Békés Megyei Népújság, 1973. május (28. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-16 / 112. szám
TISZAI LAJOS; PILLÉREK Valaki elment a pusztába, ahol keze munkájával gátat emelt a folyónak, arra kényszerítette, hogy folyjon, ahogÿ ő akarja. Nem bibliai idézet, mai törté_ net. A főhőse Erdei János, a Vízügyi Építő. Vállalat építésvezetője. öt évvel ezelőtt jött a kiskörei pusztaságba, 21 évesen, hogy akarata önálló életet nyerjen. A békéscsabai út-, híd- és vízműépítési technikumot végezte, egyébként fegyvemeki. Idejött, ahogy mondja, fejest ugrott a mély vízbe. Először a főépítésve. zető műszaki titkára volt, nem sokkal később — alig múlt huszonkét éves — mér a félauto- ' mata betongyárát vezette. Ennek a betonjából épül* a vízlépcső. Furcsa mosoly, amikor egy huszonhat éves ember a múltjára emlékezik. Nem elnéző, lekezelő mosollyal. mert erre semmi oka — de mégis, megbocsétóan. Tinédzserek voltunk mindany. nyian, mondja, egy kicsit „gőzös fejűek” talán, de teli akarattal: essünk neki, csináliük. Alig volt köztünk egy-egy öreg róka. Ügy néztünk rájuk, mint a félistenekre. Beletúr hullámos, barna hajába, talán az indulás szépségeit. botlásait ízlelgeti. — Tacskó voltam tulajdonképpen, de hát azt mondták: technikus vagy, öcsi, nesze ..egy gyár, csinálj betont, de jót ám és sokart. Nevet egyet. Ha ez Ilyen könnyen ment volna, mondja. Három hónapig betontechnológiái tanfolyamon voltam Pesten, mindent igyekeztem megtanulni. Mégis fejre álltam. Rossz betont csináltam. Na, csak egyszer! Hiába, a gyakorlat, az nagy dolog. Kínlódtunk, küszködtünk, aztán ment valahogy. 135 ezer köbméter betont gyártottunk ezen a telepen. Sok ám az. Rámnéz, hogy tudom-e mennyi. Csak egyet tudok: félelmetes súly lehet egy huszonkét-hu- szonhárom éves fiatalember vállán. Mondom is neki. Hát még ha az anyagellátásról is tudna, sóhajt. Egyszer, ’70 telén, a havazás miatt megszakadt a telefon, és telex- összeköttetés a kavicsbányával. Szabályosan betemetett bennünket a hó. Nekiindultunk egy terepjáróval: irány N y ék'ád háza. Elakadtunk. Megraktunk hővel egv teherkocsit, hogy áttörjük magunkat a hófúvásokon. Kellett a kavics, telhetetlen gyomor volt a mederben. Akkortájt bizony keveset aludtam, hajnalban feküdtem, hajnalban keltem. Ha elszundítottam egy kicsit, az agyamba dobolta a vérem: betont, betont... Kemény idők voltak. Mégis élek. Kacag!, — a nagy tinédzser... Aztán, aztán keresi a történet fonalát — 1970. január elsejével építésvezető lettem. Megint nyakamba szakadt az ég, legalábbis sokszor úgy éreztem. Harminc munkással kezdtem — lett százhetven. A jó betont is nehéz gyártani, még nehezebb az emberekkel bánni; ahány ember, annyi világ! Más tájak, más szokások, különféle vér- mérséklet. Néha azt hittem, a bolondok háza lesz a vége. De azért nem... Mikor érezte „úgy”, kérdezem, mert sejtem, nem általában beszél, na nem az a2 + b2 igazával. Az erőtelepet, a felvízi és alvL zi mólói meg a vezetőművet épí. tettem, fogódzkodik a szavaimba. Ez eleinte még rendjén is ment, de amikor a másodlagos betonozást csináltuk — egyébként a zsaluzástól kezdve a vasbeton- .‘■zerelésen keresztül minden munka, hogy úgy mondjam, minden felelősség az enyém volt — sokszor azt hittem, nincs tovább. Molnár Lajos, az aranykoszorús ácsbrigád vezetője és a brigád legfiatalabb tagja Szűk. lehetetlen testhelyzetek- t ben kellett az embereknek mil_ | liméter pontossággal dolgozniuk. Csüggedtek, lázadoztak. Mit j mondjak nekik, hogy holnap is ; bírják! Hogy erejük és kedvük legyen! Hogy akarjanak, dolgoz, zanak! Nem merek „rákérdezni”, nehogy rossz irányba tereljem a beszélgetést. Hagyom, hogy mondja, ahogy 'az eszébe jut. Nagyon is az eszében van a kritikus néhány hónap, látom az arcán. A többség kibírta', mondja, a legjobbak közülük most is itt vannak, együtt megyünk neki a második ütemnek. Tiszabábol- nától Tiszasülyig enyém lesz, a miénk lesz. a jobb part minden munkája. 80 kilométeres szakasz. Nem lesz ám ez sem leányálom. Kint lakunk majd a szabadban, úttalan utakat kell járnunk, mostoha élet lesz eleinte, de hát, — tárja szét a karjait — most már ezekre a munkásokra lehet számítani. Van o'yan brigádom, amelyik 1968 óta együtt vap akár a vasbeton. Mert nemcsak a duzzasztó, mű nőtt ám nagyra az elmúlt években ... Mi is felnőttünk ... Rádöbbent egy bennem is lappangó felismerésre. A konok, furcsa mai fiatalok, akik olykor évekig semmit sem árulnak el önmagukból, akiknek vállát — sokuknak — asszonyhaj verdesi, és torzonborz szakáll mögül nézik a világot. egy_ szer csak beállnak a sorba, derékhad lesznek és betonba, vas. ba öntik a tudósok ólmait. Ahogy a volt kiskörei pusztán tették az egykori tinédzserek. Amikor Erdei János meglátta a napvilágot, még száz kőműves sem mert volna annyi betonra gondolni, amennyit ez a gyerekember gyártott és beépített a Tisza útjába. — Molnárék. — Molnár Lajos tizennyolc tagú ácsbrigádját a vízlépcsőnél így emlegetik: Molnárék. Hét évvel ezelőtt még az abá_ di és a körei erdőket irtották. Akkor még ez volt az ácsmunka a vízlépcsőnél. Most? Molnár Lajos belenevet a kék égbe. Ez már könnyű, mondja, az avatási ünnepség díszemelvényét csináljuk. De még csak nem is a fakiterme'és volt a nehéz hanem ami a kettő között volt. Feltolja a fejebúbjára a syájcisapkát. Nézem az izmait: Toldi Miklós. Mi nehéz egy Toldinak? Molnár Lajos az erőműre mutat. Azt zsaluztuk, magyarázza, a turbina alagútjainak zsaluzása a legveszettebb munka, volt, amit csak el tudok képzelni. Szabályos körből, szabályos négyszögbe kellett áthaladni, — de mi'liméter pontosságban ám! ’69-ben. ’70-ben mind a négy turbina-nyílás zsaluzását meg-1 csináltuk. De feszes volt ám néha a húr, az emberekben nagyon pengett, csakúgy pengett. Forrt a méreg! No, mondtam magamban, holnapra széthullik a brigád. Behunytam a szemem, tán még az istennek is rimán- kodtam. hogy ne engedje, hiszen mi voltunk Kiskörén az első szocialista brigád. Ha mi is az istrángra teszünk, mi lesz itt?! Tán’ jól imádkoztam, pedig sose volt kenyerem, csak a szekerce, — együtt maradtunk. Hatan még most is a régiek közül vagyunk. Aztán megint majdhogy szakadt a zsinór a nagy árvíz után. — de azt már könnyebben kibírtuk. Most már, sóhajt az égre, szépen süt a nap, aranykoszorús brigád vagyunk, jól is keresünk. A múlt karácsonyra tetőtől talpig felö'töztettünk kilenc árvát. — no nem egyes, egyedül ez a brigád, hanem a többi szo_ cialista brigáddal közösen. Öcskös, kiált oda a tanulónak, azt a második deszkát szebben dolgozd oda a többihez. A jó ács az olyan pontos, mint a mérnök műszere. Ez mindenkinek szentírás a brigádban, vagy még annál is több. Érted-e öcsi? Érti, mert csinálja. Szépen harmonizál a negyedik X_hez közeledő mester bölcsessége és a nyurga gyerek nekirugaszkodása. Nem lehet hagyni egy milliméter kilengést sem, magyarázza, mert jói kell. hogy apáról fiúra szálljon ez a szakma. A Tisza-parti ácsok mindig híresek voltaic, hát az én hagyatékomban maradjanak is azok. Új költészet ez egy vasgyúró kun szájából ..........dolgozni csak p ontosan szépen ...” Ugyanazt mondja, amit József Attila. A szekercével veri a mondó- kájáhcz a ritmust. A suhintások végén a faforgácsok a rímek. (Folytatjuk) Mezőgép Vállalat Központi Gyáregysége. Békéscsaba, Szarvasi út, felvételre keres esztergályos, lakatos, hegesztő, fényező, szerszámkészítő, hőkezelő szakmunkást és szakma nélküli férfi és női munkavállalókat. Jelentkezés a gyáregység személyzeti előadójánál. 167346 Emberséggel Szétzilált figyelemmel próbálom újra, meg újra elolvasni barátom sorait:,. Sajnos, most nem egyszerű időhiány miatt nem írtam. Mevhalt az apám. Megszűnt valaki, akj születésemtől vigyázott tanított, nevelt. Kettesben maradt anyám kilencéves húgommal, s már biztosan nem megyek el innen, nagyon sok szeretőire és segítségre van szükségük...” Nézem a sorokat, egy hirtelen megváltozott világ fájdalmaival írt szavakat. Próbálom megérteni, felfogni a mondatokat, de értelmük most nehezen jut el az agyamig. „Meghalt az apám, ittmaradok.” — olvasom nem számolva hányadszor ás szégyellni kezdem eddigi hétköznapjaimat. A kicsinyes ve- sződéseket. a zsörtölődést, a vélt sértődéseket. Mindent szégyel- lek, amit naponta komolyan veszek, pedig ostoba gyengeségek! Idegesek vagyunk, akarvá akaratlanul bántjuk egymást, ki védekezésből, ki irigységből, mások kivagyiságból és nem vesszük észre, hogy környezetünket és önmagunkat emésztjük el értelmetlenül. Mert nincs értelme annak, hogy erre pazaroljuk erőnket, tehetségünket és lassan már-már csak pislákoló érzéseinket. Csak akkor döbbenünk rá. hogy drágakőtörmelékkel töltöttük az egymással szembe fordított mozsárágyúkat, amikor eltűnik életünkből valaki, akinek ajándékként szerettük volna e drágaköveket átnyújtani, de erre már nem futotta időnkből. Ügy érzem, elpocsékoljuk életünket (csak a tárgyakkal törődünk) és egyszer csak azt vesszük majd észre, hogy nincsen egymásnak mondanivalónk, csak szavaink maradnak összefüggéstelenül, de ezek is csak kijelentők, felkiáltok, kétértelműek. Nem „szeressük eevmást gye_ rekek”-et akarok hirdetni. Ez sem lenne igaz kapcsolat, hiszen bonyolultabb út vezet a szereteti«'. De azo-\ mindannyian elgondolkozhatunk, hogy több figyelmet, megértést érdemiünk valamennyien addig, amíg élünk! Egyik este zuhogó esőben siettem a nyomdába. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy sötét, mozdulatlan testet kerülgetnek a járdán az emberek. Egy öregembért. — Rosszul van? — kérdeztem, mire az öre„ alig hallhatóan, igennel válaszolt. Fölemeltem a földről, kér_ deztem hány éves, hol lakik. „Nyolcvan, két házzal arrébb, Vargáék.” Megkértem, fogódzkodjon a csatornába, amíg szólok a feleségének. Egy asszony megállt mellettünk, azt mondta vigyáz addig az öregre. — Varga bácsi itt lakik? — kérdeztem a házban. — Itt. A felesége vagyok. — válaszolt egy hatvan körüli nő. — Jöjjön, rosszul van a férje, behozzuk. — Én ugyan nem. Hívja a mentőket, az ö dolguk. — mondta az asszony szenvtelenül, és becsukta az ajtót előttem ... Félek, ahogy nem tudjuk felfogni az elmúlást, ugyanúgy nem tudjuk lassan, milyen lehetőségeket kínálnak az élet színei, virágai, emberi szavai és cselekedetei. Amikor eszünkbe jnt. sokszor már elkéstünk, de még mindig van lehetőségünk. Réthy István Állja a versenyt a tótkomlósi Viharsarok Tsz Egy évvel ezelőtt válság robbant ki a tótkomlósi Viharsarok Tsz-ben. Néhányan úgy ítélték meg a helyzetet: ha a tagság megválasztja az általa óhajtott vezetőséget, akkor a szövetkezet eredményei egy-két éven belül leromlanak. Ez a „bölcs” előrelátás csődöt mondott. Az új vezetőség jól szervezte az 1972. évi gazdálkodást. Most már rendelkezésre állnak a tótkomlósi tsz-ek gazdasági mutatói. Ezekből kiolvasható, hogy a Viharsarok Tsz egésze állta adott szavát, a nemes versenyben élenjárt 1972-ben. A különböző termelési mutatókat vizsgálva megállapítható, hogy a Viharsarok Tsz-ben az egy hektárra jutó bruttó jövedelem 5876 forint. Ugyanez a szám az Alkotmány Tsz-ben 3251, a Haladás Tsz-ben pedig 5034 forint. Az egy hektárra jutó árbevétel a Viharsarok Tsz-ben 32 109 forint, az Alkotmány Tsz- ben 16 969 forint, a Haladás Tsz- ben pedig 14 979 forint. A gazdaságszervező munkát mutatja az eszközérték. Egy hektárra a Viharsarok Tsz-ben 18 585 forint, az Alkotmány üstben 13 625 forint, a Haladás Tsz- ben pedig 11 740 forint jutott. Az egy hektárról származó részesedési alap a Viharsarok Tsz-ben 4198, a Haladás Tsz-ben 3788. a, Alkotmány Tsz-ben pedig 2863 forint. nem az égből hozza a tüzet, de olaj- és gázégőinek üzembiztonságát szavatolja a Prométheusszal kötött rendszeres karbantartási szerződés TÜZEL ÉS TECHNIKAI VÁLLALAT SZÍ RVIZFÖOSZTÁL V Budapest X., Gyömröi út 140. Telefon: 272-OI8; 274-092. ÜZEMBIZTO\SÁG KARBANTARTÁS^ •aaaaasaaBaaaaeaaaaaaaaaaaaaBOTaaaaaaaaaBsessBBBsaBaasaaataBaacsaBBaBeaaBseaeasMBaaaaaa-
