Békés Megyei Népújság, 1972. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-08 / 238. szám
KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET „ Bánáti magyar festők kiállítása Békéscsabán w M asznos kezdeményezésnek bizonyult a testvérvárosok kul- túrális értékeinek kölcsönös megismertetése. E törekvés jegyében nyitotta meg Babák György, a békéscsabai városa taaiács elnökhelyettese a „Bánáti magyar festők” című, Vukica Bopovics művészettörténész által rendezett tárlatot 1972. szeptember 23-án a Munkácsy Mihály Múzeumban. A gyűjtemény, amely több mint száz év anyagát öleli fel, ha töredékesen isi, de bemutatja Bánát művészeti életének múltját. A táj legjelentősebb művészeti központja a II. világháborúig Nagybecskerek (ma Zrenjanin) volt A Bega partján élő és dolgozó művészek zöme kapcsolatban állt tanár vagy tanítványként Nagybányával, a magyar képzőművészeti élet egyik fellegvárával. A rangos múlt azonnal meglepetéssel szolgál a terembe lépő érdeklődőnek. Az egyik paravánon Szőnyi István (1894—1960) Kos- suth-díjas festő, a modem magyar művészet kiemelkedő alakjának sajátos, lírai hangulatú „Duett” című műve látható. A sor folytatódik Edvi Illés Aladár (1870-1958) Munkácsy- díjas, érdemes művész „Motívum a Bogáról” című friss hatású olajképévél. A művész egyik első kiállítója volt a városban megszervezett „Torontáli festők” nevű csoportnak. Iványi Grünwald Béla (1867-1940) a nagybányai művésztelep alapító tagja „Tanyai tájkép” című, stílusban Munkácsy és Paál László hagyományait köve. tő festménye növeli a kiállított anyag színvonalát. Hermann Lipót (1884-1972) Munkácsy-díjas, érdemes művésznek két derűs im- presszionisztikus tájképét, a „Fürdőző nők” és a „Tavasz’ című festményeket is bemutatja a zrenjainini múzeum. Rendkívül megkapó tömörségével és tiszta egyszerűségével hat Nagy István (1873-1937) „Parasztlány korsóval” című pasztellje. A múzeum jogosan lehet büszke erre az alkotásra. A tárlaton szereplő többi művész hírneve és munkássága, ha nem is vetekszik az előbb felsoroltakkal, nagyban hozzájárul Zrenjanin művészeti élete múltjának és jelenének rangos megismertetéséhez. Sajnálatos, hogy kevesen vettek részt, városunkból a „Népi Múzeum” által rendezett kiállítás megnyitásán. A tárlat október közepéig tart nyitva, anyaga megérdemli, hogy minél többen megtekintsék. Volíniuth Frigyes ÚJ KÖNYV: ff. ff. Stendhal: A romantika születése Az író neve előtt a „H. B.” jelen esetben nem a keresztnevet jelöli csupán, hanem a Grenobléban született Henri Beyle eredeti nevének a kezdőbetűje. Az erősen németes hangzású és idővel világhírűvé vált „Stendhalt” csak később vette fel és már így lett közismert a nagy regényeivel, a Vörös és fékeiével, A pármai kolostorral és a többivel. íróként ismertük Stendhalt és így is emlegettük. Ezt az ismeretet bővítette most a Corvina Kiadó „A romantika születése” — című könyvével. Ebben a könyben Stendhal úgy mutatkozik be az olvasóinak, mint képzőművészeti tanulmányíró, mint műkritikus, mint a romantika születésének élesszemű figyelője és egyben bírálója is. Nemcsak azt kritizálja, magyarázza, ami a kortársak keze alól kikerül. Amit Delaroche, Delacroix alkot, hanem igen avatott tollal ír Michelangelo művészetéről, Leonardo da Vinci romantikájáról is. Az „Életrajzi adatok” — című fejezet éppen elegendő arra, hogy a képzőművészetet kedvelő és a iite- ratúra iránt érleklődő olvasó megkapja a szükséges adatokat a könyv tartalmának jobb megértéséhez, Stendhal közelségének megteremtéséhez. S ezek titán már bátran tovább lapozhat az olvasó. A könyvből olyan műkritikust ismerhet meg Stendhalban, aki a hétköznapi dolgokat is regényírói meglátásban tárja az olvasói elé. Aki élvezetessé és egyben érdekessé tud tenni egy szoborlfcírást, vagy éppen egy kép bemutatását. A kritikái nemcsak a romantika születését világítják meg, hanem az író tol. Iának fényszórója bevilágítja a stendhali kort és annak egész művészeti életét is. Sikerrel ülteti bele a múlt század első felének párizsi légkörébe a művészeti eseményeket, hogy valóban jó fundamentumot adjon kritikáinak. Ha azt írjuk Stendhal most megjelent könyvéről, hogy tanulmány, nem sokat tévedünk. De akkor is igazunk van, ha élvezetes riportkönyvet emlegetünk, amelyik elvisz a romantikus művészet világába és megnyílnak előttünk a párizsi művészélet kulisszái. A híres Kner Nyomda a Corvina Kiadó könyvének tartalmát méltán reprezentáló külsőbe öltöztette „A romantika születését.” (gáldonyi) „Az én régi bojtáromnak... 99 II faládában kapatt fedelű Sinka-könyvek V agy tíz évvel ezelőtt Bihar- ugrán jártam riportot írni az ottani halastóról, öszbehajló szép idő lévén, s miután megtekintettem a náddal szegélyezett nagy tavakat és összegyűjtöttem a szükséges adatokat, megpróbáltam, hátha otthon találom Szabó Pált, az írót. akivel még Pesten volt szerencsém megismerkedni. S otthon találtam. Beszélgetésünk során említette, hogy volt egy kétegy- házi juhász, akit nagyon megkedvelt mert eszes ember volt. Valami Számfira nevű. A napokban Kétegyházán jártam, ahol rátaláltam az egykori juhászra, Számfira Györgyre. 57 éves ember, szép új házban lakik a Széchenyi utcában, van egy egyetemista fia, kétgyermekes leánya, akinek őrnagy a férje. Számfira György ma is juhászaiból él. A legtöbb környékbeli állami gazdaságban ő nyírja a juhokat. Megkérdeztem tőle, milyennek ismerte Szabó Pált? Olvasott-e valamit tőle, vagy a többi népi írótól? Azt válaszolta, hogy Szabó Pálra, mint egy jókedvű, politizáló emberre emlékszik vissza. Könyvei közül kettőt olvasott. A „Harangoznak” és az „Őszi szántás” címűeket. — Én csak Pali bácsit ismertem, de van itt egy Sallai Mihály nevű öreg. aki többet tud az ilyen írókról, mert több mint tíz évig • együtt juhászkodott Sinka Istvánnal. Sinka még verset is írt róla a „Hontalanok útja” című könyvébe. — És hol lakik Sallai Mihály? — A Szabadság-telepi legszélsőbb utcában. Nem tudom hány szám alatt, de könnyű megtalálni, mert az a legszélén van. így kerültem a „Hazátlan Sallai” házikójába, melynek az utcai ablaka a végtelennek tűnő mezőre tekint. Két csaholó puli- kutya jött elébem a kapuhoz és egy öreg asszony, Sallai Mihály felesége .Az öreg bent volt a szobában, mert ahogy mondta, gyakran fáj a feje. A szerény bútorzaiú, de tiszta szoba falain kiskere- tű családi képek emlékeztetik a két öreget, hogy nincsennek magukra hagyva. Van egy fiúk, tisztviselő Csabán az SZTK-nál és egy lányuk, aki a faluban lakik. Eddig három unokájuk van. Amikor megtudta mi járatban vagyok, az öreg Sallainé elővett egy régi faládából három kopott fedelű Sinka könyvet és elébem tette. Az egyiken ez a dedikáció áll: „Az én régi bojtáromnak, a régi kedves emlékekért és a küzdelmek ízéért adom e vallomásokat öleléssel. Sinka István. Budapest, 1944. július hó 21-én.” A „Fekete bojtár vallomásai” második kötetét küldte neki Pestről. Abban az időben, amikor a balla- dás hangú költő „ befutott már”, mint író. Lapozgatom a verseskönyvet, az öreg juhász figyel, vajon rábukkanok-e a róla szóló versre. És rátaláltam. A vers címe: „Hazátlan Sallai”. Abból az időből való, amikor Sinka számadó volt a Kárászmegyeri pusztán, Blajer Józsefnél. A vers így kezdődik: Koszta Rozália Várakozó „Sárgagát táján élt, hazátlan Sallai, — róla akarok itt szószerint vallani. Nincs más. ki felőle egy jó szót mondana, s pusztai sírjába hírnélkül omlana.” „Szebb volt Kis Sulis a nyárnál s bátrabb minden ibolyánál. Gyermeket nevelt vagy hatot, magyar sorsban hat új vakot. Világ telében négy fia eltűnt. Sírt. Kis komédia. Belé is görbült, bele ám, bizony urak, bizony hazám. Amikor még harmaton hált, mondják, fehér ruhába járt. Azután pirosba, kékbe, s végül sírig feketébe.” Érthető, hogy Sinka ilyen reménytelennek látta a maga és sorstársai életét. Ahogy mondja az öreg Sal- lali bácsi, Sinkának akoriban annyi pénze sem volt, hogy egy kocsit tudjon béreim, ami elvitte volna beteg feleségét, Papp Piroskát a vésztői állomásig, maga cipelte a hátán a gyulai vonathoz. . Kórházba vitte és ott is halt meg nemsokára, három árvát hagyva maga után. A „Hazátlan Sallai”-nak ma saját háza van a két- egyházi Szabadság-telepen. Ő építette a kiosztott házhelyen. Akkoriban gróf Al- mássy birtokán juhászkodott. Most 700 forint nyugdíjából él, s gyermekei támogatásából. Persze Sinka István nem a mai Sallait örökítette meg versében, hanem az akkorit, aki valóban hazátlan volt. Ritkán állított költő ilyen emléket az egykori magyar paraszt- asszonynak. — Vajon kiről szól ez a vers? — kérdeztem az előttem álló öreg Sallainétól, aki 1925-ben esküdött hűséget a pusztai juhásznak és ma is büszke rá, hogy lakodalmukon Sinka Tstván is táncolt. — Ki tudja? — válaszolja. — Sok ilyen Kis Juliskánk volt akkoriban, akik sírig jártak feketében. Az urától ezt kérdeztem. — Sallai bácsi mennyiért adná nekem ezt a verseskönyvet? — Semmi pénzért — válaszolja méltósággal. —* Pista könyvében az én életemnek egy része is benne van. Lapozgatok az ódon hangulatú balladás könyvben, és lépten-nyomon ilyen fojtott sóhajtásokra bukkanok: „Viszik Tatár Imrét kötve, anyókája mintha nyögne. Döcög lassan a nagy szekér s itt-ott véres a falevél. A könnyet kék letagadni, Vagy a szívnek meghasadni.” Leteszem a könyvet és koribah a szegények? megkérdezem Sallai bácsit: — Ennyit bizony. Ilyen Sokat szenvedtek ak- Ivános Illés
