Békés Megyei Népújság, 1973. kedd (28. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-04 / 29. szám
\ »ódület közepén vertek egy embert Az ember, akit verték, vékony volt, amolyan harpackt- melM hivatalnok, szem- u wgeíi és talán ötven éves lehetett. Az ember, aki verte, akkora volt, mint Caesit* Clay, a nehézsúlyú ökölvívás exvn- jáglbajnotea, de izmai tálán még a néger bajnokén is túltettek. Fakóra mosott, kék trikóing fedte szőrös mellkasát és a felsökarján tetovált halálfej. Vastag nyakán, homlokán izzad- ság«seppek gyöngyösiek, ami _ tekintettel a kánikulára meg a fizikai erőkifejtésre, egyáltalán nem rakni ezt az izomembert. — A Lacza Pista — mondta az egyik — a Lacza Pista elintézné! — A Lacza Pista?! — nézett a másik. — Tán megártott a hőség komám? EZt csak a cigány Gerzson tudná helybenhagyni. De az úgy, hogy ennek lepedő, be szednék össze a csontjait, én mondom neked! — A Gerzson?! — röhögött a laczapistás. — Na hát azt még én is kigur- nyasztom, ha kifogok egy jó formát! Pacal az, csak behemót! Az izomember ekkor felemelte a horpadtmellút. Nem szeretett hajlongani. Keumás volt a dereka és — Mint a kő! En mondom maguknak, mint a kő! Egy tüsköt előbb széthasítanék, mint ennek a fejét. Bitang kemény feje van, az szent! Nem hiszik? — bámult az egyik tsz-tagra, a gerzsonosra. — Na jöjjön, fogja csak meg! Élűmül milyen kemény! A tsz-tag odalépkedett, megfogta. — Kemény — közölte elismerően. Azt hitte, hogy hazudok?! — Már miért hittem volna? — tisztult hátrább az ember. — Maga üti, maga tudja! Erről eszébe jutott az izomembernek ,hogy való— Oda — intett Darázs egy hűvösebb hely felé és megvárta, amíg a nagyhajú odavonszolta a horpadtmel. lűt és lefektette, mint egy csecsemőt. Nem volt ideje felemelkedni ebből a műveletből, mert Darázs egy pofonnal a horpadtmellű mellé fektette. — Ki látta még a verekedést?! — fordult a csődület felé. Darázs, majd megragadta az egyik tsz- tag kabátját. — Maga itt volt ? ! — Most jöttem — nyögte a tsz-tag — a komám tanúsíthatja! De nem tanúsíthatta. Mind a ketten elterültek. Aztán elterült még a hentes, a két szatyra® asszony volt meglepő. A horpadtmefiú szürke nyúlszőrkalapja már laposra nyomva tanyázott a földön, és a szemüvegét is képtelen volt megmenteni. Egy közepes erősségű pofon lesodorta, a következményhez nem szükséges nagyobb fantázia, hiszen az izomember saandálos lába, cserepekké Toppantotta. Nem is cserepekké, TE EZEN VIHOGSZ? Tóth Máté Miklós novellája üvegporrá! A horpadfcmeHú már vérzett, orrán, száján, fülén. Az izomember csak izzadt, lihegett, meg néha káromkodott Ütált ugyanis kánikulában verekedni és ezt többször ki is fejtette a csődületnek, hogy leginkább ezért haragiszik arra a pasasra, — Egy pofa hideg sör ilyenkor, nem bunyó! — recsegte, aztán rögtön far- barúgta a horpadtmellűt, mert hallatlanul ingerelte, hogy sör helyett neki ezt a nyavalyást kell abriktol- nia. — ügy vagyok én ezzel — közölte továbbá —, hogy ha belejövök, akkor nem bírom abbahagyni ! Ennek meg olyan bu2ö pofája van; hogy elütlegelném egy hétig, de hát én se vagyok egy állat, pihenni nékem is kell, nem igaz?! A horpadtmellű összecsuk! ott. Le a nagy szandálok elé. Olyan volt az egész ember, mint egy összegyűrt zsebkendő, amibe valaki a vérző orrát tö- rőlgette. Hörgő hangokat hallatott és úgy nézte hunyorogva a két poros barna szandált, mintha tőlük várna segítséget Kár volt. Először az egyik szandál rúgta fejbe, azután a másik. A csődületnek «z már feltűnt Azért a brutalitásnak is van határa! Egy kövér asszony, akinek bevá- sárl ószatyor volt a kezében, odasúgta egy sovány asszonynak, akinek nem volt bevásárlószatyor a kezében. — A gazember! Amaz bólintott és megborzongott Elképzelt a gazembertől egy pofont és rögtön gyászruhába látta a családját Egy nagydarab hentes, aki fehér kötényben szaladt át a szemközti húsboltból, tanácsolta a mellette álló nagyhajú fiatalembernek, hogy hívjon rendőrt, mert ez már disz- nóság! A nagyhajú fiatalember élénken helyeselt abban, hogy ej disznóság de nem ment rendőrért Másfél éve lejárt a személyi igazolványa, minek ezt napvilágra hozni? Két vidéki tsz-tag, akik a tsz költségén, hivatalosan jártak Pesten és még volt egy órájuk a nézelődésre a vonat indulásáig, azon tanakodott, hogy a falujukban vajon ki tudná mégha hajlongott, akkor fájt. Márpedig ha valaki a földön fekszik, és azit pofozni akarja, sajnos le kell odáig hajolni. A rúgás pedig helytelen dolog a szandálra való tekintettel. Ki tudja mikor lophat új szandált? Nem volt tehát más megoldás, fel kellett emelnie a horpadtmellűt Igen ám, de a horpadtmellű sehogy sem akart megállni, csak csuklóit Össze, mint a colstok. Mérges lett. Ezt a pofátlanságot! Arra vár talán ez a nyikhaj, hogy tartsa is, pofozza is, nahát, ez mindennek a teteje! Es ráadásul ebben a büdös hő. sagben, amikor snúrozni vágy ultizni lehetne egy pofa hideg sör mellett a haverokkal! Ez meg itt kiszolgáltatná magát, a rohadt! Körülnézett A csődület ettől kicsit távolabb mozdult, a moraj isi halkabb lett. — Te — bökött a nagy- hajú felé az izomember — gyere csak ide! A nagyhajú kicsit tétovázott, majd odalépett Az izomember nekitámasztotta a horpadtmellűt — A hóna alatt fogd, te huligán, aztán tartsd jó erősen. Ha hagyod összerogyni, megkopasztlak! A nagyhajú fogta a hor- padtmellűt, az izomember kifújta magát és piszkos zsebkendőjével felitatta nyakáról, homlokáról az izzadságot. — Piszok egy meleg van! — mondta a csődületnek. — Egészen beleizzadtam ! Csupa lucsok már rajtam ez a trikó is. Köhögsz? ! — meredt a horpadtmellűre, aki, mint egy rongybaba lógott a naigyhajú karjaiban. — Te ezen vihogsz?! Lekent egy hatalmas pofont. — Vihorászik! — magyarázta elképedve a csődületnek. — Ehhez mit szólnak?! Ennek még van kedve vihoiaszni?! Persze könnyű a bitangnak, ő nyugodtan vihorászhat, amíg én itt izzadtra melózom magam! Már a karom is fáj! Higyjék el nekem, fáj mind a két karom! Olyan csontos ennek a pofája, mint egy lónak! A feje mint a bazalt! Miből van a fejed, te?! Rá vágott egyet a fejére. ban ő üti, és most nincs idő tiics-tnacs-ra, ezért gyorsan odasózott egyet a horpadtmellű gyomrára. Nem nagyot, inkább csak olyan játékosat, de a feje még ettől is mélyebbre bi- csaklott a nyomorultnak. És akkor lődörgött arra Darázs Pál. Először azt hitte, borítékos sorsjegyet árusítanak, és már kaparár szott a zsebében pénz után, gondolta, most az egyszer vesz egyet, de amikor a közelébe ért, látta, hegy bizony nem borítékos sorsjegyet osztogatnak. Egészen más az, amit itt osztogatnak, bár első pillanatra nem látta ki az, akinek osztogatják Azt hitte, a nagyhajúnak, csak amikor a csődület széléig ért, látta meg azt az emberre emlékeztető valamit, a nagyhajú karjaiban. Megdöbbent Darázs először mindig megdöbbent, mielőtt ütött volna, mert alapjában véve soha sem szeretett verekedni. Annak idején az ökölvívást is azért hagyta abba, mert sajnálta mindig kiütni az ellenfeleit. Márpedig ha ő ütött, az ellenfél terült és általában slaggal kellett fellocsolni. Ezért inkább horgászni kezdett szabad idejében, meg verseket írt. Azért néha kísértett ökölvívó múltja, ugyanis pincér volt az egyik kispesti étteremben, így hát alkal_ mánként kénytelen volt „ringbe” szállni. Darázs tehát megdöbbent, aztán mivel jól vasalt, égszínkék nyári ruiia volt rajta, szép lassan levetette a zakóját. — Fogja, de vigyázva! adta oda egy mellette álló szemlélőnek, aztán már ott állt az izomember előtt. Az izomember ugyan magasabb volt, de ilyen helyzetben ez elhanyagolható körülmény, annál is inkább, mert csak másodpercekig volt magasabb, addig, amíg Darázs hatalmas ökle le' nem fektette a tűzforró aszfaltra. Olyan látványt keltett fakóra mosott, kék trikójában, mint. aki napozik. — Ez igen! — kiáltotta a nagyhajú, mert nagyon tudta értékelni a szép ütéseket. Szenvedélyes ökölvívó-rajongó volt — Hová tegyem mester — kérdezte szolgálatkészen a nagyhajú, a kezében tartott horpadtmellűre célozva. közül az egyik, a másik elszaladt rendőréit, továbbá elterült még egy kopasz gyógyszerész, vagy vámőr, két vasutas, egy pszichológus, aki a lelki vonatkozásait figyelte a verekedésnek, egy ismert fővárosi színész, egy absztraktfestő egy kiadói lektor, egy színházi dramaturg, egy munkakerülő... Aztán kijött az URH, a mentők, a hullaszállítók, a fényképészek, újságírók, kicsit később a tűzoltók is, akik tűz híján az embereket locsolták fel. Darázs Pál felvette égszínkék zakóját, majd kész. ségesen elmagyarázta, hogy ki kicsoda. — Ez itt kérem — mutatott áz ükkor tápászkodó izomemberre — a verekedő! Az ott, akit vert. Ezek pedig — intett a tömegszállás felé — ezek a gyáva szemetek, a nézőik! Vagy ha így jobban tetszik, a tanúk! — Maga szerencsétlen — förmedt rá a rendőrtiszt. — maga itt félholtna vert egy csomó embert! — Embert? — kérdezte nem kevés gúnnyal Darázs Pál, és körbejáratta szemét a csatatéren. — Nem téved ön? — Akkor is! Nem a maga feladata igazságot szolgáltatná! Nem a dzsungelben vagyunk! — Bizony — helyeselt gyenge hangon az izomember — ez, tiszt úr kérem, egy vadállat! Mert kérem szépen én csak beszélgettem itten a haverommal, mindenki tanúsíthatja, az. tán jött ez és csak lecsapott! Éledezni kezdtek a többiek is. A nagyhajú dagadt arccal ténfergett elő, ts a szatyrois asszony összeszedte a szétgurult karalábét. Föléledt a hentes, a két tsz-tagi, a két vasutas, a kopasz gyógyszerész, az ismert fővárosi színész, az absztraktfestő, a ki adói lektor, a színházi di amaturg, a munkakerülő és a pszichológus is visszatért a tudatalattiból ... csak a horpadtmellűt vitték el eszméletlenül a Koltóiba. — Ki kezdte a verekedést?! — kérdezte szigorú hangon a rendőrtiszt, mire mindannyian Darázs Pálra mutattak. — Ö — mondták kórusban és bizonyságul kapott pofonjaik helyét simogatták az arcukon. Ütőn Csernák Árpád Hanyatt fekszünk a nylon-kócban Ráz ez a rozoga mini-teher A szerelemben még nem csalódtam Ennyivel könnyebb nekem Irigykedhettek is valóban Körülöttünk minden térdepel Nem bízhatunk csak magunkban Hogy semmim sincs nem érdekel Szürke és szemcsés az égbolt Hajunkba por és virágpor tapad Álmos vagy? Tudom fárasztó volt Hosszú az út; ne hagyd el magad Otthon leszünk ma is valahol Engedd meg, hogy elringassalak Bartóki Tózsef Kapu NÉZŐPONT B envenuto Cellini mester igencsak idós korában szánta rá magát, hogy élettörténetét papírra vesse. Ezért — és néhány örökbecsű alkotása miatt is — megbocsátható neki, hogy nem mindenben ragaszkodott a valósághoz. Nem tudni viszont, mi mentséget találhat késői kollégája — megyénk szülötte — áld még fiatal ember, mégis lépten-nyomon meglepő nagyvonalúsággal függetleníti magát a tényéktől. Legutóbb a Fővárosi Művelődési Házban rendezett kiállítása adott neki alkalmat arra. hogy egy kritikusának ha szemét nem is. de fülét megtévessze. Mert nehezen képzelhető el, hogy valaki pusztán a látvány hatása alatt így írjon: „Talán azért is találtuk olyan izgalmasnak érméit, mert saját sorsát, szellemi és fizikai önéletrajzát dolgozza fel bennük. S ez a sors, ez az élet bizony nem könnyű: közönnyel, egzisztenciális gondokkal kell minduntalan szembenéznie. Békéscsabán él, vidéki, kisvárosi miliőben, s mert dacos, akaratos ember, bizonnyal sokszor ütközik. Őszintesége megejtő, hitele torokszorongató; a művei keltette gondolati-érzelmi atmoszférában még a szakukat bizonytalanságokat ie alig érzékeljük.’ (Tasnádi Attila: Kiállítási kalauz. Népszava 1973. január 26.) Kétségtelen, hogy a fenti állítások ellenkezője nem mindenben igaz. Ne higy- gyük azonban, hogy a művészt közöny bénítja önmaga kibontakoztatásában. A tények ugyanis makacs dolgok és mást bizonyítanak. Csak néhány lényegesebb adat: három köztéri alkotása áll Békéscsabán, két önálló kiállítása volt (a Képcsarnok Vállalat és a Munkácsy Mihály Múzeum rendezésében), a Megyei Művelődési Központ „Művészeink” sorozatában önálló esttel mutatkozott be. A Kulich Gyula fotókiállítás plakettjét ismételten nála rendelték meg. Másfél éve vár vésőjére egy mészkőtömb, amelyet a békéscsabai tanács rendelkezésére bocsátana, ha egy vázlaton bemutatná, mit hajlandó belőle létrehozni. Ami pedig az egzisztenciális gondokat illeti: tanári állás, önálló kertes, tanácsi bérlakás és saját gépkocsi birtokában erről a jó ízlés legalábbis hallgatni kényszeríthetné. Mert való igaz, hogy „felső határ a csillagos ég”, de azt senki se várja, hogy „Jákob létráját” mások fogják elébe hozni. ' M.
