Békés Megyei Népújság, 1973. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-21 / 17. szám
KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kritika és értékrend z MSZMP Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség állásfoglalása, a kritika jó és rossz oldalairól, erejéről és gyengeségéről megfogalmazott elemzés reális értékrend ikialakítására biztat Közvetlen vagy közvetve annak szükségességéről szól, hogy a kritika az irodalom és a többi művészeti ág önismeretének fontos eszköze. Olyan tükör, amelyben — ha éles, pontos képet ad — alkotók, műfajúik, irányzatok egyaránt felismerhetik helyüket és szerepüket. Cikkemben a műbírálatnak ezt a lehetőségét, a bizta- íó példákat s a nyugtalanító problémákat szeretném megközelíteni. Kevés szó esett eddig arról, hogy a Kultúrpolitikai Munkaközösség nemcsak gyengeségekre, ellentmondásokra hívta fel a figyelmet. Sok mindent jónak, folytatásra érdemesnek minősített. S ez nem udvarias gesztus, a kritika kritikájának megértőbb fogadtatást segítő taktika, nem is csupán szubjektív jószándék jele. Okozat, amelynek oka a műkritika magasabb színvonala, eszmei igényessége: az a fejlődés, amelyet — az irodalommal, a színházzal, a filmmel, a zenével, a képzőművészettel együtt — a kritika is megtett a mögöttünk maradt tíz-tizenöt évben. Bizonyíték kell? Bárki könnyen, gyorsan meggyőződhet állításom igazáról. Vegyen kézbe néhány, ötvenes években kiadott folyóiratszámot. olvasson el egy-két tanulmányt és kritikát, majd folytassa a tapasztalatszerzést mai orgánumok böngészésével. A szemlélet, a módszerek, a gondoláitok, a stílus változása szembetűnő. A mai írások érettebbek, alaposabbak, meggyőzőbbek. Sok mindennel elégedettek lehetünk. Az például feltétlenül örvendetes, hogy az idős mesterek — és a közelmúltban éltávozott nagyjaink — értékeit már senki nem vitatja. Jó értelemben vett klasszikussá avatásukat csaknem közmegegyezés fogadja. Az IUyés-jubile- umra megjelent emlékkönyv együk tanulmánya áttekinti a felszabadulás a tani bírálatokat. A tallózás sok személyeskedő, akadékoskodó, értetlen írást említ így tanít becsülni — a korábbiakkal szemben — a közelmúlt évek Illyés-interpretáció- ját, amely korántsem egyszínű, ám a legfontosabbat Illyés életművének értékét és hatását, az alkotáshoz méltó fogékonysággal ítéli meg. Ugyanez, vagy hasonló mondható el olyan költők, írók elismeréséről, mint Veres Péter, Szabó Lőrinc, Füst Milán, Tersánszky, Kassák, Dé- ry, Vass István és Wfeö- res Sándor. A példasor könnyen folytatható, de így is bizonyít: ma nincs olyan jelentős költő vagy prőzaírő, akit a kritika — az irodalmi közvélemény zömének értékelését semmibevéve — megfosztani próbálná érdemeitől, tehetséggel kivívott rangjától. Az értékrend realitásának feltétele a művészi teljesítmény minél pontosabb mérlegelése, köztudatba vitele: társadalmi és esztétikai hatásának elismerése, illetve elismertetése. Megkívánja-e vajon ez a cél a kritikátlanságot, az ajnározást, a művek tökéletességének feltételezését? Szerintem az ellenkezője igaz. A bírálat hitélét, a kritikus szavának hatékonyságát nem gyengíti, hanem erősíti elemzéseinek, minősítésének differenciáltsága. Az, ha mű és alkotó sajátos arculatának felrajzolása közben nemcsak a tetsző, hanem a nem tetsző vonásokat is említi és indokolja. Nem semmitmondó ővatoskodás, a szidalmait dicsérettel egyensúlyozó egyrészt-másrészt bírálat szellemében, hanem úgy, ahogy a magyar irodalom és kritika nagy korszakaiban ez szokás volt. A Nyugat első nemzedékének kiválóságai saját folyóiratukban megérdemelten elismerő kritikát kaptak. Ez azonban néhány ritka kivételtől eltekintve nem jelentett feltétlen behódolást. A bíráló kifogásait is megfogalmazta. Ugyanezt tették harminc évvel később a Szép Szó vagy a Válasz kritikusai. Ma viszont — az egykori elhallgatások és lekicsinylések időszerűtlen visszahatásaként — az elismerés alig tűr fenntartásokat. Kiválónak tartani többnyire egyet jelent a tökéletesség ritka — és unalmas példáinak kijáró hődoíattaS. Emiatt elvesznek az árnyalatok, íelis- merheteiflenné válnak az aranyok, az egyéni formátumok, s a köztük levő meghatározó különbségek. Vagyis: ismét veszélybe kerül az értékrend, amely nemcsak attól borulhat fel, válhat áttefkinthetetlenné, hogy a remeket mellőzzük, a gyengét pedig hódító erejűnek mondjuk. Kárára van az is, ha nem különböztetünk a legkiválóbb, a nagy értékű, a jelentős és a jó között. Kritikánk ma erre ritkán vállalkozik, aminek hátrányos következményei a szakmai-technikai problémák műhelykörén belül is nyomasztóak. Van azután a kritika értékelő-válogató tevékenységének olyan feladata, amely közvetlenül, vagy — mint például az esztétikai minőségek szférájában — közvetve világnézeti-ideológiai vonatkozású. Ezen a téren szókimondóbb, elvszerűbb bírálatra volna szükség. Valamikor indokolt lehetett az értékmentés alibikereső buzgalma. Az a törekvés, amely a jő és szép alkotások megjelen- tetése-bemutatása, majd elfogadtatása érdekében elhallgatta azt, hogy nem szocialista művekről volt szó. Napjainkban erre semmi szükség, ma nyilvánvaló, hogy ilyen művekről is lehet, sőt kell érdemük szerint elismerő véleményt írni és mondani. A nem szocialista érték méltányolását sem teszi kérdésessé a vita, a demokratikus- vagy plebejus-humanista világnézet, amely közös tendeciák és érintkezési pontok ellenére, nem azonos a mar- xizmus-leninizmus szemléletével, módszerével, emberről és társadalomról vallott nézeteivel. Jogos tehát az állásfoglalásnak az az igénye, hogy a kritika gyakrabban és pontosabban válassza szét a szocialista és a nem szocialista művészet alkotásait. Ez azonban csak akkor kísérelhető meg, ha a marxista kritikus nem tér ki a differenciálásból elkerülhetetlenül adódó viták elől. A Központi Bizottság legutóbbi határozata ugyanerre biztatja: .„...A párt... fellép mindenféle korlátolt, szektás szűkkeblűség ellen, de... a különböző társadalmi erők közötti politikai szövetség nem jelentheti az ideológiai különbségek elmosódását vagy elvi engedményt az antimarxista nézetekkel szemben.” Nemcsak a kritika, nem Is csak az irodalom és a többi művészeti ág szakmai közvéleménye értékel. A tíz- és százezres közönség is kialakítja a maga értékrendjét, amely elég gyakran nem csupán részletekben vitatja, hanem mindenestül elveti a céhbeliek szelekciós gyakorlatát. Mindenki sok példát ismer arra, hogy a közönség számottevő része éppen az ellenkezőjét szereti-becsüli annak, amit a szakkritika, és megfordítva. Mit tehet a bíráló azért, hogy ez az ellentmondás ne mélyüljön, sőt: a feszültségek növekedése helyett a kétféle — a céhbeli és a laikus — minősítés fokozatosan közelebb kerüljön egymáshoz. Ezzel kapcsolatban talán egy rövid megjegyzés is hasznára lehet mindennapi gyakorlatunknak. Azt mondja az ismert művésztréfa: kérd meg X-et, írjon rólad minél több elmarasztalót a vezető napi- vagy hetilapban, akkor biztos, hogy sokan megveszik (megnézik) a könyvedet (filmedet, színdarabot). Igaz ez még ma is? Az már nem igaz, hogy a közönségre kiszámítható szabályszerűséggel, fordítva hat a bírálat. A kritika hiteles, hatása sok jel szerint biztatóbb összképbe illeszthető. Am az ma is tény, hogy a botránykéltő müvek visszhangosabbak, mint a gondolati mélységükkel megformáltságuk művészi- ségével kitűnő alkotások. Nem sikerült még kitalálni, hogyan, milyen eszközökkel segítheti a kritika az ilyen regények, filmek, drámák terjedését. Receptet erre senki sem adhat, any- nyi azonban biztos, hogy a sok embernek ajánlott művészet bemutatása, méltatása és bírálata csak a megnyerni kívánt befogadók tapasztalati és fogalomvilágához, kép- és szóhasználatához, stílusához igazodva lehet eredményes. Az ilyen kritika nemcsak a művésznek jó. A műbírálat műfajának kelendőségét is növeli. Olvasókat nevel, hozzászoktat ahhoz, hogy egyetértve vagy tiltakozva figyelembe vegyék a kritika álláspontját, majd később — magasabb szinten — irányzatait és ezek vitáit. Dersi Tamás Novemberi vers less Ervin még ott van az a régi utca és sarkán a ház a sárgafalú suta vak-ablükkal és a fényes kilincsű kiskara kerítés szürke esőverte deszkák az ablak mögött az anyám arca a szomszédba kísér éppen ahová akkor elindultam és megyek azóta is vissza nem értem mert nincs már ott ő az ablak mögött mert nem vár ott senki a régi utca idegen vidék és sarkán a ház mj közöm hozzá és a suta vak-ablak nem is igaz csak az üvegtekintetű bámulja az utcát az embereket ha jönnek és mögötte senki nincs ott az a két szem a melegsugarú az egyetlen meg nem tagadé az örök bizonyosság kicsi sziklája a megmozdíthatatlan szeretet nincs már csak emlékeimben vagy talán ott sem csak valami álom hogy lehetett szegény vigyázom drága asszony nem nyitod rám te gonosz a fényeskilincsű kiskaput > és hiába bújok a szürke deszkák árnyékába nem szólsz nekem hogy siessek vársz és szeretsz azt a régi utcát azt a sárgafalú házat ablaka mögött az anyámat bolondul siratom I Vallomás Hongyás! Lofe» Kezedhez futnak az utak, szeleket fonsz fonallá, sugaraid mind a szivembe fúrtad, általad lettem azzá, mit elérni reméltem: Véled, Benned, Általad. Minden asszonyok között a földön csak téged áldalak! Benned él minden ölelés, Általad élek, általad félek, általad a haláltól én. Szívedbe futnak az utak, sóhajokból is fonsz fonalat, Kezedtől hozzám futnak apró remegések, mert Véled, Benned és Általad élek. *
