Békés Megyei Népújság, 1973. augusztus (28. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-19 / 194. szám
?, AF gátőr fiam, ez kezd lerohadni. — Mit nyavalyogsz, Ben? — Én?! Nem látod, hogy füstöl? — Persze, hogy füstöl. Egy ilyen vén kocsi így szokta. —' PörzsSkém, mit értesz te ehhez? Mondd meg, Aligátor, igaz telkedre, nem észlelsz valamit? — Nekem is van szemem! — mordul a volán mellett ülő fiú, lassít, bal karjával kilegyez az üres országúira, s máris kanyarodik. A nagy nyitott Chevrolet nyögve áll meg a bokrokkal szegélyezett földúton. Szemmel láthatóan füstöl a kocsi orra. A Bennek szólított fiú feláll és a szélvédő üveg íaLött előreszimatol: i îéo a kocsihoz minden további nélkül. — Felforrt a víz. Ez a sok emelkedő nehéz neki — igyekszik Aligátor, s készségesen kinyitja a motor- háztetőt. Azt persze erősen kétli, hogy az öreg ért az autóihoz, de hát lelke rajta. Nem is nyúl semmihez az öreg, csak elfintorítja az orrát, aztán pislog néhányat szemből, maja oldalról, kissé bedugja a fejét a Még talán segít is a bácsi megcsinálni. — Potecz bácsi — helyesbít az öreg. — Persze, Potecz bácsi — nyitja az ajtót Ben, s maga mellé inti az öreget. Az beszáll és Aligátort biztatja: — Kettessel megyünk és nem lesz baj. Már hűlt annyit a motor. Néhány perc múlva férni vannak az öreg malomnál. — És miért nim ismerik el műemléknek? — A bürokrácia, fiacskám, az tesz tönkre bennünket. — Tetszik tudni — lendül neki Ben — megmondom én. ki kell ide. Belátni kell ide. Tudniillik az osztályfőnökünk. Irtó jó fej, lehet, hogy tetszettek is hallani róla. Öt éve 6 vezeti az ásatást a várban odafent, még az előző osz— Mit érzel? — kérdezi a lány. — Gőz. Felforrt a vizűnk. — Potomság — száll ki elsőnek a nyúlánk, nagy orrú Aligátor. Nevetsége- sen mozgatja elszélesedő orrhegyét. — Szerzünk valahonnan vizet. Körbenéznek, s pár száz méterre felfedezik a magányos épületet. Valami, furcsa-suta épület, aipró ablakokkal, gerendái kilátszanak az oldalából. A patak mintha belőle folyna ki. Ben bólint, aztán meg is mondja, mire gondol. — Ez egy vízimalom. Láttam már ilyet. Nem tudnál elhúzatni odáig, Aligátor fiam? — Hogy megrepedje« a hengerfej? Nem láttad, majd megveszett a mutató! Már túl volt a maximumon. — Előre megmondom, hogy én nem mászok fél oda vízért — bök morcosán Ben a jócskán emelkedj útra. — Helyes! Akkor itt rohadunk ma éjjel és holnap is. A srácok leshetik az ünnepi tortát. A dobost én eszem, a többi nem érdekel. — Én a mogyorósat szeretem — jegyzi meg a lány. — Abból kettő is van. Ben éktelen dühösen таvág a motorháztetőre: — Meg vagytok huzatra, mi? Bezabálnátok az osztály tortáját, csak azért, mert lusták vagytok elmenni vízért. motorházba, de mindjárt ki is húzza. — Rossz a vízpumpa — jelenti ki. A két fiú eltát- ja a száját. Először Aligátor talál magára: — Honnan veszi ezt, fater? — Látom — von vállat az öreg. Aztán felemeli az ujját: — Ezt a szót nem szeretem, hogy fater. Potecz vagyok. Potecz elvtárs, de maguk szólítsanak csak Potecz bácsinak. Értve vagyok? — Aha — vigyorog Ben. Majdnem kirobban belőle a nevetés, de azért alapjában véve tetszik neki az öreg. — Én is a vízpumpára gyanakodtam, örülök, hogy egyetértünk. Kár is lenne addig vizet beleönteni. Nem igaz? — De — bólint az öreg. — Ha a vízpumpa ereszt, hiába belé a viz. A tömbszelencét kell először megnézni, — A tőrobszelencét — Ismétli álmatagon Aligátor. — Mintha már hallottam volna ezt a szót. — Í/Tég szép — vihog a lány. köznapi nevén Pörzsi. — Mi a szakmájuk, fiam? — jólelküsködik az öreg. — Autóvillamossági tanintézetbe járunk '— röhinti el magát komoly.talanul Ben. — Akkor nem kötelező érteni a vízpumpához — helyesel az öreg, majd hozzáteszi: — Maguk dolgoznak fenn a várban az ásatásnál ? A Chevroletnek meg se kottyant az út, alig gőzöl. De lehet, hogy már nincs benne víz egyáltalán. — Potecz nénitől kapnak hamisítatlan málnaszörpöt — jelenti be, Potecz bácsi a jövevényeket. A mesebeli malomhoz és öregemberhez megvan a mesebeli öregasszony is. A szőlőlugas alá invitálja a vendégeket, s mintha várta volna őket, már ' ott is a tálcán a szörp, meg a gyöngyöző oldalú ásványvizes üveg. — Biztos szorfijasak, leikecském, üljenek le, a többit az öregem elintézi. Nagy mâcher az, ért mindenhez, odabízhatják. — Frankó — súgja a másik kettőnek Ben. Pör- zsi mosolyog Aligátor is kezdi levetkőzni bizalmatlanságát, de félszeme azért az udvaron van, ahol az öreg Potecz ügyködik a motorházban. •— Édes kis ház. — forgatja a fejét Pörzsi. — Ugye, malom volt? — Malom ez most is, csak hát ki őröltét ilyen ósdi masinán — rak eléjük tálban nagyszemű barackot az asszony. — Műemlék. Annak van felterjesztve, de hát— A legyintésre felkapja a fejét Ben. Mihelyst azt a szót hallja, hogy műemlék, elemében érzi magát. Feláll és megszemléli a malom elejét, amely most békés otthon, legalábbis az egykori gépészszoba. Megkopogtatja az egyik kiálló gerendát: iikíli tályával kezdte. Hogy amiket ez azóta kiásott! Egész vagyont ér! Fegyverek, pénzek, ilyesmi! Szólunk neki. ö elintézi. — Az én istenem megáldja magukat — telepszik le közéjük a kis öregasz- szony, s elmeséli a régi malom történetét. Járt ez már a nagyapja, meg annak a nagyapja idejében is, őrölte az emberek búzáját, rozsát Megépítették a városban az új malmot, de azért itt mindig volt. aki őrletett. Augusztus 20-ára két cséplőbanda búzakoszorút font, felhozták ide a molnárhoz és hajnalig tartó mulatsággal ünnepelték meg az új kenyeret. A molnárné sütötte a friss őrlésű lisztből a borcsúsztató lángost. — Hol van az a molnárné? — pislog gyanakvással Ben az öregasszonyra, aki erre elmosolyodik egy cseppet. — Itt ül maguk mellett, drága gyerekeim. — Nahát! — bókol elismeréssel Aligátor. — De hiszen akkor Potecz bácsi maga a molnár. — Az nem — pityeredik el hirtelen az öregasszony. — A molnár, szegény, meghalt. Potecz bácsi engem kilenc éve vett el, miután letelt a gyászév az uram után. De meghihetik nekem, Potecz bácsi se akáyki. Mindig vezető ember volt, tanácselnök is hat évig. De akár ő is lehetett volna a molnár, mert romjaiból mentette meg a malmot. Saját kezével hozott itt rendbe mindent. Es mivégre? Azóta is csak ígérgetik... — Disznóság! — forty ap fel Aligátor. Ben pedig kontráz. Közben Potecz bácsit észre sem veszik, pedig ott áll a lugas bejáratánál Mosolyogva csóválja a fejét, aztán az asszonyt feddi: — Eljárt a szád, vénasz- szony? Ej, nem állód meg, hogy ne kerepelj! — Nincs talán igazam? Ide talán nem jöhetnének a látogatók? Mint a várba, meg a régi bányába? Több érdekeset látnának itt, mint a másik két helyen együttvéve. És a zenélő óra? Az kutya? — Nem kutya — morog az öreg ingerülten. — Kerepelsz, kerepelsz? — Miféle zenélő óra? —* kíváncsol Pörzsi ártatlanul. — Kapcsold be, öregem •— könyörög az öregasszony —, mikor kapcsolnád be, ha nem most, amikor itt vannak a látogatók? Különben is szólnak a tanárjuknak, hogy járja ki a hivatalokban... — Te addig mutasd meg a koszorúkat — egyezik bele a vénember, s fellépdel az oldailépcsőkön a malomba, hallani visszhan- gos lépteit, amint felfelé halad — Látják azt a kis kiugrót a torony tető alatt? Ott lesz az óra is_ csak éppen be Jcell szerelni, már a helye megvan. Jöjjenek, nézzék meg a koszorúkat...! Ott jobban lehet hallani is. — Mit kell hallani? — kérdi Ben. — Valami zenélő órát. te dinka! — s Aligátor majd hasra esik hosszú lába ellenére is a rozoga falépcsőn. A rengeteg faoszlop előtt azonban tátva marad a szájuk. Ahol valamikor a zsákok álltak és a fényesre kopott deszkacsöveken ömlött a liszt, most búzakoszorú búzakoszorú hátán, sárga és megbámult kalászok, hosszú és rövid tok- lászú búzafajtákból, némelyik közepén kifonva az évszám is, vagy éppen a 20-as szám, az augusztusi ünnep dátuma. — Látják, itt ez a sok gyönyörűség. Szorgalmas népek élnek mifelénk, minden évben ide került munkájuk gyümölcse... Az a kis barna koszorú a nagy aszály évében készült, ezek itt rozsból vannak, a há- bprú alatt nem engedték •— Mi vagyunk, lusták.?? — neveit fel egyszerre Pörzsi és Aligátor. — Hát nem te jelentetted ki, hogy nem mégy el vízért? — Én, én...! — dühöng tehetetlenül Ben. Mellén szolidan mosolyog a trikóba festett eredeti Ben, a tévéfilm hőse. Aztán lecsavarja a drótot a csomagtartó zárjáról, óvatosan kiemeli a műanyag kannát, a két nagy dobozba csomagolt torta felé szimatol, s indul a csapáson felfelé. Ekkor kilép a bokrok mögül az öregember. Mint a mesebeli manó, gondolják, s remélik, hogy valami módon segíteni fog rajtuk. A vénség, annyi szent, furcsa szerzet. Mókás ráncok hálózzák be szikkadt arcát, de még a homlokát is, kerek vadászkalap ül a kobakján, zöld ing van rajta, s ugyanolyan színű bricsesz nadrág, meg valami ormótlan bakancs. Csak a vadászfegyver hiányzik a válláról. — És ha más a hiba? — — Jók az értesülései. Potecz bácsi — mondja a lány. ч — Nem rossz kocsi ez — simít végig a sebhelyes kasznin az öreg Potecz —, ha rendoen tartják, bír még annyit, mint a maiak. — Egy évig bütykölte az osztály, mégis mindig baja van. — Aligátor ezt nem dühösen mondja, csupán, mint tényt szögezi le. — Mi ástuk ki tavaly azt a csöbör ezüstpénzt, s amit a múzeumtól kaptunk abból vettük ezt a leprát. — Csodálkozom, fiam, hogy leprának nevezi ezt a derék jószágot — csóválja a fejét az öreg. A hűtőt vizsgálja, majd meg is tapintja. — Óvatosan felmehetünk. Van néhány szerszámom, és a víz helyben. Egyszóval én ott lakom a régi malomban, meghívom magukat. __Miféle szerszáma van? — hitetlenkedik Aligátor. — Nem mindegy az neked? — kap az alkalmon Ben, hogy mégis felmennek a kocsival, s neki nem kell gyalog vizet hoznia. — Koszta Rozália Csendélet búzából fonni a koszorúkat. Ez pedig, az első kenyér ünnepén, rajta a nemzetiszínű szalag, amikor a saját löldjén arai,ott mindenki— — Figyeljenek! — hallatszik ekkor föntről tompán az öreg szava. S abban a pillanatban csikorgó, ciripelő pengést hallani, amiből végül harsány induló- ütem kerekedik ki. a Mnd_ rid határán állunk a vártán dallama. A fiatalok felfelé tekeredett nyakkal állnak, sután bámulnak a poros gerendák közé. Aligátornak nagyot ugrik az ádámcsutkája, az öregasz- szony helyeslőén bólint és áhítattal figyeli a recsegő zenét. A ^daliam eközben harmadszor is megismétlődik, aztán hirtelen ütemet változtat, s valami átlénye- gülés következtében valóságos hegedűhangon elkezdi sírni a nótát, hogy „Rózsi, Rózsi, mi bajod, mért nem akarsz szólni?” Pörzsi hirtelen leül egy gerendára, és összekucorodva próbálja elfojtani a nevetést, Ben tátott szájjal bámul a feje fölé. csak Aligátor őrzi meg a méltóságát. Az öregasszony szipogva magyaráz) — Ez az öregem nótája. Ezt is beleépítette. — Kis meghatott szünet után, miután másodszor is végigélvezik Dankó Pista nótájának első sorait, azt suttogja még az asszony: — Lett volna pedig alkalmas hely a tanácsháza padlásán, mégse engedték, hogy üzembe helyezze az öregem. Leszavazták. Az elnöküket! Hát értük ezt? — Ugyan.. . Ne tessék sírni azért — motyogja Pörzsi és ügyetlenül megsimogatja az öregasszony száraz kezefejét. — Nem mindenki ért az efféléhez. Pedig igazán szép— Ennyit bír kinyögni anélkül. hogy sírnia vagy nevetnie kelljen vágy mind a kettőt egyszerre. Amikor meghallják az öreg lépteit, kisorjáznak ismét az udvarra, de már nem mennek be a lugasba, köszönik a vendéglátást, nekik menniük kell. Ha ugyan elviszi őket az autó. — Ez? Akár a világ végére is! — bukkan elő az öreg a lépcsőn. — Nincs ennek semmi baja! — Állati kassa füle van, megfigyelted? — motyogja barátja fülébe Aligátor. Ben dühösen fúj rá: _Jó fej az öreg, ne mós zerold ! — Persze — von vállat Aligátor, s előkaparja a sluszkulcsot. — Köszönjük a közreműködést. A tömbszelencéhez igazán nem értünk, köszönjük, hogy megcsinálta— — Potecz bácsi — teszi utána rendreutasító hangsúllyal a lány. Aztán megcsókolja búcsúzóul az öregasszonyt: — Ne tessék félni, olyan, idegenforgalmi nevezetesség lesz még ez a malom, hogy na! Aki erre jön, nem győz majd csodálkozni. — És az órám? —« Az öreg hangjában most érezni. először bizonytalanságot. De Aligátor megnyugtatja: — Frankó! Ez nem vaker duma, fater, ez tény! Az óra marha frankó, nekem elhiheti! Isten áldja, csaó! — azzal felbőgeti a motort. Az öreg meghatottan emeli kalapja mellé az ujját, még a „fatert” is megbocsátja a fiúnak. ők meg klporzanak a malomudvarbóL
