Békés Megyei Népújság, 1973. július (28. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-15 / 164. szám
/ mm KORO STA J KULTURÁLIS MELLÉKLET Kohán-kiállítás Gyulán Július 6-án nyílt meg Gyulán a Kohán György emlékkiállítás-sorozat ötödik tárlata. Az érdeklődők a művész olajképeinek és grafikáinak egy részét láthatják ez alkalommal. Alsó képünk; „Háborús emlék” (részlet). (Béla Ottó felvétele) E gy csiga megpörkölt, kiégett háza a vasúti árokban. Ezüst nyárfa az erdő szélén, a vasút mellett. Szenet visz egy kocsi mellettem. „Ne aluggy!” — mondja a kocsi mellett elballagó zsíroskalapos ember a bakonülő- nek. „Mán mé’ ne?” — kérdez vissza amaz, s ebből látható, hogy íp- pen csak elbóbiskolt. A gyorsan jött meleg nyomta el, meg tán a fáradtakkora verseket írok, de akkorákat!... És mellékesen én is majd megcsinálok egy forradalmat, egy kisebb szabadságharcot mindenesetre, vagy ... de egy jó nemzeti dalt legalábbis___ Az úrikaszinó tetején még mindig ott forog a szélkakas. Rozsdás. Az épület kopott — s csak bámulom, hogy milyen kicsi lett! Hogy összement szent egek! Nagynak, hatalmasnak láttam akkor, inashiszik, hogy ez fenemőd korszerű intézmény.) Hat szoba volt az emeleten akkor, a földszinten kettő, meg a mellékhelyiségek. Most is így van, ha jól látom kívülről. Megállók az ablak alatt. Ott, ahol az „én koromban” a pinceklub működött. Bogdán Imre bácsi jut eszembe, ő volt a klubvezető, pincér, szakács, pénztáros, szín- játszocso portvezető, rendező, ő írta a színdarabjainkat is. ság. , A kiabáló ember a kisvasút mellett folytatja az útját. Feljött az országúiról. Velem szembe tart, minthogy magam is a kisvasúién baktatok. Középre lépiek, a talpfákon lépegetek. A szeneskocsi elhaladt. Az ember a közelembe ér, rámköszön. „Jó napot!” „Jó napot!” Tarisznya lóg a vállán. Jó kopott bőrtarisznya. KADOCSA KITÉRŐ — olvasom a sorompónál, ahol a nagyvasút keresztezi a kisvasutat, az iparvágányt. Ez nem volt itt gyerekkoromban. Ez a felirat nem volt itt ezen a házon. Csak simán, egyszerűen kitérőháznak hívtuk. Harminc éve. Annyi, hogy erre jártam. Tizenhét esztendő csiklandozta akkor a vállaimat. Atyaúristen! Csak ennyi az élet? Nono! Persze, nem csak ennyi. Vadgalambok kukku- rúznak a fejem felett. Berepülnek az őrház padlására. Onnan is kihallikn „Kukkurrúú!” Megyek a vasúton, gyalog. Fekete ribizli az árokparton. Beérek a községbe. MEZŐHEGYES. Inas- éveim, első házasságom, lánygyerekem születésének helye. Színhelye. Bizony! Színhely! Itt színházat is játszottam lakatosinas barátaimmal! Gyerekkor, ifjúság, szerelőm, halál, Berán mester úr pofonjai a kocsi- pátiban, mind itt értek, itt színesítették az életem! Itt rajzolták körül alakom, álmaim, terveimet, hogy majd egyszer én is Petőfi leszek, ŰRIKASZINÓ, SZÉLKA KAS, ASSZONYKACAGÁS Gyevi Károly tárcája koromban. Most összezsugorodott. A többi házak is milyen kicsik lettek! FŰSZER, CSEMEGE. ESZPRESSZÓ. KULTÜR- CIKK, JÁTÉK. ÉTTEREM. Ezek a táblák, feliratok fogják át most a volt úrikaszinót. Kifejezik a mai rendeltetését, lényegét ennek a háznak. A kaszinóépület előtt, a téren, a valahavolt apostoli kettőskereszt helyén virágok. Nagyon gazosak. A ház kopott. Elhanyagolt Elöregedett. Kopott. Megyek tovább. HÓD-MODELL — ez van kiírva a hatalmas kertes ház homlokzatán. Ez a ház volt „akkoriban” az építészeti hivatal főmérnökének a szolgálati lakása. A HÓD- MODELL: a hódmezővásárhelyi ruházati szövetkezet mezőhegy esi műhelye. Amikor az urak elkotródtak innen — 1945ben, meg utána —- szak- szervezeti klub volt ebben a házban. A pincében csináltuk a klubot. (Most, hogy megint divatba jöttek a pinceklubok, fiataljaink szentül Szervezetten, csodálatosan, szabadon éltünk itt mégis. Lélekben szabadon. Állok az ablak előtt. Nők zsivaja kacskaringó- zik, kígyózik kifelé az ablakon, az utcára, elém, rámzúdul, átölel, odahúz. Nevetnek odabenn. „Te Erzsi, hagyd abba egy kicsit legalább! Valaki megállt odakinn az ablaknál! Meghallotta a röhögésedet!” — mondja egy althang Tovább mennék, elindulok. „Ne hallgatózzon, mondd meg neki!” — hallom az Erzsit odabenn. Vitapartnere hangja surran ki utánam, s megállít: „Álljon már meg, ne menjen tovább, azt üzeni az Erzsi, hogy hallgatózzék még egy kicsit!” Zörögnek, morognak, zúgnak a varrógépek, meg az elektromos vasalók. Nem hallgatózom tovább. A nagy ház kertjében fúrótornyok. Olajszag, benzinfflat jön felém. Kiszűrődik a kertből, az almafák, a diófák, a kékszilvafák sorfalán át Panta rei! Valóban? Én is? Én is változtam valamit „azóta”? Mennyit vajon? ÚJ KÖNi Galgóczi Erzsébet: Pókháló Csák Gyula írta „Cse- kőizmius*’ című tárcájában'. „No, igen -V dünnyögte a helybeli vezető ember — láttuk itt néhányan a bajt, nagyon is jól láttuk, de hát semmit nem tehettünk ellene.” „Miért nem?” — kérdeztem'. „Azért — felelte az illető —, mert ez a Csekő nagy hatalom volt.” „Miben állt a hatalma?” „Felülről támogattak.” Ezek a sorok jutottak eszembe, amikor elolvasás után letettem Galgóczi kötetben megjelent művei kősó! a tizediket, a legfrissebbet. Látszólag szimp. la történet, tucat-cselekmény, mely nemcsak a regényben szereplő Mezőfenéken játszódhat le. Színhely lehet bármelyik magyar falu, ahol termelő- szövetkezet van. És ebben van a Pókháló tipikussága. Abban, hogy szenvedélyesen tárja fel azokat az erkölcsi, emberi fonákságokat, melyekkel a szocializmus útjára lépett magyar falu küzd. Vezetők egymáshoz, és a tagsághoz való viszonyát, a mindig egy nyelven beszélég hiányát, a hatalommal visszaélők torz felfogását boncolgatja e kisregény, Főhőse Niklai Géza, tsz- élnök, aki egy évtizede vezeti a közös gazdaságot, kissé fáradt, nem tartozik a harcos, asztalt-csapkodó vezetők közé. Mégis, amikor arra kerül sor, hogy részes brigádvezetőjét büntetni kell, menesztő döntését határozottsággal szavaztatja meg a közgyűléssel. Az igazi baj azonban nem itt kezdődik, hanem a halastó őszi leha-, lászásakor. Andris bácsi, a józan parasztésszel megáldott csősz észreveszi, hogy Selyem Zsiga agronómus öt vékával több halat pakol ta tott a teherautóra, mint ami a gépkocsivezető menetlevelén szerepel. Siet is az elnökhöz, aki megrökönyödve, alap>os kétkedéssel fogadja az öreg jelzését. Niklai hosszas té- pelődés után dönt: értesíti a rendőrséget, s így a rakomány mielőtt célbaér, jegyzőkönyvezve lesz. Az agronómus védekezik: nem saját hasznára akarta értékesíteni a halat, hanem feletteseit kívánta megajándékozni a 120 kiló hallal. Selyemnek tehát nincs nagyobb bűne, mint, hogy a közös tulajdonával akart korrumpálni. De ez éppen elég ahhoz, hogy a tagság — Pigniczki brigádvezető példája nyomán — határozott döntést várjon Nik- Iáitól. A helyzet azonban korántsem olyan egyszerű. A „sors” ináról holnapra az elnök ellen fordul. Jelenléte és tudta nélkül elmarasztaló írás jelenik meg a megyei lapban a tsz-ben uraikodó állapotokról. A betakarítási munkák kellős közepén revizorok özöne szállja meg az irodát és a gazdasági épületeket. Egyszóval: megindul az a gepezet, melynek célja felőrölni Niklai idegeit, s „jobb” belátásra bírni őt agronómusa ügyében. A pókháló kifeszül, rajta a mozgás minden irányból sűrűsödik, Niklai végül beadja a derekát. A vizsgálatot leállítják, látszólag minden rendben van. Ez azonban csak a madárlátta felszín, alatta sokkal többről van szó. Többről, mert ebben a szituációban nemcsak Niklai magánélete, családi közössége bomlik fel azzal, hogy Zsuzsa, a 28 éves tanárnő — aki futó kalandjainak meghitt perceit veszíti el — elfordul tőle, felesége és két gyermeke magára hagyja. A kudarc itt az emberi helytállás elöli megfutamo- dás kudarca, annak a harcnak a kudarca, melyen keresztül vezethet csak az út oda, hogy ne a látszat-megoldások, a féligazságok győzhessenek akkor, amikor két ember párharcában egy közösség kára, vagy java a tét. És itt nem pusztán 120 kilogramm hal áráról van szó... És amikor képzeletünkben a vádlottak padjára áL htjuk e kisregény kulcsfiguráit, akkor is többről van szó, mint egy konkrét helyzet konkrét elemzéséről. Ezen túlmenően elemezni kell azt az évszázadokon át kialakult és be- idegződött gondolkodásmódot, mely a „ne szólj szám, nem fáj fejem” igazságában öltött testet. Azt az emberi bölcselet szűrőjén áttört megfigyelést, mely szerint nem érdemes minden utunkba kerülő rögbe belerúgni, mert idő előtt kikopik a cipőnk orra. Csák Gyula gondolataihoz visszakanyarodva, sem a „csékőizmust”, sem a „csegeizmust” nem lehet a bíróságon büntetni — azért egész életükkel, sorsukkal fizetnek az emberek. Még azok is, akik egy- egy ügy kapcsán győztesen kerülnek ki a csatározásokból, Sriiárd Adám
