Békés Megyei Népújság, 1973. szeptember (28. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-16 / 217. szám
TSpr^ngég cr munká3művel6désrol (1.) Miért kulcskérdés? IП. Egyik legnagyobb üzemünk munkás-művelődési háza tisztelte meg zenekarával, táncesoportjával városunkat, példázván a munkásművelődés ' amatőr művészeti mozgalmát. A megyei népművelőt kérdettem: vajon hány munkás lehet köztük? És egyáltalán, hányán a gyár dolgozói? A népművelő feiszász- szent, mondván: nem tudna valami könnyebbet kérdezni?... Éppen most vizsgáltuk ezt a témát két megyében, és megdöbbentően kévés munkást, ifjúmunkást találtunk az amatőr mozgalomban. Hasonlót tapasztaltam az idei „Vándor Sándor” országos énekkari szemle megyei találkozóin. A címében „munkás és ifjúmunkás énekkari szemle” pódiumain részben diákkórusokat láttunk, avagy olyan üzemi-vállalati műn- káskórusakat, melyekben nagyon kevés a munkás. Mindkét kulturális rendezvény dicséretes volt Azzal a szépséghibával: a munkás-,, védjegy” mögött nem a munkásember művelése munkált Miért említem ezt? Azért mert szemléletesen példázza a munkásmúvelő- aes mai állapotát Irodalmi színpadok, versmondó klubok, tanccsoportok, énekkarok, zenekarok többnyire vállalati „protokoll-népviseletet” jelentenek a kulturális életben, — kevésbé munkásaik tehetsegének felnevelését kibontakozását Amatőr művészeti csoportjainkban kevés a munkásember. Mit mond a statisztika? Két megye 14 művelődési i n uezmenyeben például 136 művelődő csoport van, csaknem nyolcezer emberrel, s ebből mindössze 15 százalék munkás. Még a szakszervezeti intézményeikben működő művelődési kisközösségekben is à tagoknak csak 39 százaléka munkás. Talán hallgassunk meg egy munkásvéleményt ebben a témában: „Egyre inkább veszélyeztetve van a munkáskórus-jelleg ,.. Amikor alakultunk, ugye, majdnem mind munkásemberek voltak. De hát ez most már egyre inkább veszélyben van, lassan- lassan elfogynak az emberek, kimaradnak.. Itt az ideje, hogy elégedetlenek legyünk népművelő munkánkkal, midőn munkásművelődésről beszélünk. Nem mintha köz- művelődésünk nem tett volna sokat érte, hanem, mert nem tett meg mindent! Elégedetlenek lehetünk abban az értelemben, amint Vitányi Iván író és kritikus, a Népművelési Intézet igazgatója megfogalmazta: „Nincs okunk szégyenkezni... Hogy az ország kulturális fejlettsége (az olvasók, zenehallgatók, kiállításlátogatók, stb. számának mértékében) eléri, sőt túl is haladja a nálunk iparilag sokszorosan fejlett kapitalista orí szágokét — azt bizonyítja, hogy társadalmi rendszerünkben a kultúra gyorsabban fejlődik. Elértük, hogy társadalmi körülmé- • nyei senkit sem zárnak el a kulturálódás lehetőségétől —, de nem tudtuk elérni, hogy a lehetőség mindenki számára valóváljék. .. . A mai helyzetet ugyanis az jellemzi, hogy a meglevő lehetőségek nem valósulnak meg teljesen, a fennálló kereteket sem töltjük ki eléggé”. (Élet és Irodalom 1973. április 14.) Vitányi a gazdasági fejlődés erőteljes ütemére hivatkozik, midőn megállapítja, hogy a munkásság művelődése nemcsak köz- művelődésünk egyik kulcskérdése, de egész társadalmi életünknek is. Miért? „ .. .Olyan fokra érkeztünk, amelyről enélkül már nem fejlődhetünk tovább. Olyan társadalmat kívánunk építeni, amelynek a munkásság a vezető ereje, de ezt a történelmi feladatát az új követelményeknek megfelelően csak akkor tudja elvégezni, ha maga is átalakul”. Mielőtt a „miérteket” és „hogyanokat” fejtegetnénk, álljunk meg kissé az alapvető problémánál: miért kulcskérdés? A fenti idézetben benne a felet summázaita: mert a munkásság társadalmunk: vezető ereje. És mert létszámban is a lakosság több mint felét teszi ki az ipari népesség. És ami л legfontosabb; a szocializmust nemcsak az emberen kívül kívánjuk felépíteni, hanem az — emberben is! Nemcsak a társadalom gazdaságipolitikai szabadságát jelenti a szocializmus, hanem a társadalom egyedének, az embernek, a belső szabadságát is. Azaz: képességeinek, vágyainak alkotó erejének, egyszóval személyiségének szabadságát. Ezt hivatott szolgálni közművelődésünk. A X. pártkongresszus a szocializmus teljes felépítésének egyik fő feltételeként említette „a magas eszmei és erkölcsi színvonalú szocialista közgondolkodás, a „szocialista embertípus” ki_ alakulását. S ezen belül az egyéniség kibontakozásának, a szocialista demokrácia erősödésének, a termelési kultúra emelkedésének elengedhetetlen ■ eszközeként jelöli meg a közművelődést. О Ez a nagy emberátalakító tevékenység a közművelődés olyan fejlődését, változását sürgeti, mely az ember forradalma után — a forradalom emberét szolgálja, gyarapítja, építi. S hogy ez minő feladat? Leninre hivatkozik Vitányi, midőn megállapítja: „...A forradalom fejlődésének bizonyos szakaszában a kulturális forradalom : a forradalom maga. (Lenin: „Most már csak erre a kulturális forradalomra van szükségünk ahhoz, hogy teljesen szocialista országgá váljunk”.) A társadalmi tudat forradalma nélkül ugyanis nem válhat teljessé a hatalom és tulajdonviszonyok immár megvívott forradalma. És ebben lehet-e fontosabb feladatunk, mint a munkásság művelődését élővé, egészségessé, erőteljessé, egyszóval : emberformálóvá tenni?! Balogh Ödön I Horváth János Zebegényi vázlat Szüretre kurjogat az ősz Szúdy Géza Végre egy szép nap pöndörül Élénkbe, futó gyönyörül! Egy kis reménytől spiccesen örül neki a szív, a szem. Üdekék lapis lazuli Egét az ősznek nem szeli Felhőcske sem. Könnyen talált Hasonlatul: mint kalapált Sugaras aranytál, a nap Körötte zúgva szállanak A fény darazsai, s lepik Kedvünk töppedő fürtjeit... Szüretre kurjogat az ősz. Bor készül itt, aszú, erős. Valami testes muskotály Szagától részegül a táj. — Vajon e lankadt dombokon Megért-e már az én borom? Van_e tüze, íze elég A reményt oltani beléd? Vagy legalább a feledést. Fejed fölött ne tudd a kést! A pokolgépet, mely beteg Szívedben halkan ott ketyeg . TI H LJ T még nem az igazi ősz, mert a hűvös-nyúlós esők csak október közepén kezdődnek, de nem is nyár többé, bármilyen melegen süt is a nap delente; az ember csak gyönyörködik a vízben, de nem kívánkozik bele. Kivéve a skandináv és a német nyaralókat. Borzongva nézem őket, szél csapkodja a vitorlát, a csónakot, a mólót, s ahogy a parti köveken szétporlik, érzem nem volna barátságos mulatság belepottyan- ni. Ök azonban megszokták hazájuk hűs tengereit, s mint valami meleg- vizű forrásban, úszkálnak a Balatonban. A szép hervadás mindenütt. A vendéglőkben is. Emlékezhetünk, micsoda fogadkozások történtek a korábbi években, sőt az idén tavasszal is, hogy majd meglátjuk, milyen hajlékonyán s milyen leleményesen alkalmazkodnak az utószezonban az időjáráshoz és a vendégek óhajaihoz. Hát nem láttuk meg, vagy nem nagyon. Badacsonyban például, amelynél szeptemberibb táj kevés van a világon, alig találni part menti üzletet, ahol az idegen vásárolhat. A legtöbb bezárt. Nemsokára megkezdődik a szüret, édes illatok szállnak már a levegőben, jön a közönség, — s az Egry-házon kívül alig talál nyitott helyiséget. Szép az, nagyon szép és tanulságos, de földibb ellátás is kellene melléje... Néhány gazdátlan vitorlás himbálódzik a kikötők mentén a könnyű szélben; belépek az egyikbe. Elhagyott nyári holmik zörög- nek-gurulnak a padlón: konzervnyitó-kés, petyhüdt gumimatrac, száraz kenyérdarabka, üres napkonyat, a hegy .eltakarja a bágyadozó napot. Messziről még látszik ugyan, amint fürdenek a fényben a Badacsony vörös bazaltorgonái, de a látvány csak percekig tart, győz a homály, a déli oldal- lassan teljes sötétségbe borul. Az Jó éjt, Balaton! Tamás István tárcája olajos üveg, s egy pompás hajcsat, valami nagy kon- tyot szoríthatott. Elmúltak a nyári lázak, s a hajcsat most értelmetlenül ugrándozik a szélrázta vitorlásban. Deres bácsi az örsi öböl partján egy hosszú angolnával viaskodik, enyhén káromkodva. Deres bácsi környékbeli szőlősgazda, az angolna pedig, amelyet most véletlenül ponty helyett fogott s vissza akar dobni, ritka szép példány. Olyan, mint a kígyó, szinte rugdalózik, noha nincs lába, rátekeredik a horgászbotra, hiába lóbálja Deres bácsi. Odacsapja a kőhöz, de meg se kottyan a szívós angolnának, sót, egyre jobb kedve lesz, ráugrik 'a horgász karjára. Deres bácsi már magán kívül van mérgében, nagy követ keres, hogy végezzen erőszakos zsákmányával. Ügy látszik, a hal fogott horgászt. Hideg már a tóparti ai esti szélcsendben fekete ragyogás a víztükör, didereg a párt menti nádas. Nemsokára utoljára fut ki a kikötőből a Csobánc, megváltozik a menetrend, késő őszig csak kis hajó jár naponta Fonyódra, aztán elmúlik az is. Az ábráhámhegyi tsz- borozóban révetegen ül egy pesti költő-ismerős, alighanem az őszről ír érzékeny versikét, de titokzatosan eltakarja a papírt, és csak sejtetni engedi, hogy a költemény alighanem még a karácsony előtt megtekinthető lesz valamelyik folyóiratban, nyilvánvalóan annak ékeként. Kisvártatva ugyanitt feltűnik az a svéd hölgy, aki menyasszonyféléje lett egy lengyel iiúnak, a fiú azonban Tördemicen borzalmasan berúgott — örömében? bánatában? —, éjszakai csónakozáskor beleesett a Balatonba s szégyenében búcsú nélkül elutazott. Ennek már három hete, most nagy a kavarodás — mindezt a helybéli ismerősök mesélik —, mert a hölgy férjjel érkezett, aki — a szerelem kibontakozását látva ugyancsak elutazott, és most se férj, se lengyel. Még jó, hogy egy magyar fiatalembert látok a kétszeresen elárvult fiatalasz- szonnyal; az élet megy tovább, mint a férfiak. Az emberek mindenféle bolondságot megjegyeznek maguknak, ahelyett, hogy a dolgukkal törődnének. Hagyjuk is a pletykák színterét és induljunk tovább, Füred felé, végig az északi parton. Tihanynál még megláthatjuk, miként lazult fel a komp révészeinek nyári szigorúsága; eddig motorkerékpárt is vonakodva engedtek fel forgalmasabb napokon, nemhogy szénásszekeret, most meg íme, égig rakott szénásszekér éktelenkedik a közepén, vagy árválkodik, mondhatnánk, mert mellette csak két külföldi rendszámú autó áll, késői turisták. Ilyenkor legszebb a tihanyi park, fényes gesztenyék, puffannak a vastagodó avarra, bokáig gázolunk a lehullott levelekben, hűvöset lehelnek a fák, s olyan mélységesmély a csend, hogy szinte félünk megszólalni, hátha sebet üt a hang a varázslatos estén. Megvakult a Lepke — az autóstrand átalakított, valaha kerek büféje — becsukta ablakait, nemsokára fatáblákat szegeznek a sütögetők bódéira is; sehol egy lélek a néma nyárfasoron. Füreden, a Baricska Csárdában, ahol ecet ég a lámpában, emelkedett a hangulat, méla magyar nótát húznak német fülekbe, bús hívogatással telik meg a csárda körül a szeptemberi éjszaka: „Kertetek aljába mégegyszer gyere le ...” Csopakon előszüret van, a kivilágított présházakban hordókat mosnak, készülődnek az igazi szüretre, ami itt szeptember végén, október elején kezdődik. Fent a hegyháton daliás, de már élemedett barátom — egyébként tanár az egyik környező városkában, bevallja —» hogy nem vén legény még az öreg legény, mert néhány hete többórás ' szerelmi vallomást tett úszva, a Balaton közepén, egy kedves asszonynak. — S milyen emlék maradt? — Máig tart, sőt félek, ezután bontakozik csak ki igazán. A reuma. Valami ropog a lábunk alatt, lehajolunk: érett dió. Nagy szemek a félig kinyílott zöld ' héjban. Ez már az ősz, az igazi. Még еду-két hét, és végük lesz a szép fényes nappaloknak és a mélytüzű délutánoknak. Elmennek az utolsó nyaralók, elúsznak az utolsó hajók, kihunynak a reflektorok, amelyek esti órákon megvilágították a tihanyi templom kettős tornyát, s ettől olyan Volt mesziröl, mintha valami mesebeli várkastély lebegne a víz fölött. Leszerelik az utolsó vitorlákat, á nyitva felejtett fakó vállalati napernyőket a poros teraszokról elfújja a szél; bezárják a villák kapuit. Jó éjt, Balaton.
