Békés Megyei Népújság, 1972. november (27. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-12 / 267. szám
mm o,standban, 9\ hacsak teheI H tem, minden jj * ||a nap kimeí , pj/eJc a fcö■;| fl| H zeli parkba. '• Szorít a város. Mintha be lennék falazva. Az utcák léghuzatában csak sietni tudok. Mire hazaérek, a rohanástól már szúr a mellkasom. Az érintések, a lökdösődés elől, a dörgő kukák, dudáló autók elöl a liget oázisába menekülök. Befogadnak a fényjárta lombok. Szeretnék beléjük költözni. Kifeszített vitorláikba fogják a szelet a nagy fák. Millió levél repdes a gallyakon. Itt minden arc ismerős. Az öregek ismerik egymás lépteit is. Távol van a benzinszagú országutak idegesítő rohanása. Ha nem szólok senkihez, ha nem szól hozzám senki, akkor sem vagyok egyedül. Már ismer a park társadalma. Megvan a törzspadom is. Mindig üresen találom, hacsak egy-egy betévedő idegen el nem foglalja. Általában könyvvel a kezemben ülök. Olvasok. De érdeklődésemet, fantáziámat mindig jobban izgatja a valóság. Érdekesebb minden könyvnél az, amit magam körül látok. Hónapok óta figyelem az öreg vasutast, aki kazánfűtő volt. Most nyugdíjas. Egyik cigarettát a másik után szívja. Krákog, mintha keserű ize lenne nyugalmának. Nagy füstfelhőt ereget maga körül. Ha ujjúval elpöcköli a cigarettavéget, még sokáig néz utána. Az enyhe szélfúvásban olyan a füstölgő csikk, mint egy kis mozdony. Pár persok biztatták, segítették. Közreműködésükkel pesti lapokban — közöttük a Szabad Szóban — jelentek meg versei, később prózai írásai. Annak idején a cenzúra nem egy írására ráütötte a „tilos” pirog bélyegzőt. A 73 éves parasztköltőt most a, a nagy megtiszteltetés érte, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó „Feleljetek nekem” címmel meg- jellenteti újabb verseskötetét. A szerkesztők 56 verset válogattak össze, amelyek nemcsak a múltról, de a megváltozott új életről is vallanak. A kötetben megtalálja az olvasó egyik legújabb versét, amelyet Szabó Pál sírjánál írt a sárréti parasztköltő: Mottó: (Mint hívő muzulmán szentnek hitt Mekkához, úgy zarándokoltam Szabó Pál sírjához.) A kegyelet szárnyán szállítottak ide Te sziklából szakadt hatalmas kődarab, hogy e sírban nyugvó emlékét hirdetni időtlen-időkig őrtállni itt maradj! Szobrászok vésője nem vésett rád semmit, csak egy nevet rótt rád a kegyeletes gond, de ez a név nekünk mérhetetlen sokat, felejthetetlenül nagyon sok szépet mond. Hirdesd az élőknek, hogy aki itt pihen, amíg gondolkozni s a karja írni bírt; Sziklánál szilárdabb, hatalmas elme volt, s népéről-népéhez nagyon sok szépet írt! V v A kisfiú felnézett az égre. — Bácsi! Gyújtsd már fel a napot! — mondta kérlelő hangon. Az öregember szája furcsa mosolyra húzódott. Már mindenki őket nézte. A nagymama a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal odaszaladt. Kikapta az öregember féltő öleléséből a fiúcskát. Fenekére paskolt és elvonszolta a csöppsérfet. Mindez egy perc alatt játszódott le. Vastagon állt körülöttünk a csend. Az öregember csak ült maga elé meredve, üres kézzel. Görnyedten fölállt. Alomból, halálból kel fel így az ember. Többé nem láttam a parkban. Nem jött többé, mint az a fiatal pár, amely minden délután a park sarkában ült. Itt készültek az érettségibe, a felvételire, amíg be nem esteledett. Aztán közelebb húzódva egymáshoz a jövőjükről álmodoztak. Egyik este hiába várt a fiú. Görnyedten ült, háttal a kavicsos sétánynak. Hiába várta az ismerős ruhasuhogást. — Fölvették az egyetemre a kislányt, — vettem ki a szomszéd pádon beszélgetők szavaiból. „Valaki hiányzik. Ismeretlen helyre távozott...” cikáztak a gondolatok zsibbadtan a fiú fejében. — „Most hogyan tovább? Ügy kell folytatnom az életet^ hogy mindent újrakezdek.” Gondolatai közt visszavisszatért egy mesefoszlány. Gyerekkori meséskönyvben olvasta. Sehogyan sem jutott eszébe a történet vége a csillagszemű juhászról, aki mindig az eget nézte és beesett a kútba, a kések közé.. i Sietős léptekkel ment el, majdnem szaladt. Nehogy valaki sírni lássa. Ahol a kavicsos út befordul, ott láttam utoljára. ÍRÓK LENINRŐL Záróra jön Ladányi Mihály A vaksi alkonyat tört bottal sétál, leül mellém a parkban, mélyet szusszan. Egy asszony hozzámdől a villamosban, fűillata elszáll a megállónál. A kocsma nyűtt, varjú-taposta tarló, poharakban savanyú est pezseg. A kövér pénztárosnő rámdereng. Az ember — mondja Isten — fázik s gyarló. Záróra jön, és ködtől csepegő fák köhögve ácsorognak utcahosszat. Tél lesz, s talán a darazsak is vacognak, akik mézes nyaramat kirabolták. Kezét előrenyújtotta és kissé felemelte, tenyerében mintegy mérlegre tette minden egyes szavát, kirostálta az ellenfelek mondatait, s ellenük szegezte a maga nyomós állításait, bizonyítva, hogy a munkás- osztálynak joga és kötelessége a maga útján, nem pedig a liberális burzsoázia mögött vagy akár mellett haladni — mindez szokatlan volt és úgy hangzott, mintha ő, Lenin nem magától, hanem valóban a történelem akaratából mondaná. Beszédének zárt egysége, nyíltsága, egész lénye, amint az emelvényen állt, — mintha egy klasszikus műalkotás lett volna: amelyben megvan minden és semmi sem felesleges, nincs díszítés, és ha van is, hát nem látszik, ugyanolyan természetes és nélkülözhetetlen, mint az arcon a két szem, a kézen az öt ujj. Gorkij Mi, a föld minden sarkából összesereglett kongresz- szusi küldöttek — német és skandináv munkások, négerek, egyiptomi fellahok, indiai kulik — mindany- nyian hittünk az új világban és Leninben. Lenin pedig rendíthetetlen biztonsággal hirdette, hogy a győzelem eljön, s világosan látta az utat a diadal felé. Lenin az új idők embere volt — ezt már külseje, magatartása is elárulta. Még a legegyszerűbb dolgozó is érezte, amikor beszélt vele, hogy nem mindennapi egyéniséggel áll szemben, hogy ilyen ember évszázadonként, sőt évezredenként egyszer születik; és ez a ritka ember kezet ráz vele, s megkéri, mondjon valamit saját magáról, az életéről. Martin Andersen Nexő Olyan ember volt, aki egész életét, minden gondolatát tudományos kutatásoknak és a jobb társadalmi rendért folyó harcnak szentelte, s aki végül a legnagyobb lehetőséget kapta meg, mely valaha is osztályrészül jutott a haladás prófétáinak: egy azelőtt elmaradt, óriási állam vezetője lett. Azt tartom, hogy mindennél jobban magára vonta és mindig is magára fogja vonni az egész világ figyelmét Leninben az a nagylendületű, soko'dalú és világos megértés, mellyel megállapította, hogy mit kell tenni és mit lehet ten- .ni egy ilyen óriási országgal, mely a világnak egy- hatodrészét foglalja el. s amely a cári zsarnokság eredményeképpen évszázadokkal maradt ed Európa és Amerika gazdasági és társadalmi életszínvonala és tudományos fejlődése mögött. Nemcsak a régi despota-rendszert kellett megdönteni, ck? meg kellett találni ezekben a tömegek- ben, ebben az országban, a megfelelő embereket és esz. közöket egy olyan társadalmi rend megteremtésére, amely igazságos és úgyan- akkor gyakorlatilag megvalósítható is legyen. A feladat ugyanis abban állt, hogy kielégítve a tömegek legégetőbb szükségleteit, egyidejűén le kellett győzni a zsarnokság szülte előítéleteket, félelmet és vallásos babonát, melyeik még mindig hatalmukban tartották az embereket. És még nehezebb volt megértetni ezekkel az emberekkel azt, hogy mit jelent számukra mindaz, amit Lenin tőlük követei1Theodor Dreiser Mikor Leninnel beszéltem, a témánk sokkal jobban érdekelt, mint mi magunk. Elfelejtettem, hogy alacsony volt-e vagy magas, öreg-e vagy fiatal. Fő benyomásom az volt akkor, hogy termetre kis ember, másrészt főleg szellemi élénksége és célkitűzéseinek egyszerűsége hatott rám. De most, ahogy újra átnézem tizennégy év előtti könyvemet, és felelevenítem az emlékeimet, más ismert szemó'yiségek mellé állítom az ő alakját, akik szintén döntő fontosságú pozíciókban voltak, most kezdek csak rájönni, hogy milyen kiemelkedő és fontos alakja ő a történelemnek. Vonakodom elismerni a történelem „nagy ember” felfogását, de ha arról van szó, hogy kik a legnagyobb emberek a világ folyása óta, azt el kell ismernem, hogy Lenin lega’ábbis a nagyon nagyok közé tartozik. H. G. Wells \ Várkonyi János Pásztortanya cig parázslik a vége, mintha arra várna, hogy az öregember jelére megindulhasson. Sötétedésig ül a nyugdíjas vasutas hátradőlve a pádon. Ügy nézeget jobbra- balra, mintha vonat vinné. A nagymama jelenti itt a vidámságot, négyéves forma kisunokájával. Hányszor feloldotta az elszigeteltséget a botladozó kisfiú! Ennek köszönhetem, hogy egyszer mosolyogni láttam az öregembert, aki látszólag senkihez nem tartozott. Mindig itt töltötte a szombat-vasárnapok üres ünnepét a parkban. Sétálgatott. Néha sunyin, szégyenlősen lehajolt egy-egy eltaposott cigarettacsikkért. Zsebébe gyűrte, aztán továbbment. Látszott rajta, megbékült már mindenkivel, mindennel. Az elmúlással is. Néha hangtalanul mozgott a szája. Fölemelte kezét, mintha valamire figyelmeztetni akarna: „Emberek, milyen hűvös kiszámítottsággal éltek a hétköznapokban?” Kinyújtott karjának mozdulatával láthatatlan rendet teremtett maga körül. Egyik délután a kisfiú nagyanyja nagyon belemerült a beszélgetésbe, egy másik idősebb hölggyel. A fiúcska a füvön játszott, aztán odatötyögött -az öregemberhez és az ölébe mászott. Pár pillanatig némán néztek egymás szemébe. Olyan megértéssel, mintha nem is lett volna köztük hetven, nyolcvan év. Éppen egy fekete esőfelhő úszott a nap elé. Sötét lett. Feleljetek nekem címmel önálló kötet jelenik meg HegyesI János sárréti parasztköltő verseiből Hegyesi János füzesgyarmati lakos első verses kötete 1942-ben jelent meg „Zord idők” címmel. Sinka István annak idején az előszóban többek között így írt: „A Sárrét megint elindított egy költőt...” Hegyesi János parasztköltő a sárréti szegényparasztság életét, elnyomatásiát foglalta költői sorokba. Neszei a csend, Nádfedeles kunyhó, Szapulás, Sárréti világ címen megrázó erejű költemények jelentek meg, amelyek nemcsak sokoldalúan mutatták be a táj jellegzetes foglalkozását, az itt élő emberek küzdelmét, de szabadságot, jobb megélhetést követelt számukra. Szabó Pál, Veres Péter, Sinka István, Darvas József, Érded Ferenc és máSzabó Pál síremlékéhez Hegyesi János ma sem ül tétlenül füzesgyarmati otthonában. Visszaemlékezéseit írja, amely a sárréti parasztság életének egyik legizgalmasabb korszakát — küzdelmeit, eredményeit — öleld fed. Ary Róza Az én törzspadom Varga Rudolf tárcája
