Békés Megyei Népújság, 1972. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Emlékezés Sinka Istvánra .„Nagyanyáim s a szépanyáim lelke dalolt nekem a pusztán, hogy keljek fel a virágok közül s induljak a dalok jussán, hagyjam magára a nyájat, mert felőlem az rendeltetett, hogy vihar fújja meg a számat...” Vi DAL A MAGVAR MEZÖN Énnekem csak a nagy, kék folyó daloljon: a Duna és se ma, se holnap, soha többé ne lássak itt idegen színt e régi mezőkön. Tanyák, fények, faluk viliózzanak a tekintő szem előtt s hozsannát halljon itt a legsiketebb fül is. S amikor majd különös rengések hulláma hozzám remeg: hát bukjak el s legyen a legnagyobb hegycsúcs a sírkövem melyre martkeblű véreim szórják rá a holt Ady kínját s mondják így: hej, lezárta szemét ez is s már nem látja csillagait. mat mely ritmusokban é; rímekben jelentkezve fajtájának, osztályának vádjait dörögte el a költésze' nyelvén. Csizmaszárra írta első verseit kinn a legelőr s esténként ai gyér világítás mellett másolta papírokra döbbenetesen újszerű írásait. A vésztőieké az érdem, akik legelőször álltak mellé. Igyekeztek sorsán életmódján segíteni, de a nyomor továbbra is mellészegődött. Harmincöt éves volt, amikor első versei a Szabadság hasábjain megjelentek és egy évvel később a szeghalmi Péter András ref. reálgimnázium Himnuszok kelet kapujában címmel kiadta a költő válogatott verseit. (Erről Fülöp Károly tanár már beszámolt a Békési Életben s így erre nem térünk ki bővebben.) Az első kötet megjelenése után nemsokára Sin- ka István otthagyta a nyájat, a sárréti pusztákat, réteket és legelőket — mert juhász volt ,de olyan, iki „csillagokkal játszott ...” De itt maradtak osztályos társai a puszták mélyén, az istenhátamö- götti tanyákon, az urasági najorok cseléd-lakásaiban, i kibírhatatlan szegénylégben tengődő pásztorok, 'ulyások, kondások, cselélek, summások és béresek, ikik az úri Magyarország ársadalmának legelesettebbjei voltak. Ök itt maadtak, de Sinka István elkében örökre megma- adt népének szörnyű sor- a és költészetében világ- á kiáltotta szenvedésüket, i verseiben felvonult a lékési és bihari puszták épe. Elénk lépett Ács La- i, akin kankalin nő, a ékszemű kis Lina néni, ki nem akart hazát cse- élni, Mados Imre, aki agy csizmával, halálos igbe járta utolsó tán- át, Boncos Áron, aki vi- skodik a temetőkkel és inka nagyanyja: Mados Isuzsa, akinek fukaron lért a földi lét; meg a ibbiek, a százak és ez- sk.., Majd verseiben [őbukkannak a Sárrét év- zredes helynevei: Geszt, akrét, Aranysziget, Szarnia, Botfej, Mágor, Fűerek, Andacs, Szilas, usztapánd, Széperdő, Ha- irfok, Tamásda, Kézajszta. Nagycsegőd, stb. Amikor 1939-ben megje- :nt a Vád című kötete, oben már egy kiforrott, :ett költészettel találko- )tt az olvasó. Aztán ezt s első kötetet is megrit- ította a cenzúra, amikor továbbiakban még há„sebhely volt a baloldalán”. Ügy gondoljuk hogy Sin- kának igazságot tenni elsősorban nekünk kell sárrétieknek és megyebelieknek! A mienk volt, rólunk írt és értünk vállalta, hogy vihar fújja meg a száját. A vésztői, a geszti, a bélmegyeri, a szeghalmi és nem utolsósorban a megyei művelődési szerveknek a feladata, hogy tegyék közkinccsé Sinka István költészetét, életművét. A szeghalmi Péter András gimnázium irodalmi színpada országosan mutatta be Sinka-műsorát, de elvárhatjuk, hogy a vész- tőiek külsőségekben is megnyilvánulóan áldozzanak emlékének (emléktábla, valamely művelődési intézmény névadása stb.). Ha a múltban a vésztői értelmiség merte vállalni Sinka költészetéhek a támogatását, anyagi helyzetének javítását, elvárható, hogy ma se tagadjuk meg őt haló porában. „...miért kelljen az ér- i tésre és megértésre fél századot várni? Kiadni, olvasni, igazságosan értelmezni és helyére tenni Sinka István életművét. A művekből, a korból, az egyénből és a sorsából kell kiindulni” — írja Veres I Péter Sinka halálakor. — I „...Másoknak is vannak, I szinte mindenkinek van- | nak (s az még rosszabb, ha nincsenek) miértjeik, világnézeti, politikai hibái és „korlátái” — mindig az a kérdés, honnan nézzük — miért csak e proletárok egproletárabbjának számoltassanak ezek örök időkig? Elég baj, hogy ízt is már csak halála J.tán kérdezhetjük.” Miklya Jenő Pók György ex librisei MOLVR HUNVVE vfuSmFmjjj bogás megdöbbentő te- temrehívás és lázadás. Ebben így ír magáról és a korról: romszor megjelentették a Vád-at. Ennek ellenére is félelmetes erejű volt ez a kötet! Csupa lángolás, lo.,Rongyos fejedelem vagyok a rúgott póroknak dalolok. Bika szarvából a dudám s fúvók seregem után: Zendülj puszta, ébredj halom, mert egyre nagyobb a fájdalom. Zendülj mikor tavasz játszik, mikor a bodza virágzik.” A némaságért másutt is szót emel: Csak csattanjatok, jó ostorok, lázadjatok a néma tájért, a szűk babért és a növekvő az egyre felrémlő halálért..." Aztán zuhog a vád: „Kenyértelen ünnep, pendelytelen gyerek, s ezer éve fogy a vereckei sereg. Ezért vádol értük bűnében is tisztán, mielőtt lehull a sírba Sinka István.” Akikor azonban, abban az országban hiába volt minden, hiszen: „Hiába kiáltok, vén Csehi se hallja, olyan messzire van a majorok alja. Mint a falevélnek: szél rázza a sorsát — En Istenem, milyen micsoda egy ország!” Ennyire mélyről és eny- n.vire belülről a szegénységről magyar nyelven még nem írtak verseket, mert Sinlia belülről ismerte és szenvedte azt a világot. Nagy költő volt Sinka István, akit a Dózsa óta elnyomott szegény parasztság adott áldozatra, hogy fusson és égve daloljon az esti szélben és képviselje népét a nemzeti irodalomban. Költészete elévülhetetlen értékévé vált enneík az irodalomnak. Költői nyelve, kifejező ereje messze fölötte áll a divatként felfelbukkanó és elmúló hóbortoknak. Sokan, sokszor — és joggal — felemlegették már Sinka egykori hibáit, — botlásait, tévedéseit, amelyek eltorzították azt az 1934—1944-ig eltelt kurta tíz esztendőt, ezt a klasszikussá vált életművet. Arról viszont sokkal kevesebb szó esik, hogy Sinka azokat a tévedéseket milyen történelmi adottságok idején, milyen zűrzavaros, buktatókkal teli körülmények között, és kiknek a „segítségével” követte el. És az is bizonyos, hogy egész életművének az eddigieknél tárgyilagosabban elemző, elfogulatlanabb mérlegelése legalább haló porában megbékítené, és könyörületesebb „ítéletben” részesítené az utókor előtt. Sinka ezt mindenképpen megérdemli. Annál is inkább, mivel az utolsó évtizedben kialakult közéleti és politikai légkör Sinkánál nagyobb „bűnösöket” is megbékített és normális útra térített... ..Országot keli építeni, meg kell szegényt békítenL Sebeihez kéne nyúlni, kár neki sebbel lehullni.” — énekelte a régi Sinka Zsellér Jánosról, akinek úr többé lelkem, hogy legalább egy-egy fél éjszakára érdeklődést feszítsek belé az írást illetőleg, mert az valami bűnös, szörnyű állati álomba merevül, hogy hajnalban belekapcsolódhasson a fekete proletár körtoe- körbe-hez. Ám még ez is jó volna a 90 fillér, ha.. .de... de, uram, hagyjuk ezt, köszönöm, hogy meg-megáll egy percre az arcom előtt és jó hozzám. Isten Önnel! Sinka István.” A költőnek, valamennyi őse juhász és cseléd volt, főként a Tisza grófok uradalmaiban. Tízéves sem volt, már be kellett állnia a csedédi sorba. A 13 éves kisbojtár életében nagy fordulatot jelentett, amikor egy vándór asztaloslegénytől egy Petőfi verses kötetet kapott cserébe egyetlen báránykájáért... Ez a Petőfi-kötet csodálatos világot tárt Sinka elé: a költészetet. Megindult benne is egy folyaFéja Géza, az akkori vésztői Sinka Istvánt meghívta Budapestre. Ö egy levélben válaszolt, s ez a rövid levél nagyon figyelemreméltó mondatokat tartalmazott a Horthy-korszafc kibírhatatlan szegénységéről: „Kedves Szerkesztő úr! Levelét megkaptam és nagyon megörültem annak, hogy verseim némi tetszést arattak erre-arra. Nagyon szeretném ezt egy meleg kézszorítással megköszönni Önnek, de uram, én ezt egyhamar bajosan tudom teljesíteni, mert sok-sok kilométerek feküsznek közöttünk. Arra pedig, hogy én Pestre utazlak, nehezen kerül sor, mert lekapcsol nyomorult életem pénztelensége. Hogy magamról írjak valamit? Mit is írhatnék? Talán azt, hogy naponta térdig állok a trágyadombon és verejtékek között gondolok a megsemmisülésre, mert testem géppé vált anyaga fölött nem a 75 évvel ezelőtt, szeptember 34-én Nagyszalontán született Sinka István, ő írta e fenti sorokat a Vád című kötete bevezetőjeként. A bihari és békési puszták, a sárréti rétek, lápok ballada-teremtő földjén született az a költő, aki életének nagy részét megyénk területén szenvedte át. Az 1930-as évek elején a magyar költészetben olyan húr zendült fel, amilyent még soha nem szólaltattak meg: ekkor robbant be verseivel a nyilvánosság elé Sinka István. Féja Gézáé az érdem, hogy a költő első versei a Szabadság című lapban, 1932-ben megjelenhettek, így írt Féja Géza Sarkáról, amikor a lap hasábjain bemutatta: „Üj költőt mutatunk be a Szabadság olvasóinak. Szegény alföldi juhász, de versei, s prózája, melyek hozzám kerültek, azt bizonyítják, hogy igenigen gazdag, mert valóban költő. Szabó Pál és Sértő Kálmán után, íme új igazolást küld számunkra a magyar föld, a magyar paraszt!” Majd a kispéldányszámú lapban — tulajdonosa Baj- csy-Zsiiinszky Endre — megjelent a ,fekete bojtár” első nyomtatott verse:
