Békés Megyei Népújság, 1974. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-17 / 64. szám
Toman János üzenetei * utolsó tábori lapot a 1944, szeptember 28-án küldte szüleinek Tornán Já~ nos szarvasi grafikus, melyben a következőket; írja: „Semmi különösebb újság nincs. Egyenlőre még mindig itt vagyok a páncélosoknál VaJószinü, hogy még továbbra iá itt maradok Ha valami változás azonnal írok™"! Ezután már csak a tragikus hír érkezett meg: tizenkét társával együtt a Gea- tapó Ausztriában tarkán lőtte, mert nem akart harcolni a szovjet hadsereg ellen. Ahányszor csak nézegetem linómetszeteit, azok újra és újra hírül adják: Toman János a szegények pártján volt. Erről tanúskodik a Szarvas ég Vidéke 1940. április 20-i számában megjelent „Ezeken segítsünk!” című linómetszete is. Ez az akkori nagy árvizet ábrázolja, amely elönti a kisemberek kicsi házait. Csónakkal menekül a család, a az anya Bírva fogja a karján pólyás gyerekét. Kibékíthetetlen társadalmi ellentétet tükröz a Önarckép, 1929-ből Szarvas és Vidéke 1940. február 23—i száma, melyben az egyik hímek ez a címe: „Kormányzó Űr országlásának 20. eves évfordulójának megünneplése Szarvason”. A hír mellett Toman János linómetszete ezzel a címmel: „Akiknek gond a tél”. Egy öreganyó kétrét görnyedve cipeli a hátán a rozsét a kis házikó felé, azon az úton, melyet férjeura lapátolt a nagy hóban. Sajnos több művéről készült levonatának a metszetét még nem találták meg. Ilyen az árvízről készült is. A szarvasi múzeum vezetője, dr. Palov József kölcsönözte nekünk Toman János önarcképét (szénrajz). így van alkalmunk arra, hogy az öt linómetszettel együtt bemutassuk a művész portréját. Miközben a szegények életét tolmácsolja műveiben, hirdeti a jövőbe vetett hitet is: a munkások, dolgozók meghódítják a világot. így állt a szegények pártján Toman János. —«1.— Téli pásztorélet a régi Sárréten Szólalj, bűbáj, emlékezz, emlékező, ne ringj a ködben, Csiglamenti táj, kerekedj, erdő, Sártalló vidéke, Hórnak lapálya, nagy esőket nyelő; kunnyő, forgószél, régi boglya, pallója pataknak, vedre régi kútnak, keserű bodzásnak fekete festéke, füst, ami az üstöt kormával befogja; földbehúzó bánat, égbeszálló öröm terhes szegénysége öreg gyalogúinak. — Oh, az embernek hogy mennyi az emléke: (Sinka István: Szigetek könyve) Egye meg a fene a baját, megette a lábomat a sok. hideg idő. A lábaim fájnak. Térdtől felfelé erre. A hideg megette. Negyvenhét évig uradalmi cseléd vótam, kint az ég alatt, télbe. Tüzet gyújtottunk a hó felett, úgy melegettünk. Meg kenyeret pirítottunk, úgy vágtunk pirítóst. Odatettük a piszkafát a hóra, a kenyeret rátettük, ' úgy sütöttünk szalonnát télbe. Kilencszázpyolcban meg borzasztó nagy hideg volt, egy kis rossz kunyhóban teleltünk. Majd megevett bennünket a farkas. Bizony nyolcvannyolcban apám volt a soros. Ráment hat farkas. Apám egy rossz puskát nyújtott ki, úgy verte el a farkasakat. Ö, az Isten ne adjon olyan hideget! Esett, fútt. hordta a havat, majd megfagytunk. O, még el sem tudom számlálni, miken mentem keresztül. Két bundában háltunk. Egyiket alul, azon felül szűrt. Elterítettük, oszt ráterítettük a bundát. Arra meg szalmát. Ö, az istensígit. Kergettem a farkasokat a havon. A juhászoknak nem volt jó kutyája. Nekünk volt jó kutyánk. Az négyszer fordította el a farkast. Vín, huncut farkas vót. Osztán útnak vette a dolgot, elment. Na, olyan kutyánk vót, tán Bihar megyében sem olyan kutya! Kér- tík ötven pengőbe, cserébe hogy adjuk. Azt mondta apám, hogy nem adom. Nagy, fehér kutyánk vót. — Isten tudja hányszor kergettem el a farkast. Egyszer meg négyet kergettem. Ráment egy juhász, aki italon vót tavasszal. Én meg beheveredtem a kunyhóba, sárréti tanyán. Egyszer csak jön be egy juhász: Kelj fel, mert a Lónya alszik. Négy farkast kerget a gróf juhásza. Már egy süldőt megevett a farkas. Jött annak a falka birkának az a nígy farkas. Kergette a gróf juhásza. Mink meg szaladtunk. hogy el ne vigye a nígy farkas a birkát. Mert Lányának aludtak a kutyái, hevertek. Nem vettík észre. De hogy én nagy kiabálással kiabáltam: Ide te, hajrá te, rajta te, csak felébredt. Elszaladtak oszt a Füsti tanyának, a csorda felé. Hű, az űtálatos jószág vót. Ha nem vette a juhász kutyája észre, nekiment egy falka birkának és megevett vagy húsz birkát, még az embert is megette, széjjel- cibálta. Egy drótost szijjel is cibáltak. Arra, úgy hívták, hogy Csif. Ezelőtt nem mertünk úgy járni, mint most. Pisztoly volt a zsebben. Láttam egyszer, hogy egy fias farkas, egy tőgyes a Berettyón hozott át egy bárányt. Ott a sárréti tanyánál. Gyere már — aszón- gya — gyere, mert hozza a Berettyón a farkas keresztül a bárányt! Szaladtam, szaladtam, de messze voltam. Vitte a szájában a bárányt, fínyes nappal, dél körül. Az úgy ílt vélle — a farkas a birkával —, aimé- ket megfogta, a tarkójánál megragadta, oszt a farkával hajtotta. Akkor meg a földhöz csapta és a bélit kicsapta. Ette meg, oszt haladt tovább. Még a bornyút is elvitte. Szűcs Sándor írja a Sárréti írásokban, hogy a Sárréten kétféle módú állattartást ismertek. A „kezes jószágot” a faluhoz közelebb eső „páskumon”, vagyis a „Belső-legelőn” járatták. A fejős juhok nyája is itt legelt. A csordát, csürhét esténként hazaengedték. A „külső legelőkön”, vagyis a rétben a vágómarhát, sertést. a húsáért, gyapjáért tenyésztett juhokat tartatták. A réti gulyának, juhnyáj- nak, kondénak valósággal a rét volt az otthona. Soha semmilyen időszakban széjjel nem verték; nyár heve, tél hava rajta ki nem fogott • • * A fentebb közölt visszaemlékezést azért tartottuk fontosnak közölni, mert az adatközlő még erről a régi sárréti pásztorkodásról tudott hiteles képet vallani. Az itt közölt emlékezés csak egy része annak, amit K. Kiss Sándor pásztortól 1965-ben, 89 éves korában jegyeztem le. Miklya Jenő A hozzád vezető ösvényen ( Lázár Tibor Megállítani és sorsom fogaskerekei közt rövidre zárni a suhogó emberarcú időt, azt akarom, \ hogy ne csikorogjon talpam alatt álmatagon a törhegyű kavics es ne vigye el nap mint nap mosolyod egy-egy darabját a feketeköpenyes este, hogy megmaradjak a hozzád vezető ösvények valamelyikén örökre.
