Békés Megyei Népújság, 1973. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-15 / 88. szám
Nyomtatói! levél* Alberts Bels tárcája A líícfíll s2áfnárs afcH.1M1L1 jc0r kezdődött a háború, amikor a kakasokat levágták. Véres nyakkal feküdtek egymás mellett a csűr mögött, szám szerint heten. Még egy utolsó szárnycsapás, még egy rángás az inakban... Nem tudta róluk levenni a szemét. Ez a látvány komikus és ijesztő volt egyszerre. Hová akartak futni ezek a kakasok fej nélkül...? Tudta, hogy a kakasokat a molnár úr részére ölték le, mert a molnár ezért megőrli a búzájukat. Nem volt mit tenni — háború volt és. a molnár úr titokban őrölte meg a búzát. A fiú negyvenháromban költözött ki falura, az anyjával. Rigából jöttek a nagybácsihoz. Apjára, mint nagy, erős emberre emlékezett, akinek dús haja és meleg keze volt. Most valahol nagyon messze lehetett, nem tudta pontosahogy hol és merre ősszel németek szálltak meg a nagybácsi házában. A fiú legtöbbször az udvaron játszott. A németek sok lekvárt ettek és olykor neki is adtak, sőt bonbont és csokoládét is. Voltaképpen jól néztek ki ezek a német katonák, bár a nagybácsi azt mondta, hogy mind vadállatok és csakhamar el fognak tűnni, mint a köd._ A következő tavasz egyik napján nem túl messziről erős dörgés hallatszott. A nagybácsi összehívta az egész háznépet, kocsiba ültette őket és kivitte az erdőbe. Amikor néhány nap múltja, amikor visszatértek, orosz katonák üdvözölték őket. Nekik nem volt csokoládéjuk, hanem csak főtt krumpliból adtak kóstolót a fiúnak, alti a kuktájukká szegődött. Az egyik katonától egy csillogó markolata kést kapott ajándékba; attól kezdve azzal szurkálta fel a tűzhely körül futkározó svábbogarakat és tigriseknek képzelte őket... A nagybácsi házába sebesülteket hoztak és a kisfiú az anyjával a fészerbe költözött át. Hallotta a sebesültek nyögését és látta, hogyan váltak vörössé a hófehér kötések... A nehéz kórházszag mindenhová elkísérte. Egyik nap egészségügyi gépkocsi hajtott be az udvarra, épp amikor a német vadászgép repült el a ház felett. Ledobott egy bombát, a fák koronája meglibbent és a detonáció felborította a kórházautót. A háznak nem lett b-a' lldíUdü }a; egészségügyi katonák futottak a kocsihoz, hordágyakkal, kötszerekkel — és velük a fiú. A felborult kocsiban karokat, lábakat látott egymás hegyén-hátán. átvérzett kötéseket, amitől visszahőkölt és közben egy csizmára lépett. A csizma egy katonához tartozott, aki oíj állt, összeszorított foggal és nézte, amint az egészségügyi katonák hordagyakra rakják a sebesülteket. Lett író. 13:!8-ban született. Regénye: „Egy vizsgálóbíró*’. A fiú megragadta a katona kezét, amely meleg volt és puskapor szagú, és erre a kézre hajtotta a fejét. A kéz megmozdult és végig- símitott kócos haján. A katona oroszul beszélt, talán nem, is a gyerekhez, inkább magában Másnap a kisfiú egyedül játszadozott az udvaron, amikor öreg, fáradt katona egy iszonyatosan mocskos, piszkos, véres emberi lábat hozott ki az épületből és a csűr mellett eltemette. Érthetetlen volt, és iszonyatos. Egy láb, ember nélküli Ez a különös élmény nem hagyta nyugodni. És elképzelte, hogy ez a láb feláll, elindul, majd tánclépésben tovább megy... Még a kórház elvonulása után is erről álmodott. Egy láb lépett a szobába. — Mii keresel itt? — kiáltott rá. — A gazdámat keresem... —• Elment a kórházzal. — Nem ment el... — mondta a láb. — Elbújt az erdőben... És még közelebb jött az ágyához. A kisfiú ekkor nagyot kiáltott, felébredt és sírva faltait. Az anyja vigasztalni kezdte, magához vette az ágyba, s akkor megnyugodott. Néhány nap múlva már úgy találta, hogy sok érdekes dolog van ebben a háborúban. Mi minden hevert szanaszét! Ürem ampullák, injekcióstűk, de még egy fecskendő is! Micsoda kincsek egy kisfiúnak! Amikor a nagybácsi kiment a szobából és a pipáját az asztalon hagyta, vizet fecskendezett bele. Csodálkozott is később, hogy mitől lett olyan nedves hirtelen a dohány...? Mindez nem lett volna, ha nincs háború Hát még a patronok! Lépten-nyomon a lába elé gurultak. Órák hosszat lekötötték a figyelmét; játszott velük a csűr mögött. Kibontotta a hüvelyt, megtöltötte félig puskaporral, föléje rakta a golyót, aztán meggyújtotta. Nagy durranás hangzott, s a puskapor a golyót a magasba röpítette! Csak az a kár, hogy nem maradt egy ágyú sem, amivel a verebeket riaszthatta volna! De faragott magának egy géppuskát, azzal szaladgált az erdő szélén és mindenkit lelőtt, aki útjába került. '"Egy napon aJu£s borítékot dobott a levélszekrénybe. Anya. bontotta fel és magában olvasta, A kisfiú nem értette, miént van a levél nyomtatott betűkkel írva? Meg is kérdezte az anyjától, de nem kapott feleletet. — Meg akarok tanulni áji is olvasni! — makacskodott. — Én is el akarom olvasni apa levelét...! — Ez tőle az utolsó levél... nem kapunk többet— — Miért? Hol van apa? — Apa...? Apa már a győztesek között van.„ És sírt. A kisfiú nem értette, de nagyon szomorúan indult az udvar sarkába. Fordította: Antalfy István Horváth János Margaréta Találkozásom Petőfivel harmincas években Bukarestben, a külvárosi Ca_ tofeni utcáiban laktam mint albérlő, egy Szántó nevű magyar kőműves családjában. Aikíkoriban szereztem tudomást a Nagyszeben vidékén élő anyjától, hogy etnikai szempontból közöm van a magyar néphez, s így, mint tizenhét-tizen- nyole éves fiatalember, tudatosan olyan családban kerestem kiadó ágyat, ahol tanulhatok magyarul. Abban az időben Bukarest tele volt erdélyi iparosokká^ székely cselédlányokkal és munkanélküliekkel. Az első szilveszter, amit Szántóéknál töltöttem — azt hiszem, hogy 1932 vagy 33-ban volt —, felejthetetlen maradt számomra. Vagy hét-nyolc család gyülekezett szilveszterezni ott, mind erdélyiek — kőművesek, ácsok, kályhások, csak egy volt köztük más szakmabeli’ műasztalos, egy bizonyos Szűcs Béla. Az más tekintetben is különbözött a többitől. Gyönyörűen tudott citerázni, dalolni és rendkívüli szép, barna, Annus nevű felesége volt. Amíg ők nem jöttek, a többiek társalogtak erról- arról, hogy teljen az idő. Miután megjelentek és az asztalos elkezdett citerázni, dalolni, megváltozott minden. Mindenki jól érezte magát. Éjfél előtt Béla, aki addig azt eiterázta, amit parancsoltak a vendégek, kijelentette, hogy tekintettel a legnagyobb magyar költő születési dátumára, csak Petőfi-dalokat penget. És kezdte: Juhász legény, szegény íöoih A 09 7nrtótn 11 I tek és láttam, hogy soknak könnyes a szeme, Béla felesége pedig kezébe temette az arcát és sírt, próbáltam megérteni, miért. Azt dalolták: ...Hej, ha tudná mily nyomorban élek, Megrepedne a szíve a szegénynek ... A műasztalos, mi y tán látta a feleségét sírni, vidámabb nótát pengetett és itt- ott mondta a szöveget: Csak úgy virág, ha tarka, Csak úgy asszony, ha [barna Házasodjunk, hajahaj, Házasélet kutyabaj... Fergeteges jókedv kerekedett. Mindenki táncolt, dalolt a mi szobánk — az albérlőké — mintha táncteremmé változott volna. Éjfél után Béla vigyázz- ba vágta magát a kisírt szemű felesége előtt és ünnepélyesen engedélyt kért tőle és a társaságtól, hogy egy Petöfi-verset elszavaljon. — Halljuk, halljuk* — biztatták. A Vándorlegény címöt mondta el, nagy gesztusokkal. Tenyerével ütötte lábikráit és biztatta őket: Gyi, te fakó gyi te szür- Ike] Gyi, két lábam fussatok!... Látszott rajta, hogy versmondáshoz is ért. Hangja hullámzott, mint a folyó vize, hol kemény és magas, hol lágy, ahogyan a szöveg kívánta : «Gúnykacaj gyanánt sü[völtöz] Fölöttem a fergeteg. Hadd gúnyoljon! Rajta légykor,] Én is jókat nevetek... Az ilyen részeiket keményen vagy gúnyosan i adta elő, majd bensőségesen folytatta : —Ad az isten egy kis [műhelyt,...] —Benne lesz meleg kan- Idallóm,] Tele pénzzel ez a kövér [erszény...] Férfiak, nők, nagy lelkesedéssel, elmélyülte« daloltak, különösen, amikor modtá'k a derék juhász szavait:.S id’ adná a világot ráladásnak,] Szeretőmet mégsem ad- [nám másnak...] Zenget a két szoba, a dalolok hangjától. Azután következett a többi megzenésített vers: Fa leszek, ha ...» Reszket a bokor..., Fürdik a holdvilág .. -, Tíz pár csókot egy végből... Én igyekeztem mondogatni à szöveget, de valójában csak a juhász legény esete foglalkoztatott. Gondolatban mintha láttam volna egy vásáron, valahol az Alföldön, hogyan alkuszik egy kövér gazda, egy jellemes juhászbojtárral Csak amikor úi daliba kezd. Feleségem, gyermekem. „ Ha az irodalom hivatása az is, hogy hiteles társadalmi dokumentumként örökítsen egy adott korszak hangulatát, akkor bizonyára ez a vers annak számít, az egykori vándorlegényekről. Fájdalmas dolgokat mond el. vidám hangnemben, mintha csak a maga kedvtelésére írta volna és mégis mennyi mindent árul el: ...Tegnap ettem utoljára, Az igaz, hogy keveset, No de semmi! Van elég, [ki] Én helyettem is evett... Béla szavalását nagy tetszésnyilvánítással fogadták. Csak a felesége hallgatott és bámult maga elé. Karolina néni — a szoba- asszony — odaült mellém és halkan tudtomra adta: Ez az Annuska egy jobb család gyermeke. Sosem adták volna hozzá a szülei, ha nem nem szöktette volna ez a világ csavargója. Valamivel később kimentem. Az udvaron hideg* nyirkos levegő csapta meg az arcomat. A város felől tompa zaj hallatszott. Néhány percig néztem az L~ alakú, alacsony épületet és hallgattam, hogyan vigadnak az emberek. Az utcai fronton románul daloltak* az udvari részen magyarul, Petőfi dalait. Akkor ötlött az eszembe, hogy nem sok költő élt a földön, aki annyira eggyé vált volna népével mint Petőfi. És később még jobban erősödött és kristályosodott bennem ez a gondolat Ha nevét hallottam, a magyar Alföld és a magyar nép jutott az eszembe és fordítva. Még azon a télen szereztem meg Az apostolt* Stefan O. Josif fordításában és ez a csodálatos költemény még jobban Petőfihez láncolt. Legelőször az Izvor utcai munkaiközvetítő füstös várótermében olvastam el egy szuszra. Lenyűgöző hatással volt rám. Az addig csak magyar költőnek vélt Petőfi, mint a népek szabadságáért küzdő forradalmár is bemutatkozott, aki emberi méltóságra tanítja a szegényeket Fiatal lelkem úgy itta Szilveszter szavait mint az aszályverte föld az esővizet: Ki embertársnak fejet hajt Az isten, tégedet csúfol! Azon a télen munkanélküli lettem, ami azt is jelenti, hogy pénztelen. Mégis, úgy néztem az alkalmi munkásokat kereső, jól táplált polgárokra, mint Gulliver a törpékre. Lenéztem őket, meg voltam győződve, hogy Az apostolban hirdetett eszmék megvalósulnak. Mint a szőlőszemet a napsugár, úgy „A földet is a nap sugara érleli... Az emberek lelkei.. Petőfi iránti tiszteiéiből annak az esztendőnek az őszén Fejéregyházára zarándokoltam abban a reményben, hogy megtalálom a „közös sírt”, de nem találtam, csak egy házikót* egy fenyveserdőcske mellett, amelyben több Petőfi- vonatkozású tárgy volt, de én egy kardon kívül, mely állítólag az övé volt, másra nem emlékszem. Visszafelé gyalog tettem meg az utat, Segesvárig. Permetezett az eső és vágott a szél, de nem törődtem vele, vigasztaltam magamat Petőfi szavaival: „És ez jó, hogy ily hideg [van,] legalább sietnem kell, S így a csárdát, mely [még messze], Szaporábban érem el.“ IvánM niés
