Békés Megyei Népújság, 1972. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-05 / 235. szám
„A Móra ent/ékérntes O rosházán mindenkinek ismernie kellene Nagy Gyula múzeumigazgatót: kicsinek, nagynak, törzsökös orosházinak, ide települtnek. A kicsiknek úgy, hogy szüleik, vagy nevelőik el- elviszik ókét a múzeumba, a felnőtt orosháziaknak úgy, hogy városuk múltja iránti érdeklődésük múzeumlátogatóvá avatja őket. az idegenből jövőknek pedig úgy, hogy igényük van megismerni azt a helyet, ahol gyökeret akarnak ereszteni. Így kellene lenni ,ha ugyan országosan is tartanánk a kulturális forradalom lehetőségeinek kihasználásában azon a szinten, hogy az átlagember igényeinek felsorolásában a rendszeres múzeumlátogatás illúziók nélkül szerepelhetne. Így hát azt kell mondanunk, hogy nagyon sokan vannak, akik nem is tudják, kit tiszteljenek személyében, amikor arról kaptak rövid híradást, hogy augusztus 20. alkalmával „Móra Ferenc" emlékéremmel tüntette ki a művelődésügyi miniszter. Elengedhetetlennek tűnik, hogy a., immár nyugdíjkorhatáron túj is lankadatlan-lelkesen dolgozó Gyula bácsi — nevezzem most már barátai és ismerősei nyelvén — múzeumban töltött életének néhány mozzanatára emlékezzünk. Ezek a mozzanatok pedig azonosak az orosházi Szántó Kovács múzeum történetének legfontosabb momentumaival. Nemrég, amikor a múzeum fennállásának 25. évfordulóját ünnepeltük, elmondtuk, hogy ő az első múzeumigazgató Orosházán, hiszen a helyi intézmény még fiatal: a felszabadulás hozta kedvező változások teremtették meg. Mint minden új, ez a múzeum is vegyes tesült arról, hogy az érseki feloszlató parancs előtt dél felé küldött elővéd keresztes csapatát Csanád megyében Apátfal- vánál szétverték a délvidéki nemesi had (Báthori István kapitány) egységei. Ekkor mozdult ki Dózsa a fősereggel Békéből, de már nem a török ellen menő keresztes vezérként, hanem a népet ért sérelmek számon- kérőjeként. Ezt követte a Maros menti várak elleni sikeres ütközetek sora, köztük a nagylaki csata. Következésképpen a Békés megyei helytörténeti kutatásnak az eddigi források kritikáját alkalmazva kell foglalkoznia Dózsa békési tartózkodásával. Dózsa serege itt kapja a gellert, itt változtat irányt és célt! (Szűcs Jenő előadásának kivonatát a Valóság egyik közeli száma közli majd.) A legújabb kutatás szerint az a szöveg, amelyet a források Dózsa Cegléden elmondott beszédének tudtak, Dózsa táborában a nagylaki csata napjaiban született, Turkevi Ambrus barát tollából. Ezt több példányban vitték szét a Buda elfoglalására és a Szikszó vidékén szorongatott helyzetben levő csapat megsegítésére küldött hadak. Mint látjuk tehát, a leújabb kutatások átsegítenek az eddigi — feltételezéseken alapuló — kronológia zökkenőin. Persze még mindig fontos kérdések maradnak nyitva a Dózsa-histó- riában, pl. miért vezette az erdélyi származású Dózsa (Székely) György a főhadakat Békésbe a Nándorfehérvár alá vivő útján, amikor ez jelentős kerülő a Rákos Nándorfehérvár vonalhoz képest, s pláne különös. ha meggondoljuk, hogy ez a Gyula felé kerülő a Dunán való átkelést is igényelte volna, érzelmeket váltott ki a közvéleményben. Létjogosultságának, szükségességének kérdése azóta egyértelműen eldőlt. De hogy idáig jussynk, a múzeum igazgatójának — és egy személyben mindmáig egyetlen tudományos munka társán alt — olyan kiemelkedően figyelemre méltót kellet alkotnia, hogy azzal mindenféle gáncsoskodásnak útját állhassa. így történt, hogy Nagy Gyula, akinek személyében — mint visszaemlékezéseiben írja — az orosháziak eleinte elcsapott tanítót láttak, az évek folyamán rendszeresen vaskos múzeumi évkönyveket tett le a tudomány és az orosházi közönség asztalára, melyeknek szerzőgárdája, annak lelkes érdeklődése az olvasóban is érdeklődést és tiszteletet keltett Orosháza iránt. Tetézte ezt az a szervező munka, mellyel mint szerkesztő létrehozta az országosan elismert Orosháza Története és Néprajza című monográfiát. A közérdekű alkotások sorában ott találjuk az egyéni érdeklődésből fakadó nagy munkákat: két könyvét a Vásárhelyi-puszta hagyományos földműveléséről és állattartásáról. A pusztát vizsgáló harmadik könyv is készül: a Vásárhelyi-pusztai ember élete, szokásai. Célunk azonban ez alkalommal nem a művek puszta felsorolása .hanem annak a föl- villantása, hogy hogyan lett e munkál során Nagy Gyula olyan néprajzossá, amilyenné egy nagyvárosi szoba-tudós még álmában sem válhat. A „titok” megfejtéséhez azokból a visszaemlékezéseiből idézünk, melyeket anyaggyűjtéseiről mond el. „:.. Egyszer a hivatalsegéd újságolta, hogy az egyik rokona Vásárhelyi-pusztán él. Ott lehet ám sok ilyen „kacatot” (néprajzi tárgyat) találni! Hamarosan ki is mentem, s ámul- va láttam, hogy Orosházától alig 7—8 kilométerre egy darab múlt század konzerválódott. Ezután már nem is tudtam elszakadni a pusztától. A legjobb hagyományőrző emberekkel, családokkal ismerkedtem meg. Most úgy mondjuk, hogy „emberközelbe” kerültem a pusztaiakkal. A felszerelésem a lehető legegyszerűbb volt. Sem a múzeumnak, sem nekem akkor még nem volt kerékpárom, s ezért gyalogosan jártam a pusztát. Aktatáskám sem volt, egy vászontarisznya lődörgött a vállamon. Abban az időben, amikor a járműves aktatáskás emberek csak veszedelmet vittek a tanyák világába, a porlepte nagy. lyukas bakancsomnak, a vászontarisznyámnak köszönhettem, hogy mindenütt barátságosan fogadtak. De én is igyekeztem emberséges ember lenni. Amikor láttam, hogy az egyedül élő Szántai István leesett a lábáról, s hosszú ideig a szomszédok hordták neki a kenyeret, hogy el ne pusztuljon, nos, ehhez a Szántai Istvánhoz jónéhányszor egy-egy kenyérrel állítottam be. Amikor megtudta az öreg, hogy a kenyérért hajnali négy órakor már sorbaálltam, s végeredményben a saját családomtól loptam el, kibuggyant a könny a szeméből, s még az aratásban is letette a kaszát, ha betettem a lábamat a tanyájába...” Gondoljuk, a magas elismeréssel valamelyest oldódott az a keserűség is, mellyel nemrégen még így szólalt meg —1 munkájának eredményeit latolgatva: „A társtalanság miatt nehéz életük van a végeken dolgozó néprajzosoknak. Csak magamról szólok. Annak ellenére, hogy lépten-nyomon magyarázkodom, hogy mi fán terem a néprajz és a néprajzos, mégsem ismerik, de nem is ismerhetik a néprajzos munkáját s így nincs is neki kellő becsülete. Lássuk a tényeket! Munkámat, a néprajz terén elért eredményeimet fabatkára sem becsüli saját családom sem, pedig szemük láttára dolgozom lélekszakadtan. Szakmai megbecsülést s némi anyagi javakat hozó munkáimat még csak át sem lapozták. De nem sokra tart az utcám sem. Az egyik múzeumi évkönyvet majd minden szomszéd megvette, de az eredmény az lett, hogy mindegyik egy fokkal magasabbra hordja az orrát, ezzel adják tudtomra, hogy ha ők ugyan nem is írnak könyvet, azért ők is valakik ...” Munkájával kapcsolatban a művelt nagyközönségnek ma már nincsenek, nem lehetnek fenntartásai. Munkájának gazdagsága és színvonala büszkesége lehet Orosházának. A napokban hozott boldogan különle- nyomatot egy tanulmányából, mely nyugatnémet néprajzi szakfolyóiratban jelent meg — a Vásárhelyi-pusztáról. Egy-egy ilyen esemény új lendületet ad a kutatónak, taovábbviszi a megkezdett úton. hogy céljait, álmait valóra váltsa. £ *s a kitüntetés. Az mindennél több... Beck Zoltán IA kiolvasott újság ts érték! I Gyűjtse össze, mert a tiszta, gyűretlen, kötegelt újságpapírt kilónként 1 forintért, a színes újságokat, a folyóiratokat, a nyomtatott füzeteket, a puhafedelű könyve- £ két, füzeteket és az irományokat j kilónként 50 fillérért, a papírgyártásnál felhasználható, vegyes papírhulladékot Bánkúit nyugdíjasok Az egyik szeptember végi estén idős asszonyok és férfiak népesítették be Bánkúton az italbolt jókora helyiségét. Azért jöttek valamennyien, hogy néhány kellemes, küzdelmet és közelmúltat visszapergető órát töltsenek el egymás közt a nyugdíjastalálkozón. Már a terembe lépve kedves figyelmesség fogadta az ünnepeiteket. Az asztalokon — a KISZ-esek ajándéka — illatos szegfücsokrok várták őket, a Bánkúti Állami Gazdaság nyugdíjasait. A fiatalok nem voltak restek. A friss virágot ugyanis Medgyesegyházáról hozták. De a találkozó szervezéséből is a jó részt ők vállaltak magukra. No meg a kezdeményező: a hetven éves, hófehér hajú, ma is fürge mozgású Makra László géplakatos, aki 1963-ban ment nyugdíjba. Tizenhét évet dolgozott az itteni gazdaságban, előtte meg huszonhármat Hajdú-Bihar megyében, ahonnan Bánkúira telepedett. — Hogy is volt, Makra bácsi? — kérdeztem tőle, a kezdeményezésre és a szervezésre gondolva. — Hót szó ami szó, nem valami sokat törődnek velünk. Ha jól emlékszem, úgy öt évvel ezelőtt volt a legutóbbi nyugcli- jastalálkozó. Gondoltam hát, hogy megint jó lenne egy szép estét együtt eltölteni. S hogy sikerült nyélbe ütni, abban sokat segítettek a fiatalok és nyugdí- jastársam: Kristóf György kocsis. — Hallottam, hogy mindegyik nyugdíjast személyesen felkeresett. Igaz-e? —- Nem tagadom, így volt. Négy napig jártam a falut. Mindenkihez elmentem és meghívtam a találkozóra. Mondhatom, nagy örömmel fogadtak a meghívást, pedig ki-ki vállalta, hogy maga fizeti a vacsorát. S hogy valóban volt foganatja kérő szavának, bizonyította a zsúfolásig teli terem, ahová a nyugdíjasokat hozzátartozóik is elkísérték. S míg eddig jutottunk a beszélgetésben, elérkeztünk a tiszteletükre rendezett est hivatalos részéhez. A Medgyesegyháza és Vidéke ÁFÉSZ nevében Kardos Ferenc italboltvezető köszöntötte a nyugdíjastalálkozó részvevőit, kiknek körében ott volt az állami gazdaság több vezetője is. Varga György üzemgazdásznak, a KISZ-szervezet titkárának meghatott, szívhez szóló szavai, amelyekkel ünnepi beszédében megemlékezett sokéves fáradozásukról, itt is, ott is egy-egy könnycseppet csaltak elő az ünnepeltek megfáradt szeméből. S hogy a könnyek hamar felszáradjanak, arról az almáskamarást zenészek gondoskodtak. És természetesen az ínycsiklandozó vacsora: a párolt káposztával körített sült hurka-kolbász és a frissen csapolt sör. Rögvest mindenki a vacsorához látott, csak a felszolgálók, a zenészek és Makra Laci bácsi maradt talpon. — Miért nem vacsorázik, Laci bácsi? — kérdezték tőle többen is. — Majd csak a legvégén — mondta, miközben cigarettája füstjét eregette. — Megszoktam, hogy így legyen. Miért? Életemben vagy harmincszor voltam vőfély. Most is betartom a regulát. Így is cselekedett, mert a megszokás nagy úr! P. P Bsmmm 5 1972. OKTÓBER 5. t.foxr § ■ ■ amire a 12 évvel később tárna- • dó török sereg nem vállakozott, « úgy jutott Mohácshoz. Feltehe- j tőén Erdélybe igyekezett Dózsa j a hatalom meragadására, ami- ; kor az erdélyi sereg élén Sza- • pólyái átmenetileg távol volt j onnan. Gazdasági tekintetben is ho- \ zott újat a tudományos ülés- • szak. Pach Zsigmond Pál aka- ! démikus „Az 1514. évi paraszt- [ felkelés és a második jobbágy- j ság” című előadásában a Bran- • denburgi György gróf tulaj do- ! nában levő gyulai várbirtokon i az 1500-as évek elején végbe- | ment változásokról is beszélt. 1 Fokozódott a belső kezelésében i levő — ahogy a gróf várnagya- i inak adott utasításában mond- | ja: „önkezelésű” — majorsági j birtoktesteken a hozadék nőve- j lésre törés a jobbágyok robot- | terheinek növelése útján. A j gróf a nagyúri udvartartás j szükségleteinek és a várbeli ha- i dinép élemiszerellátásának le- j hetőleg közvetlenül, piaci vá- j sáriás nélküli biztosítására tö- 1 rekedett. Az uradalom falvai- i ban kialakult néphangulal en- j nek a folyamatnak a követkéz- ] ménye. A négynapos nemzetközi tu- ! dományos konferencia záró per- | ceiben — hallgatva Makkal László ,.A paraszháborúk kérdésének megoldott és megoldat- j lan problémái. A kutatómunka | további feladatai ” című össze- : foglalását és Ember Győző aka- | démikus zárszavai* — egy na- | gyón eredményes munkára j gondolhattunk vissza. A hálás ! utókor így adózott a társadalmi ; halódásért folyó küzdelem ne- | veseinek és névtelenjeinek Dó- j zsa György születésének 500. ] évfordulója alkalmából. Dr. Virágh Fereno :
