Békés Megyei Népújság, 1973. november (28. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-13 / 265. szám

N

SZÍV

KÜLDI...

Egy debreceni népművész üdvözlete Békés megyének

— „Jártál-e már Debrecenben. barátom?....”

Ha Petőfi ma tenné föl a kérdést, és sorolná el a város figyelemre méltó nevezetességeit, bizonyára nem hagyná ki Kerékgyártó Sándor mézeska- lácsos műhelyét, mely a szakmában a legrégebbi és hovatovább csaknem egyedülálló.

Vásárokon már nemigen, de ipari kiállításokon és népművészeti kiállításokon annál gyakrabban találkozni a nevével, és ami a nevét adja: készítményeivel. A sokadalmas alkalmakon kívül csak odahaza árusít — nem bírja már az állandó vásározást —, de a boltajtóra szerelt csengő így is állandóan cseng: egymásnak adják a kilincset a vevők. Nem csupán azok, akik messze földről idevetődve hazavinnivaló érdekességet keresnek, de sokan a városbeliek, akik megszokták a különböző mézes csemegéket.

— Ha tíz kezünk volna, akkor se győznénk — mondja az idős mester büszkén-boldogan.

Amikor azonban a mesterség sorsáról beszélünk, aggódva mondja:

— Nincs utánpótlás. Pedig higgye el, szép szakma, és mint látja művészet is.

A bolt • falán levő oklevélre mutat, mely számára a népművészet mestere rangot dokumentálja. Aztán fölidézi a régmúlt időket. Érdekességként említi, hogy a mesterség a család női ágán vált híressé, mintegy kétszáz éve. A nagyanyja anyja is mézes volt már, ő pedig az édesanyjától tanult, de mestervizsgát a nagynéniénél tett..s

A műhely felszerelése, amit örökölt, jórészt már a debreceni múzeumban van. de azért van még néhány szépen faragott forrna, ' melyeknek datálá- sa az 1800-as évek elejét idézi. A most használt formák legtöbbjét már maga faragta. Nagy türelem, szakértelem és művészi érzék kell hozzá, hogy ügy idomuljon a kemény körte- vagy diófa, hogy a közíz'és ne csak elfogadja, de meg is kedvelje a be1 öle kikerülő ízletes, szép termékeket.

A legnépszerűbb formák két témacsoportba oszthatók. A hagyományos — és másutt is ismertek közül a legkeresettebb a tükrös szív, a huszár és a haAz I928_as orosházi sátor.

ba. Ezek sokféle színezéssel készülnek. Az újabb idők legkeresettebb termékei a város emlékét idéző mézeslapok: a nagytemplomot, a Hortobágyot, a város címerét, Csokonai arcképét formázzák. Ezek természetes tésztaszínűek, és amint a mester mondja, azért szeretik jobhan, mert nem fogják rá, hogy giccses.

— Az én szívemnek ugyan egyformán kedves valamennyi — mondja.

A mester munka közben.

(Korabeli felvétel)

Látogatásomnak és érdeklődésemnek őszintén örült. Rövid együttlétünk régi emlékeket idézett föl benne és feleségében. akivel sokat jártak valaha Békésben is.

— Orosházán a Csicsováék- nál volt a szállásunk, amikor 28-han vagy 29-ben ezen az ipari vásáron voltunk — mutatnak egy fényképre, mélyein a sátruk látható.

— A feleségemnek egy Gondos nevű órásnál vettem karórát és fülbevalót. Még most is megvan.

— Nagyon jó kenyér volt Orosházán. Most is van olyan?

— Békéscsabán állandó elárusítóhelyünk volt a Réthy-pati- kával átellenben. Nagyon jó vevőközönség volt ott...

— Ott meg a Gazsóéknál laktunk. Ismeri őket?...

Mindkettejükön látná. hogy sajnálják a régi időket, amikor még teljes energiával és ambícióval dolgozhattak. Sajnálják, hogy mesterségük szűkebb területre vonu,! vissza. Melengeti azonban szívüket az érdeklődés és szeretet, amellyel körülveszik őket a — most már majdnem így mondhatni: — múltat megbecsülő hálás nemzedékek. Bár még egy kicsit bizakodnak is: hátha újjáéled a mesterség?!

Beck Zoltán

casaBssraaBHaBsaHsasaasEBitHasaaaNBfliSM«

Gerencsér Miklós

ARADI NAPLÓ

31.

— Ne búslakodjon, szent atyám. Hiszen jól tudja, hova kísér engem. Éljen boldogul a hívek örömére.

Ekkor meg egy közelben álló tisztnek eredtek el a könnyei. Damjanich őt is megvigasztalta:

— Ejnye, ne sírjon már, százados úr. Látom, maga derék ember. Jusson sokra a katonai pályán. Szép hivatás. Nagyon szerettem.

Szégyenkezve támogatták a porkolábok a bitó felé.

Váltig csodálkozott, s dör- mögve mondogatta:

— Remélem, hogy engem hagynak utoljára. Hát ennyire gyűlöl engem az osztrák? Nem átall megcsalni az utolsó reményemben is.

Fesztelenül ácsorgott a fenyődúcnál, amíg leszedték bilincseit. Oda-oda nézett a feje körül foglalatoskodó hóhérra, majd ráparancsolt:

— Vigyázzon, nehogy összeborzolja a szakállamat!

A hóhér bólintott és a nyakára igazította a hurkot. Eközben végigdördült Damjanich mély hangja a csendes, párás aradi rét fölött:

— Éljen a haza!

Immár egyetlen tábornok állt

a szekérnél. Szokatlanul halkan ejtette ki nevét a hadbíró.

— Gróf Vécsey Károly.. ;

A szólított először kihúzta magát, majd elfogta a tétova- ság. Szeretett volna ő is búcsúzni, de nem volt kitől. Segélykérő csodálkozással nézte az üres szekeret. Lecsüngő bajusza csalódottan megrándult, s máris összeszedte magát. Épp olyan zárkózottan és határozottan, mint ahogy Aulich tette, indult meghalni. De nem a számára ácsolt akasztófához ment, hanem Damjanich-hoz. Letérdelt a holt bajtárs előtt, megcsókolta annak súlyosan csüngő kezét.

Ezután kevesen látták, mi történik a szélső bitónál. A papokból előtört a sírás és körben mind a négy század soraiból felhangzott a rekedt, torz férfizokogás.

Tizediknek engem szólítottak. Rángatóztam, a szájamat ha- rapdáltam. Csak akkor vettem erőt sokkos rohamomon, amikor testi közelségbe kerültem a halállal. Egymás után meghallgattam a kilenc férfi csendes szívét. Csodálkoztam, hogy képes voltam hangot hallatni mélységes némaságomból.

— Zászlóaljparancsnok úr, az elítéltekbe« az élet megszakadt..« ______

Kétszer hetvenöt perc a hét végéről

Volt a hét vége műsorán szinte minden, ami — a költő szavával — szem-szájnak ingere: Salto mortale és igazi artista- revű, francia film és magyar színházi előadás közvetítése, Cicavízió és sport. Kicsoda — micsoda és Az emberiség kenyere- sorozat Jement bemutató adása. Mindezeknél érdekesebb és tanulságosabb volt azonban egy szombati és egy vasárnapi hetvenöt perces időszak, amelyben a Villásfarkú fecske, a Tv- slágerista, a Tűztánc, illetőleg az Arany Páva című műsorokat láthatták a képernyő barátai.

Egy botpaláéi tanárnő vallott falujáról, annak ősi, ám napjainkban halódni látszó népművészetéről, s megszólaltak mellette a népművészetet még tudógyakorló asszonyok, valamint a huszonévesek nemzedékének tagjai, akiknek az ősi tánc. muzsika, szőttesminta már csak történelem. Tulajdonképpen mindegyiküknek volt valami igaza. Leginkább Varga Zoltán- nénak, aki megmosolyogtatása árán is szövi a régi-régi mintákat, nem akarja veszni hagyni évszázadok művészetét. Igazuk volt az asszonyoknak, akiknek valamikor, elsősorban szükségből kellett maguknak készíteniük a kendőt, térítőt — a szép minta „melléktermék” volt csupán —, amit ma kevesebb fáradsággal szerezhetnek meg a boltban. S volt igazuk a fiatalabbaknak, akik őszintén megmondták — s ez az őszinteség dicséretükre vall —, tőlük idegen már mindez a sok régi szépség, művészi gazdagság. Véleményükben az az igazság, hogy a szép szőttesben ők csak a „szükségből-születettséget”, a bolti áru elérhetetlen drágaságának szimbólumát látják, s amikor viszolyognak tőle, akkor tulajdonképpen a háziszőttes kizárólagosságával egykorú régi nyomortól viszolyognak... Csak annak a képsornak nem

volt igaza, amelyik e fiatalok véleményét azonnal a giccses falvédők sorával .kontrázta”, hiszen nem feltétlenül a falvé- dő-esztélika hirdetése miatt vallották úgy a megkérdezettek: tőlük jelenleg a népművészet gyakorlása távol áll.

S a televízióval kell vitatkoznunk akkor is, amikor a slágerlistában elhangzó számokat változatlan magyartalansággal konferálja — konferálhatja — Koós János.

Dicséret illeti viszont a kamera mestereit az üvegfúvókat és a kohászokat bemutató Tűztán- cért. A fekete-fehér képernyőn is varázslatos látványt nyújtott az emberi akaratnak engedelmeskedő forró üveg s a megszelídült izzó vas. Hogy hirdesse csillogásával, a sebesen futó acélkígyó lendületével, pontosságával megzabolázójának erejét, adózzon elismeréssel mindnyájunk javáért vállalt munkájának.

Szokott jó színvonalával ajándékozott emlékezetes perceket a nézőnek, hallgatónak a vasárnapi Arany Páva. Egyben szépen rá is rímelt az előző napi botpalád! dokumentumra: egyes helyek — hisszük, szintén csak átmeneti — visszaesésével szemben községeink, városaink többségében újból sok kedvelője, művelője akad a néphagyománynak, mind többen és mind színvonalasabban dalolják-mu- zsikálják szerte az országban a televízión át is a múlt megőrzésre érdemes kincsét. S újra örülni lehetett Békés megyei együttes sikerének: a sarkadi Páva-kör produkcióját harmadik helyre sorolta a zsűri. Amihez ismételten annyit: megint- csak hiányoltuk a közönségszavazáshoz szükséges postai cím (1810, Budapest, Arany Páva, Magyar Televízió) megjelenését a képernyőn

(daniss)

Haynau táborszernagy űr ő- kegyelmessége úgy rendelkezett, hogy a kivégzettek naphosszat a bitófán függjenek, hadd szégyenüljenek meg halálukban is. Megtörtént. Kettőzött őrség vigyázott az áldozatokra, mivel a város lakossága zömmel magyar lévén, nem látszott lehetetlennek a bennünket fenyegető demonstráció. De nem történt semmi incidens. Egészen a sötétedésig sokan jöttek leróni kegyeletüket a vesztőhelyre, ám szelídek maradtak a látogatók és sírva távoztak. Akadtak néhányan a mi híveink közül is. Ezek elégedettek voltak a látvánnyal és megnyugodva mondogatták: úgy kellett a Kossuth-kutyáknak.

Késő este a bitó alá temették lovag Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Knézich Károly, Aulich Lajos, Nagysándor József holttestét. 1

Beszélik itt a várban, hogy a többi tetemet a brünni hóhér bocsátotta áruba. Szokásaink szerint ez megengedett, egyfajta hallgatólagos szabály. A szóbeszéd szerint Damjanich Jánosért és Lahner Györgyért hatszáz forintot, gróf Vécsey Károlyért ötven aranyat, gróf Leiningen-Westenburg Károlyért tizenhárom aranyat kapott. Igaz vagy valótlan, nem tudhatom. A cáfolatot senki nem tartja fontosnak. Tény, hogy a négy áldozat földi maradványait elszállították a vesztőhelyről.

Megérkezett a hír Aradra: Pesten is fekete nap volt október hatodika. Agyonlőtték az

Cfjépület udvarán gróf Batthyányi Lajost, a tavaly márciusban kinevezett felelős magyar kormány első miniszterelnökét. Ez a gyilkosság még érthetetlenebb számomra, mint a katonák kivégzése. Hiszen Batthyányi grófról köztudott, hogy a dinasztiával való harmonizálásra törekedett. Inkább Kossuthék- kal szakított, minthogy vállalja a birodalom végzetes meg- hasonlását.

A hír még olyanokat is megdöbbentett, akik fenntartás nélkül kívánják a magyarok bűn- hődését. Nem tudják mire vélni a logikával — sem jogászi, sem politikai, sem katonai logikával — meg nem magyarázható szigort. Aggodalmukat áttételes formában juttatják kifejezésre, ahogy ez már lenni szokott a terror légkörében. Érzik, ha nem lesz megállás, egy ponton túl azoknak is félni kell, akiknek a rettegés ébren tartása a feladatuk.

Josef Tichy őrnagy ma megszólított az udvaron. Láttam rajta, hogy kedvet érez a beszélgetéshez. Én annál kevésbé. Mivel vele együtt szolgálatot kellett teljesítenem a kivégzéseknél, cinkosának érez. És tisztelettel viselkedik irántam a hivatásom miatt. Ismerem ezt a rögeszmét. Mindannyian félünk a reánk leselkedő nyavalyáktól és ha kiválaszt bennünket a kór, kincset ér az orvos jóindulata. Mert a laikus mindig több tudást tételez fél bennünk, mint amennyivel valóban rendelkezünk,

(Folytatjuk;