, miben hitt anyám. Kialakult bennem az a felfogás hogy ami történik, annak meg kell történnie. Persze nem azt akarom mondani, hogy semmit sem kell tennünk jelen helyzetünkben, vagy azért, amire törekszünk. Állandóan változik körülöttünk minden — ilyen a természet, és mi is változunk szakadatlanul, hiszen a természet részei vagyunk. Az a dolgunk, hogy állandóan jobbá tegyük magunkat. De azért úgy hiszem, valamennyiünknek megvan a sorsunk. Vegyes érzelmekkel utaztam el Vendrellből. Ez volt áz otthonom, itt töltöttem el gyermekségemet. Bicikliztem a kanyargó utcákon, apám zongorázott és leckéket adott kis házunk nappali szobájában, sok-sok kedves órát töltöttem el a templomban, birkóztam és mindenfélét játszottam iskolatársaimmal — sehogy sem akarózott elhagyni ezeket a kedves, meghitt dolgokat. Hisz csak tizenegy és fél éves voltam, ez még zenész számára sem nagy idő. Barcelona csak mintegy ötven mérföldnyire van Vendrell- től. de mintha idegen országba utaztam volna. Miiven lesz? Hol fogok lakni? Kik lesznek a barátaim és tanítóim? Ugyanakkor persze az izgalomtól is remegtem. . . . Együtt utaztunk anyámmal. Ahogy apám a búcsúzásnál gyöngéden átölelt, az állomáson, arra gondoltam, amit egyszer mondott, amikor megharapott egy kutya és a kórházba vittek: — Csak azt mondogasd magadnak: egy férfi sosem sír. >/ >v / h / / Pó ka György Ház Gyermekkönyyhónap A GYERMEKKÖNYV- HÖNAP, amelynek Szabolcs megye beregi végein cselekvő részese voltam, de amelyre a tavasz folyamán országszerte sor kerül, módszereiben és céljában is más, mint a felnőttek számára rendezett könyvhét. Ami hasonlít: az olvasók találkoznak íróikkal. Ami eltérő: itt nincs sátor, a könyvvásár nem játszik szerepet, annál inkább az érdeklődés felkeltése, a könyvhöz vezető irányító pedagógiai mozdulat, és nemcsak a gyermekeket, de a szülőket, nevelőket is a könyv fontosságára ébresztő szándék, tehát a szakelőadás, mely a „könyves nevelés” felé orientál. Mi a család szerepe ebben a nevelésben, egyáltalában, mi a könyv jelentősége a nemzedékek kapcsolatában, s mi az, amit akár a legkevésbé iskolázott szülő is megadhat mesében, dalban, közösségi kultúrkincsben, egyszóval Májusi vers Horváth Péter Fűszagú Május, térdelj ablakomba, kacagj a szobámba, add a kezed, repíts a rétek zöld közepébe, nevetni. dalolni veled megyek. Látod: a város füstös és álmos, alattunk sóhajtva hajnalra ébred. Repüljünk párom, májusi álom tiszta füvekre messzire véled! Tengernyi égnek tengernyi ének száll a magasba: bogarak döngik. Füvek, virágok szállnak: az álmok, madarak csőrében fészek üzen, készül a ‘észek. Nézd, hova lépek: tiszta patak fut lábam alatt — fűszagú Május, add a világod, fogjuk ki együtt ezt a halat! az indításban — erről beszéltem — Móra Ferenc és Tamási Áron édesanyját példaként felmutatva — a szülőknek; értő hozzászólásaik, kérdéseik hajlandóságukat, igyekezetüket bizonyították. A pedagógusokét szintúgy, hiszen a családok további tájékoztatására, a könyvek közötti eligazítására készséggel vállalkoztak. Kováts Miklós, a Móra Kiadó irodalmi vezetője éppenséggel hozzájuk szólt, mégpedig a legidőszerűbb kérdésről: a tananyag-csökkentés folytán megnövekedett kiadói feladatokról, s ezen keresztül az olvasmányok mind erőteljesebb szerepéről. Vörös Károlyríé, a kiadó propagandavezetője különböző községek kisebb és nagyobb gyermekeinek tartott vetélkedőket, Horgas Béla költő és szerkesztő rendhagyó irodalomórákat, Pápay Lászlóné szolnoki gyermekkönyvtáros országszerte híres, verses-rímes (főként Weöres Sándor költészetén alapuló) játékaival foglalkoztatta a gyermekeket; Lázár Ervin, Kántor Zsuzsa, Fekete Sándor, Varga Domokos, Janikovszky Éva, Lengyel Balázs, Kiss Dénes, Rónaszegi Miklós írók és Lakatos József festőművész találkozói pedig a játékos tanítás, szórakozás, mese és élet örömének együttesét nyújtották. A PROGRAM ilyen rövid felsorolásából is látszik, hogy mindenkinek jutott valami, gyermeknek, szülőnek, pedagógusnak, s a tanulság is kölcsönös volt: a gyermekek élvezték a vidám délutánokat, amelyek módot adtak arra, hogy mindent, ami csak eszükbe jut, megkérdezhessenek az „író bácsiktól és néniktől”, meg is kérdezték a legfontosabbat, hogy igaz-e, amit írnak, vagy csak úgy kitalálják? És megértették végül, hogy az irodalmi mű sajátos természete szerint az is „igaz” lehet, amit kitalálnak, s az is lehet „hamis”, — valótlan ami szóról szóra úgy került papírra, ahogy megtörtént, mert a művészi igazság, a művészi hitel több a Duszta másolásnál. A pedagógusok a szórakoztató, érdekes tanítás mintáit kapták, a szülők a családi élet szellemi gazdagításának módszerét —, mintha a,„komplex” közművelődés rövid pár hétre koncentrált, sokágú, sokszínű áramába kerültek volna Ám a megyében megfordult vendégeknek is volt mit fölfedezniük, megfigyelniük. A gyermekek okos, nyílt kérdéseit, válaszait, amelyekből a félénkség, sutaság, gátlás árnyalata is hiányzott, ilyen felszabadult őszintén a felnőtt író-olvasó találkozókon is ritkán folyik a szó. A fejtörőkön, vetélkedőkön a tájékozottság tűnt föl, meglátszott, hogy a lakályos, szép, helyenként különösen gazdag anyagot őrző könyvtárakban csakugyan gyakran forgolódnak. A szakelőadásokon a pedagógusok fogékonysága mutatkozott meg, könyvélmények törtek elő emlékezetükből, s a vágy, hogy ezekhez tanítványaikat is elvezessék, élénkségük, s nemcsak a fiataloké, mutatta, hogy újításra, ájulásra mindig készek. NYITOTT AJTÓKAT döngettünk volna? Korántsem. A már elért eredmények nem teszik fölöslegessé a gyermekkönyvhóna- pot. Gazdagabbá inkább. Úttörés helyett a tapasztalatcsere ízét adták. íróknak, szakelőadóknak, hogy segítsenek értő olvasót nevelni. A növekvő olvasóknak, hogy olyan írókat formáljanak, akik nemcsak róluk, nemcsak hozzájuk, hanem velük szólnak. A nevelés kölcsönhatás, és annál eredményesebb, minél inkább elfogadja mindkét fél e kölcsönösséget. Sütő András mondja valahol: „A kiáltás erejét a visszhangon lehet csak lemérni.” E visszhang mérésére ad módot a gyermekkönyvhó- nap. s ezáltal a kiáltás erejének fokozására is. Köszönet érte. Bozóky Éva
