Békés Megyei Népújság, 1972. december (27. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-23 / 302. szám
Kaszaperen is egyszer rosházáról, Csanádapá- cáról, Tótkomlósról érkezik az út Kaszaperre, és a községen át tovább halad Mezőkovács háza irányában. Valóságos hármas út az ott, a község szélén, a nemrég épült autóscsárda előtt; ki mit választ, kinek hová visz a dolga. Két és fél ezren laknak itt, hamisítatlan hangulatú alföldi falu. Egy jó hosszú utca, egyik oldalán a bolt, az orvosi rendelő, a másikon a kultúrház, a tanács az iskola és így tovább. Ilyenkor ősszel az aszfaltozott út mellett már sarat dagaszt az ember, a mellékutcákban még- inkább. A kultúrház középtájon van. Az igazgatónő, a tiszteletdíjas dr. Kcj'tai Róbertné pedig a fa’u Mezőkovácsháza felé eső legszélső házában, a tanyavilág ide benyúló első tanyájában lakik, mivel a férje jogtanácsos a Lenin Tsz-ben. Otthon találjuk, jobban mondva, nem messze a háztól, a földön, ahol a háztáji felszántását beszélte meg éppen egy vállalkozó kaszaperi gazdával. Koltaiéknál kellemes meleg van, ^beszélgetünk vagy egy órát a művelődés dolgairól, mindenről, ami ehhez tartozik. Negyedik vagy ötödik éve került a kultúr házba tiszteletdíjas igazgatónak, azelőtt nem foglalkozott ilyesmiveL Az eltelt idő azonban hasznos volt, belejött a munkába, ahogy mondani szokták, az igazi szakmai hozzáértést azonban ő maga hiányolja. Pedig jelentkezett népművelőkönyvtáros szakra, a felvétele elsősorban azon múlt, hogy a tanács nem vállalta az útiköltségét Érzi, hogy nagy kár, mert tiszteletdíjasként is sokkal jobban dolgozhatna már egy dip’o- ma birtokában, amit azért sehol sem adnak magasugrásért; de hát ha nincs pénz, akkor nincs. Hogy esetleg eljöhet az idő, amikor már főfoglalkozású igazgató lehetne a kultúrház élén, és a megszerzett szakmai tudás még jobban jönne — sajnos, erre most már felesleges gondolni. Mégis tanulni akart, jelentkezett a marxista esti egyetemre, most végzi a második évet. Az útiköltség-térítés már eszébe sem jut. „ötszáz forint a tiszteletdíj, és mivel én vezetem a mozit is, onnan is kapok négyszázat. A munkakönyvem a tanácsnál1 van, és ott engedélyezik a másodállást, a mozivezetést, bár igaz, hogy első állásom sincs, mert az csak tiszteletdíjas. De nem ez a lényeg”. A lényegről beszélünk ezután, a község közművelődési életéről; nem mintha a saját, egyéni élete-boldogulása nem lenne fontos. Aki nyugodtan, harmonikusan és elégedetten él, az végezhet csak igazán jó munkát Kol_ tainé nem panaszkodik, csak éppen problémái is vannak. Nyilvánvaló problémái. Hogy nem tudja mindazt megvalósítani, amit szeretne, nem is emberek akadályozzák ebben, hanem a sokféle nincs, ami Kaszaperen még jószámban megtalálható. Mert az akarattal, a törekvéssel nincs baj. Juhász Sándor, a tanácselnök némi keserűséggé1 idéz fel egy nem is olyan régi,, alig három esztendős történetet. Arról, hogy a kaszaperiek mini- kultúrházat akartak építeni, és a tervük hogyan hullott kútba? Koltainé is említette. Juhász Sándor pedig a részleteket megfelelően aláhúzva állítja össze a történetet. „Kezdődött ott, hogy a mi kuítúrházunk az ötvenes évek a’ej én épült, és nem több, mint egy hatalmas nagyterem, színpaddal, egy előcsarnok és pénztárfülke. Közben az egészből mozi lett, lejtős padozattal és rögzített székekkel. Ha nem játszott a mozi, akkor a színpadon próbálhatott a kultúrcsoport, amíg ilyen volt. Másra nem alkalmas. Már a Jókai Színház is régen elszokott Kaszaperről, mert színházi előadáshoz kevés a férőhely, öltözni csak a szomszédban lehetett, egyszóval tarthatatlan volt — persze ma sem más — ez az állapot. Gondoltuk, a kultúrház és a tanács közötti üres telken építünk egy 21x7 méteres épületet, belül széthúzható falakkal, szakköri szobáknak, klubnak kitűnő lenne. Az akkor még meg’evő járási tanács is támogatta. Háromszázezer forintért vásároltunk jó, battonyai téglát, szereztünk terméskövet, faanyagot Volt 200 ezer forint tartalékunk is. 200 mázsa mész pedig leoltva, de az egészhez még szükség lett volna vagy 500 ezer forintra. Kölcsönt kértünk, elutasították. Már az épület terve is készen volt, (ez 30 ezerbe került), a páncélban őrizgetjük... Megmondom őszintén: fordultunk sokfelé segítségért, támogatásért, jó szóért, — nem kaptunk. Elkeseredtünk, és Q’adtuk a téglát a Lenin Tsz- nek. meg eladtuk a többi anyagot is... Azóta csend. Csak egy árva kút bizonyítja ott, az üres telken, hogy építkezni szerettünk volna. A kutat is megfú- rattuk... Szóval ennyi a történet”. És azóta? Nem lehet mást kérdezni. A kudarcba fulladt vállalkozás, melytől azt remélték, hogy lesz valami mozdulás Kaszaper köz- művelődésében, hogy lesz egy szép, modern mini-kultúrház — még mindig kísért? „Ha akarjuk, ha nem. De most rosszabb a helyzet. Most már építeni sem lehet, és pénzünk sincs. Közben több tucat gyerek óvodai elhelyezése vált megoldatlanná, most ezt kell valahogy keresztülvinni. Van egy I állami ház, azt alakítjuk át Az átalakítást, berendezést, az óvoda teljes felszerelését mi vállaljuk. A megyei tanács művelődésügyi osztálya azonban nem tud munkabérkeretet adni a két óvónőre, és a dajkára. Ha valóban így lesz, az sem akadály! A tsz-ben már nagy a mozgolódás, hogy minden tag felajánl évi 100 forintot erre a célra. Ez 80 ezer forint! Három évre elegendő munkabér az új óvodában. Sőt, a tsz még az átépítéshez és a Hanglemez-oratórium Petőfi Sándorról Petőfi Sándor születése 150.' évfordulója tiszteletére érdekes hanglemez jelent meg az ünnepek előtt. A lemez alkotói —| Lukácsy Sándor szerkesztő, Marton Endre rendező — sajátos megoldásként nemcsak a költő verseit, hanem naplóföl- jegyzésedt és visszaemlékezéseket is megszólaltat ák. Szervest illeszkedik az értően összeválogatott anyagba a késői pályatárs, Illyés Gyula reflexió-1 ja a költőről. Történeti tények «• költői látomás, valóság ésj poézis olvad újfajta egységbe. A legtalálóbban talán hanglemez-oratórium -nak lehetne nevezni a kiadványt, ugyanis ebből a „sokféle szellemi mozaikból” egységesnek ható j kompozíciót csak a hangfelvétel i segítségévei lehetett létrehozni. | A sztereo lemezen 27 szemel-1 vény szólal meg Sinkovits Im-j re, Básti Lajos, Major Tamás,! Bessenyei Ferenc. Sztankay! István, Szirtes Ádám, Sinkó László és öze Lajos tolmácsoló-, sában. (MTI) > berendezéshez is ad 30 ezret! A megszüntetett kisvasút sínéit pedig mi, a tanács értékesítettük, ebből a pénzből is jut 100 ezer az új, 25 gyermeket ellátó óvodára”. A kultúrház azonban továbbra is csak mozi marad. Hatvanhat fő az egy előadásra megállapított látogatási terv, a terem négyszer akkora. Kaszaperen a „zsúfolt ház” maximum 150 néző. „Gondoltuk, hogy le kellene csípni valamennyit a moziteremből. Egy fal megtenné, és csinálni lehetne ott egy-két szakköri szobát, klubot, vagy hasonlót” — mondja a tanácselnök, mert hiába az a régi kudarc, a „sehol-sincs-kultúrház” ügye nem hagyja nyugodni. „Persze, ez is pénz, meg terv, de pénz az nincs”. Különben is rengeteg bajuk van a moziüzemi vállalattal kötött szerződés miatt. A vállalat évi 14 ezret fizet. A tanács ezért nagytermet ad, fűtést, takarítást, világítást. Egy szezonban elfogy 50 mázsa koksz, 40 mázsa brikett és darabos szén, 10 mázsa fa. Ez összesen 15 ezer. A villany évi 14 ezer, a takarítás 2500. Ebből nem sok jön le olyan alkalmak miatt, amikor a kultúrházban nem mozi van, hanem valamilyen rendezvény, ORI-műsor, vagy hasonló. A tanács egy évre 12 ezret ad a kul_ tárháznak, ez — ahogy máshol is szokás — a munkabéreket fedezi. Ötezret ad még ehhez a tsz is. Ha osztunk és szorzunk, kiderül, többe kerül nekik a leves, mint a hús. Il’etve: a moziüzemtől kapott 14 ezer — mondják — nem elég. Nem fedezi a kiadásokat. Gond gond hátán, és tudják, hogy nem jó sokáig őrizgetni ezeket a gondokat. De hogyan lehet azt tenni, hogy nem őrzik sokáig, ha a kényszerűség őrizteti azokat? És a közművelődés. A kasza- periek művelődése, a mindenben magasabb igényre nevelés, és ne is soroljuk; ez hogyan lesz tovább? Koltainé mondja: „Végeredményben ott a mozi, hetenként háromszor, néha egy- egy rendezvény, tánedaléneke- sek. Rajkó-zenekar, ésatöbbi. a nemrég felépült autóscsárda, ahová most a fiatalok járnak, de roppant kicsi ott a hely, a régi könyvtár két icipici helyiségéből kialakított szakköri szobánk, a kézimunka szakkörrel, mert más nincs, és a KISZ-klub, ahol többször rossz a magnó, meg a rádió, mint jó. És a kultúrház jéghideg nagyterme, a rögzített mozi-székekkel, lejtős padlójával. Lejtős padlón táncolni sem lehet.”. évedés lenne azt gondolni, hogy Kaszaper — egyedi eset. Sok hasonló nyűggel küszködik a közművelődés más községekben is. még ott is, ahol a szép, és hasznosabban épített kultúrház látszólag el is fedi a gondokat. Azt, hogy alig van pénz szakkörvezetői tiszteletdíjra, azt, hogy a vezetés sem eléggé szakszerű, azt, hogy — még művelődési központokban is — futnak a pénzük után. Hogy ennek ellenére gyarapodunk sikerekben, művelődik a falvak, városok embere? Ez a népművelők és mások akarati® hivatástudatát bizonyítja. Óriási dolog, és ha nem lenne, csak akkor lenne ok a borúlátásra. A lényeg: úgy lássunk mindent, ahogyan van. 1 A valóság okos fe1 tárása Kaszaperen Is elhozza esvszer a közművelődés nagy változásait. Sass Ervin 4 iMMMBm 1972. DECEMBER 23. Színházi képek Szigligeti-bemuló a csabai »»inházban Tegnap este játszotta először Békéscsabán a Jókai Színház Szigligeti—Behár — Brand zenés játékát, a Nagyapót. Az előadást Balogh Géza rendezte, az eredeti szöveget Csorna Sándor dol_ gozta át mai színpadra. Képeink a bemutató három jelenetét idézik. Zsuzsi és a Nagyapó — Felkai Eszter és Gscrényi Béla. A bővérű humor hordozói: Rafaela — Tóth Gabi éq Nagy Jancsi — Gálfy László Böjti grófné és a Kalandor; Szenilrmay Éva Jtszai-di ias, Szépl-ky Endre. (Fotó: Deményj
