Békés Megyei Népújság, 1973. kedd (28. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-25 / 47. szám
Mondja, monsieur Molièi re... Fáradtan égnek; a lámpák a könyvtárban. Közel a záróra. Néhányan válogatnak már csak a polcoknál s egyetlen olvasó lapozgat óriási újságcsomóban. Elhaladva mellette, visszapillantva rá — ismerősnek tűnik valahonnan: a bozontos szemöldök, a nagy orr, az egymástól messze fekvő szemek s főként a hullámos, hosszú haj— — Ne haragudjon, hogy megzavarom, de olyan ismerősnek tűnik... feltűnően hasonlít a nagy francia drámaíróra, Moliére-re— —Molière vagyok. — Dehát, hogy került ide? Hiszen ön éppen háromszáz éve, hogy meghalt... — Kíváncsi vagyok, e*n- lékeznek-e rám 1973-ban. Az újságokból úgy látom, nem felejtettek el. Mi tagadás, kellemes érzés. — Műveit játsszák à színházak, közvetíti a televízió, hallgatjuk a rádióban. S ismerjük életét, amelynek jó- néhány eseménye darabjaiban is tükröződik. — Már annakidején gyakran mondták, hogy a Fösvényt apámról írtam, a megcsalt öreg férj modellje én magam vagyok És így tovább. Igaz volt-e, vagy sem, nem lényeges. A fontos, hogy legkedvesebb komédiáimban próbáltam annak a kornak a társadalmi fonákságait megmutatni, olyan igazságtalanságokat, jellemtelenségeket, amelyekkel leggyakrabban találkoztam. — Elterjedt nézet, hogy az Űrhatnám polgárt Colbert miniszterről írta, az Amp- hitryont pedig magáról a királyról... — Az Úrhatnám polgárral az volt a célom, hogy kinevettessem a meggazdagodott Jourdaint, aki ének-, vívó- meg tánctanárok révén akart hirtelenül egyenContlós Róbert, tadnoti Éva, íörösztös István mint Orgon) és ’agonyi Nándor Tartu ffe-ként) i másfél ívtizeddei izelőtti Jókai izmhazi Tartuffe- lóadás egy elenetében. rangúvá lenni az úgynevezett „jobb társaságok” tagjaival. Azt hiszem, ma úgy mondanák, hogy minden eszközzel státusszimbólumok szerzésére törekedett. Ami Colbert-t illeti, ő először kereskedő volt, aztán meggazdagodott és államminiszter lett. De ismét csak azt mondhatom, nem róla szól a darab. S az Amphitryon sem XIV. Lajos és Montespan grófnő szerelmével foglalkozik. Hiszen ugyanezt a történetet már az ókorban megírták, később is sokan és meggyőződésem, hogy a huszadik században is előfordul, hogy a férj szemet huny, ha egy „nagy ember” megkörnyékezi a feleségét. 1— Nem szerette a „nagy embereket”? — Volt. amelyiket gyűlöltem s volt, amelyiket szerettem. A király például sokszor tett jót a társulatunkkal, segítette darab jár im színrekerülését. A Tar- tuffe-öt sokan támadták. Akiket legjobban sértett, a törtetők, másokat legázolók, a képmutatók. Tartuffe így ostromolta a félrevezetett Orgon” feleségét: „... bűn csak az, aminek híre kel. /A botrány, asszonyom, csak az kiállt az égre./ S ki titkon vétkezik, annak már nincs is vétke.” Volt akkor az udvarnál s az országban nem ilyen titkon vétkező. Mind ellenem dörögtek a darab miatt, ártottak, ahol tudtak. Lajos király megvédett. Ö sem szerette őket. De azért a rágalmak nem múltak el hatástalanul. Az önök huszadik századi kortársa, Bulgakov írt rólam egy színdarabot, amelyben ez áll a halálomról: „A szerencsétlenség oka a királyi kegy elvesztése és a kéomu- tatók cselszövése.” Tehát, hogy nem a királyban volt a hiba, hanem az udvar önző, talpnyaló, az igazságot elviselni nem tudó léhűtőiben. Gyűlöltek, mert a darabban Tartuffe elnyeri méltó büntetését, a börtön.- be jut. — Hogyan fogadta darabjait a közönség? — Elmondtam. Akiket csipkedett egy-egy vígjáték, azok ártottak, ahogy tudtak. Másfelöl meg : hallottam, hogy századokra szóló híre ment, amikor a házvezetőnőmnek olvastam fel drámáimat. Ez azt jelenti nem hiszek abban, hogy csak az lehet jó, amit az emberek többsége nem ért meg. Rossz írók általában ezzel próbálják vigasztalni magukat a sikertelenségért. — Milyen volt társulatának viszonya a kor többi színházához? Idegesen rándul meg a szemöldöke, láthatóan rossz emlékek jutnak az eszébe: — Küzdöttünk a létért, hogy játszhassunk. Néha övön aluli ütések is záporoztak. Volt, hogy a vetély- lárs rágalmazott minket; mások hízelgéssel igyekeztek elnyerni a hatalmasok kegyét, vagy legcsinosabb kolléganőiket küldték játszási engedélyért, anyagi segítségért, a mi lehetetlenné tételünk eléréséért. Akkor ez rettenetes volt. Az utókor aztán igazságot szolgáltatott. ök eltűntek — hogy színházi szóképpel éljek — a történelem süllyesztőjében. — Mert ilyen jellemtele- nek voltak? — Mert rossz darabokat játszattak, írtak. Igaz, ez összefüggött jellembeli gyengeségeikkel, emberi hibáikkal. Mert szókimondás, az igazság hirdetése nélkül a legötletesebb drámaszerzői, színészi tehetség, formai készség is csak üres szó- csépléshez vezethet. — Mivel magyarázza saját maga a darabjai halhatatlanságát? — Nem minden darabom lett hallhatatlan. Sok valóban nem is érdemli meg ezt a rangot. Amelyiket ilyennek ítélnek még az önök századában is, annak csak egy titka lehet, az, hogy tulajdonképpen nincs titka. Színpadra vittem, amit s akit magam körül láttam. Vagy legalábbis igyekeztem színpadra vinni. ÁÍszenteket és a fösvénységet, hízelgőket és a tolakodást, a mindennapi embert megvetőket és a mindenkit eltipró önzést. Ezek az alakok és ezek a jellemtorzulások nem haltak meg akkor, amikor én. Mondhatnám úgy — ezt látom az újságaikból is —,hogy bizonyos módosulásokkal ma is léteznek. így hát az én darabjaim sem halhatnak még meg. — Mostanában gyakran a tragikumot keresik, komédiáiban. Mi a véleménye erről? Előbb kételkedő félmosoly a válasz. Aztán komolyan, egyre gyorsabban és indulatosabban kezdi mondani : — Soha nem gondoltam, hogy víg játékaim minden során, minden szereplőjén, minden helyzetén nevetni kell. Az élet nem ilyen egyoldalú. Dániáin Györgyön nemcsak nevetni lehet, mert megcsalja a felesége. Tartuffe-nek nemcsak rossz tulajdonságai vannak, egyben ügyes, céltudatos ember is. Csak ezeket a tulajdonságait gyalázatos ügy érdekében használja fel. Persze, ha egy drámát komédiának vagy tragédiának ír meg a szerző, akkor azt nem véletlenül teszi. S egy komédiából — egészét tekintve — csak egészen rendkívüli esetben válhat az előadásban tragédia. És természetesen megfordítva. Ha nincs rá nyomós ok és valaki „kifordítja” műfajából az adott darabot, akkor az — megbocsásson az őszinteségért — oktalanság, felszínes divat csupán. — Mit mondana beszélgetésünk befejezéséül 1973 emberének? — Mit mondhatnék háromszáz évvel halálom után? Jói esik, hogy nem felejtettek el. De higgye el, jobban örülnék, ha például a Tartuffe-öt — e körül voltak annakidején a legnagyobb viharok — kevesebbet játszanék, inkább csak irodalomtörténeti érdekességként, ami már elvesztette időszerűségét, mert már nem lennének olyan figurák az életben, akik megkeserítik mások sorsát mint a mi korunk Tartuffe-jei bennünket. Ennek örülnék a legeslegjobban. • • • A könyvtárban kezdik oltani a villanyokat. A legutolsó perceket is kihasználók is befejezték már a válogatást s a különös vendég is összehajtogatja lassan újságjait. Aztán kilép az ajtón, s tovább indul a halhatatlanság újabb évszázadai felé... Daniss Győző Emberrablás magyar módra Új magyar film Amióta Csernák Árpád három úton elindultam de félúton megfordultam sokáig csak mentem menteni valahová megérkeztem mindegy mikor mindegy hova elég volt egy apró csoda amióta céllal megyek az út felénél megrekedek milyen egyszerű az egész egyszer tarló máskor vetés © Szembenéz az agg szelekkel Beneze József Dagadt folyó mosdatja a sarjúval ringó berket, s a kint rekedt hal uszonya hullámot a réten kerget. Mire zúg a napóceán üde lesz a fáradt pázsit, és a napcsók izzaszt, lázit. Boglya bólint a dombokon ércet bújtat ott a földmély évszázados lombos fákból tőzeget gyúrt meddő hőség. Bányász lett az ökrös gazda, glottgatyában, szőrös mellel, térdig áll a berki sárban szembenéz az agg szelekkel. gesztussal álomképekbe riogatta a szereplőket és a közönséget. Csak sajnálni lehet, hogy Várkonyi Zoltán, a mindig önálló véleményt valló tehetséges rendező elfogadta a bátornak és fordulatosnak egyáltalán nem nevezhető forgatókönyvet, amely legfeljebb egy közepes vígjátékhoz adott lehetőséget. Magyarázni persze sokféleképpen lehet, hogyan futott az unalmasabb vágányra ez a sok humort rejtő különös történet. Mert valóban szokatlan, sőt mondhatnám a mi viszonyaink között fantasztikus helyzetről mesélnek a film alkotói. Egy nagy vállalat igazgatóját három fiatalember egy mérnök, egy technikus és egy munkás — elrabolja. Szándékuk nemesnek mondható, úgy gondolják ugyanis. hogy az igazgató távollétében normális mederbe billen a vállalat élete. Valóban így történt, egyik napról a másikra .megváltoztak, aktívak lettek az emberek, s akadt olyan vezető, aki gyorsan és bátran vállalta a döntéseket. Ilyen körülmények között a dolgozók a zsebükből adták össze a százezer forint váltságdíjat — nehogy visszaengedjék az elrabolt igazgatót. A film kerettörténete, sőt még a végső figyelmeztető mondanivalója sem vitatható. Inkább azt lehet kifogásolni. ami kimaradt ebből a filmből, hiszen a szemünk előtt szalasztottak el egy nagyszerű lehetőséget. A film ugyanis túlságosan leegyszerűsíti a problémát: egy becsületes, jóemberről beszél, egy olyan igazgatóról, aki még a barchoba- játékban sem meri kimondani az igent vagy a nemet. Csakhogy ennek az igazgatónak egy tucatnyi közvetlen munkatársa van. főkönyvelők, főmérnökök stb. Ők milyen emberek? Ho- gvan lehet, vagy leheteU őket így vezetni hosszú éveken keresztül ? És milyen ember a minisztériumi főnölk akit olyannyira respektál az igazgató? A válaszokkal, tehát az emberi kapcsolatok szövevényének sokoldalú ábrázolásával maradt adósunk a film. Az egvik jelenetben azt mondja az igazgató: nem szabad kiélezni a problémákat. Ez az alanállás érezhető a film egészén is. Ezért lett szelíd vígjáték és nem maró szatíra. Várkonyi Zoltán rendező, Somló Tamás oneratőr közreműködésével jól szerkesztett és helyenként látványos képsorokkal igyekezett megnyerni a közönséget. Kállai Ferenc, Őze bajos, Tahi Tóth László. Garas Dezső, Mensáros László és Somogvvári Rudolf elsősorban a forgatókönyv hibájából nem tudta kibontakoztatni közismert tehetségét. Moór Mariann. Piros Ildikó és Schütz lia talán még ma sem tudja mi volt a funkciója ebben a filmben. Ha csak az nem, hogy a csinos nők nem hiányozhattak egyetlen produkcióból sem. Hibái ellenére sok mindent elnéznénk a filmnek, ha azt tapasztalnánk, hogy a közönség jól szórakozilc De sajnos még ez sem. mondható... Márkusa László mikor először hallottam a film sztoriját, lelkesedtem. Valóban nagy. szerű alapötlet, még akkor isi ha vicc formájában már jónéhány éve közszájon forog a történet, arról a bizonyos igazgatóról — vagy rangosabb vezetőről — akit ezért rabolnak el, hogy jobban menjenek a dolgok, és akiért csakis azért fizetik ki a váltságdíjat, hogy a szelíd emberrablók vissza ne vigyék. A vicc jó. s fellelhető mögötte bizonyos társadalmi igazság is. Valóban vannak nálunk olyan igazgatók vagy más vezetők, akik rendes becsületes emberek ugyan, csak nem a legmegfelelőbb posztra állította őket az élet, félnek az újtól, különösen a döntés felelősségétől. Ezt a fonák helyzetet kifigurázni, a szatirikus ábrázolás kereszttüzébe állítani valóban lelkesítő feladat. Csak éppen nem sikerült. Legalábbis a sztorihoz és a várakozáshoz mérten nem. Kapás Dezső túlságosan megszelídített forgatókönyvet kerekített a csípős tendenciájú témából. A vállalati mechanizmus sokoldalú ábrázolása, az emberi kapcsolatok feltérképzése helyett szánté bocsánatkérő
