Békés Megyei Népújság, 1974. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-03 / 52. szám
a. Jeney Islván Szántás A mi brigádunk Papp Zoltán tárcája gr életrajzot — hirdették ki a nyelvészeti éra szünetében. — Mindenki írjon egy életrajzot — kiabálta a KISZ- fllkár. — A kihelyezéshez kell. — , Akiszin. magyarul asszony. Nem érzik, kollégák, ezt a feltűnő azonosságot? — kérdezte álmos hangon a prof. öt perccel később. Nem feleltünk. Irtuk az életrajzot Laczkó homlokán megjelentek az első verítékcsöp- pek. Bodnár megérintette a vállam: — Figyeld csak... Negyvenöthöz ért. Ilyenkor mindig izzadni kezd. Az apjának volt egy kócerá- ga, és ez sehogy se -illik bele az összképbe. Most szuszogva küszködött a, származást meghatározó bonyolult terminus technikumokkal. Oldalba böktem Bodnárt: m- Elhallgass! De közben már az járt az eszemben: estére majd hogyan is lesz# Mert Varjas üzent a Cigánnyal, hogy tízre legyünk a Szokott helyen, mert megint munkát kapott a brigád. A mi brigádunk. De előbb még vacsorázni is kellett» A menzán unottan gőzölgőn a karfiolleves. A korán jövők már a tonhalat rágcsálták. — Te nem eszel? Bodnár bádogkanalával dobolni kezdett az asztalon. — A karfiolt kihagyom... Persze, ha valami finom leves volna, aranysárga zsíipácnikkal p tetején és hosszú Szálú tésztakazallal á fenekén, akkor™ — Pofa be! — mordult rá egyi vörös hajú ‘jogász. Itt tilos volt az otthoni kaját emlegetni. A jogász ráhajolt az asztalra. Kanala motollaként járta be á- rövid utat szája és a tányér között. Maradék étvágyának utolsó . másodperceit ezzel a trükkel akarta elnyújtani a leves végéig. — Hajáj — sóhajtott Bodnár —, pedig... A vörös bajú végzett a levessel. —• Nem megmondtam már, hogy... — csördítette bele tányérjába a kanalat. — Jól van, na — intette le Bodnár. — Gondolatbán vacsoráztam. Azt tán csak szabad? A második fogás különben nálam is tonhal. Tavaszváró Katona Tudit Fák szíve alatt, mint a magzat apró öklök verik az élet izmos hasfalát, mióta a nappalok világoskékek. Szelek sikálnak égi deszkát, csillagtányérok reze fénylik. Apám és anyám ülnek ott, a tavasz irgalmát földre mérik. Parkokban szél füttyog. A fény padokon alszik, pedig reszket. Apró öregek ülnek itt társak nélkül, kit eltemettek. A napravárók ülnek itt, járni tanulók, s alig járók. Már nyújtózkodnak bőrömön láztól harmatos vér virágok. Szemben velünk bölcsészek vitatkoztak. — Vedd tudomásul, az író nem lakmuszpapír, hogy megfestődjék, ha hozzáértetsz egy eszmét! — hadonászott Laskai, a szemüveges költő. — Szuverén joga, igenis... szu-ve-rén... —- Hahaha! A valóság tán az, mi? És eltűri, hogy festegessék? — kiáltotta Laczkó, szemmel láthatólag már megfeledkezve az élet. rajzírás gyötrelmeiről. Istenem — gondoltam, csak néhány óra még, és milyen messzire távolodik majd tőlünk mindez! Otthon, az albérleti szobában anyám levele várt. Ujjaimmal megropogtattam a borítékot. Pénz is volt benne. Minden hónapban száz forintot szokott küldeni. „Édes fiam! Apád még mindig beteg. Kétnaponként jár hozzá az orvos, annak is kell fizetni. Ezért most csak ötven forintot küldök”™ Légszívesebben visszakül- deném — jutott eszembe, de már félálomban. Annyit aludtam, hogy majdnem elkéstem. Már eldudálták a tízet, amikor lihegve, izzadva fékeztem a gyülekezőhelyen. — A tanár — mondta Varjas, és legyintett Ott álltam a rakodónál. A többiek már a betonpadkán ültek, úgy hintáztat- ták lábukat a semmiben. —• ...akkor én eléugrot- tam, és rákiáltottam — hadonászott a Cigány —, hagyd a feleségem, te piszok, mert ha nem.», — Laskai? —■ Söpri a raktárt Laczkó? — Itt vagyok melletted. — Megírtad az életrajzot? — Meg. — Hány oldal lett? — Négy. Varjas közbeszólt: — Hé, tanár, jó lesz, ha kipihened magad, mert reggel nem tudsz majd hazamenni. — Bölcs vagy — pöcköltem vissza a szavakat.—Különösen így este, sötétben. Elvigyorodott. A fél kezével összelapíthatott voi- na. De csak vigyorgott Elnéztem őket Ha jó nagyot slukkoltak' a cigaretta felparázsló vége vörös fénykort vetett arcukra. . Mind itt voltak. Bundik kettő. Mihalecz. Dzseki Meg a többiek. A mi brigádunk. Ügy kezdtük most i®, mint mindig. Először sorsot húztunk. Eldöntötte a szerencse, kinek melyik Vagon jutott. Közelebb vagy távolabb’ a raktárajtótól. Aztán felálltunk párosával A vállamra dobott zsákdarab hamar lucskos lett a Verítéktől, ötvénkilósak voltak a sószsákok. Es a só, mihelyt megérezte a nedvességet, kezdett átszivárogni a rostokon, hogy beleehesse magát a felpuhult bőrbe. — Csípi már? Csak a fejemmel tudtam inteni Bodnárnak; csípi. Egy éjszakára: kétszáz forint. Nekünk megéri. A vasútnak meg bombaüzlet. Percenként egy., forduló. Huszonöt méter a vagontól a raktárig. Aztán ugyanennyi vissza. Igyekeztem nem odafigyelni. Először nőkre koncentráltam. Szexis, miniszoknyás csajokra. Aztán élrágódtam egy régesrég tanult versen. De végül — most is, mint mindig — csak apám jutott eszembe. Amint áll a téglagyárban, a forróságban, a kemence mellett Naponta nyolc órát. És háromhetenként mindig éjszaka. Hány éve is? Huszonöt? Harminc? Hogy bírta? Hogy nem unta meg? Ha fölépül, miért fog ismét oda visszamenni? Újabb forduló™ —■ váltott az agyam» ..»A prof. Igen, a prof. Amint ott áll a dobogó szélén. Kedvtelve feszül pocakján a mellény... „Nehéz, mint a só... Tisztelt hallgatóim, ez a szállóige népi eredetű. Figyeljék csak, milyen frappánsul summázódik benne a nép empirikus bölcsessége!”™ Varjas szuszogva stoppolt mellettem. Arca vörös volt már. Kidudorodó izomcsomói közt kis völgyek képződtek, azokban csordogált a veríték. — Te űr leszel egyszer, tanár — lihegte. — Fehér ingben és esernyővel mész •skolába. És akkor majd észre se veszel bennünket™ — Ugyan, eredj már — löktem oldalba. — De bizony, így lesz — szívó6kodott — És majd dumálsz az én gyerekeimnek is a tisztességről, arról, hogy forog a Föld, meg hogy minik vagyunk az urak... Mert dumálni, azt már tudtok™ De előbb még meg kell tanulnod, mi a meló, hallod-e?! — hajolt közelebb. — Na, lódulj a zsákokért, tanár. Bodnár mellém som poly- gott. — Hé — suttogta —, m* lenne, ha megmutatnánk neki?.™ — Laczkó!™ Laskai!... Nyomás!... Futólépésben tettük meg az utat a vagonokig. Aztán megpróbáltunk futni, vállunkon az ötvenkilós zsákokkal* is, a raktár felé. Hat forduló után mellkasomból kezdett kinumpá- lódni a levegő. Hiába tátottám a számat, sehogy se tudtam eleget slukkolnin az ájerből. De azért futottam tovább. Mögöttem Bodnár lihegett: — Gyerünk, gyerünk! Nyomás!™ Először Laskai dőlt ki. A tizedik fordulónál meg Laczkó. Én a tizennegyediket futottam már, amikor a raktárajtóban hirtelen elgyöngültek a lábaim. Nekidőltem a vasajtókeretnek, miközben a zsák lassan lecsúszott a vállamról. és tompa puffanással talajt ért. Bodnár elügetett mellettem. Benne még maradt annyi szufla. De akkorra már odaért Varjas is. — Jól van, na — pillantott rám a szeme sarkából, de azért megbocsátón. — Tíz perc plpahuja. Leroskadtunk a raktár szélére. Rágyújtottunk, és himbálni kezdtük lábunk a semmiben. A cigarettaparázs kis felvöröslő fényköröket vetett az arcokra, amelyek párásán csillogtak a verítéktől. A Cigány ekkor énekelni kezdett. Rekedt, szomorú hangja volt a Cigánynak. A fáradtság hozta ki belőle mindig az énekelhetnéket. Különös nótákat dalolt. Egy lányról, akit elhagyott a szeretője. Egy fiúról, aki hiába akart szeretni egy lányt. Varjas a falnak dőlt, Laskai szemüvegét töröl- gette. Bodnár a csikkről új cigire gyújtott. Bundik kettő belenézett a sötétbe, egy képzeletbeli futballpálya irányába. Mihalecz szája mozgott, mintha gond óla tb-n számolna. Dzseki meg a ritmust próbálta kiverni tenyerével a hűvös betonon. Bámultam a rigaretta- fényben néha felvilágló arcokat. Így hallgattuk a Cigányt. Az egész brigád. A mi brigádunk. A tíz perc már rég letelt. Valahol messze felkukorékoltak az első kakasok. Hajnalodott. Jeney István Ha]ó Kőbányai János: LÁTOMÁS A katona sokat gondolt arra a lányra, aki ágas- bogas, vad képletű fákat rajzolt. Ezeknek a fáknak a törzséül és gyökerein csak úgy lázadoztak, ide- oda kígyóztak, nagy mérgesen görcsökbe gubóztak, karcsún hajlongtak, széles kedvvel integettek a ceruzavonások. Talán magát rajzolta bennük; mindig szertelen, szúrós összevissza ágakat, karcsú kedvességet, görcsökbe húzódó hirtelen dühöt. Efölé lassú karikákban sárga- piros napot kanyarított, amely élénk színeivel megtörte a faágak sötét kontúrját. Ahogy teltek a szolgálat napjai, úgy fakultak a színek, úgy olvadtak szét a ceruzavonalak a katona emlékezetében. Kora hajnalban kelt — a fák sárga, barna, rőt leveleit söpörte, nagy halmot rakott belőlük a gereblyével — ilyenkor ágas-bogas vad kép- letekben táncoló iákról álmodozott. Később a fák kopaszon karmolták az eget, meszelt törzsüket nem lehetett megkülönböztetni a mindent ellepő hótól. Csikorgó fagyokban állt ónt a katona, amikor már mindent beszórt az éj és kialudtak a város csillagtejútrendszer fényei. Feje felett kései vadlibáfc húztak el délfelé. Kimért léptekkel járt a keskeny úton, amelyről nem volt szabad letérnie. Egyszer, mikor olyan ítéletidő dühöngött, hogy azt hitte, nem bírja tovább — észrevette a fát. Mínusz húsz fokot mértek akkor — sivítva szántotta a havat a szél s az őrt álló katonák arcába, nyakába fútta. A kis göcsörtös fát még arra sem méltatták, hogy bemeszeljék a törzsét — csoda, hogy nem vágatták ki —, amely minden rendszer és alakzat nélkül nyújtotta most alacsony ágait a katona felé. Annak meg ismerősek voltak ezek a göcsörtök, e rövid, karcsú törzsből az ég felé szaladó kacskaringós ágak, melyek most a szél alatt nyögtek. Egyszer csak fűszeres hal. zuhatag omlott az arcába, fehér nyak csigaháza villant, könnyen szálló füstillatot érzett, nyakába két rendkívül kicsiny, meleg tenyér kapaszkodott. A következő pillanatban már maga méltatlankodott a legjobban, hogyan is azonosíthatja a lányt a fával. Sietve folytatta útját/ Amikor ismét a fához ért, elfordult és meggyorsította lépteit. Ez így ment jó párszor. A fához érkezett és hirtelen megcsókolta annak egyik ágát. Hős kéregízt érzett a szájában és elszaladt.