Békés Megyei Népújság, 1972. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-29 / 256. szám
Lánc-lánc eszterlánc Kékesi László novellája TiagyfimK SárfcSzy TMsz* tával táncolt. A változatosság kedvéért Kalcsó Kövérrel kockázott. Kálmán pipázva beszélgetett egy op-art ruhás nővel. Lesegítettem Mariannról a kabátot. Egy pillanatra mindenki reánkfigyelt. — Éva nincs itt? — kérdeztem. KIMENTEM a vasútra. Pár percem volt még a vonat érkezéséig, a restiben megittam egy fél decit, mert nagyon fáztam. Mikor meghallottam a hangszórót, kiszaladtam a peronra. A vonat megállt, az utasok megrohanták az ajtókat, én meg ide-oda kapkodtam a fejem, hogy hol látom meg őket. De nem jöttek. Az eső csepegett, zörgött a betonon és én csak álltam és nem hittem el, hogy nem jöttek. A vonat nyikorogva nekilódult, a peron kiürült és én úgy éreztem, hogy becsaptak. Fel gyűrtem a galléromat és lassan elindultam a Táncsics utcán hazafelé. A Pálmánál egy kocsis indult be a presszóba, de előtte letakarta a lovakat. Végigtocsogtam a teraszon és benyitottam. Köszöntem Feri- bácsinak, fáradtan magam alá húztam egy széket, S akkor meglátom őket Kövér Laci Kalcsót pü- fölte, Kriszta ital'apót böngészett, Gyula és Kálmán Peti elmerülten kockázott — Gyuszi, Sárközi Gyu- ■zi! — kiáltottam. — Szevasz, újságíró! Megöleltük egymást, de már Kalcsó és Kövér is ott tolongott Nem értettem, hogy mit mondanak, hogy mikor és melyik vonattad érkeztek, de nem is érdekelt. Ott ültünk egymás mellett, valamin nevettünk, azután Kalcsó sört hozatott és pogácsát. — Mi van a menyasszonyoddal? — kérdezte Kálmán. Férjbe» ment — mondtam. — Ti összeházasodtatok? — csodálkozott — Nem nem. Máshoz ment férjhez. — Hogyan? — Igen, máshoz. Mindegy. Jó hogy itt vagyunk. Most ez a fontos. Együtt. Kriszta rámnézett. — Gyere ide te nagy szamár! Ülj mellém. Odavittem a széket, meg- símogatta a fejem. — Bántottak? Kinek kell kikaparni a szemét? — Senkinek Kriszta. Jól van ez így, ahogy van. — Igyál még egy féldecit — mondta a Kövér. — Jót tesz. — Egy fenét tesz jót. Feri bácsi! Egy fél cseresznyét! Aztán Kalcsó megint sört hozatott Mindenféléről beszélgettünk. A tárgyak körvonalai kezdtek puhává válni, könnyűnek éreztem magam, anyámék valahol messzi jártak, nem jutottak el hozzám és azt is rendben találtam, hogy (Judit férjhez ment Láttam, hogy Kalcsó energikus állal magyaráz, Kövér lehajtott fejjel hallgatja. Kriszta anyáskodva rámterítette száraz bőrkabátját — Gyerekek! — mondta hirtelen Kövér. Együtt kellene maradni. — Jó, gyertek hozzám — mondtam. Valahogy elférünk. Van egy bődön zsírom, és veszünk kenyeret. — Nem így gondoltam. Mindig együtt kellene maradni. Együtt könnyebb, higgyétek el. Te, Kalcsó. te el fogsz felejteni engem. Tudom. Azt is elfelejted, amit beszéltem. Én is elfelejtem. Mi lesz azokból, amiket terveztünk? Ha mi nem tartjuk egymásban a lelket, akkor ki? Együtt fogunk maradni, igaz? Mondd hogy igaz! — Gyerekek, ne veszekedjünk, menjünk el hozzám — mondtam. — Gyerünk! — mondta Kalcsó és belebújt orkánjába. Felszedelőz’ öltünk, Kriszta belémkarolt. Még mindig esett az eső. Gyuszi nyakába akasztott egy plakátot és szezonvégi kiárusítást hirdetve vonult előttünk. Otthon összekaptam valami tüzelőt és begyújtottam. Felaggattuk a székre meg a szekrényre a pulóvereket és a kabátokat száradni. Gyuszi előkotorta a gitárt, Éva egy tálca zsi- roskenyeret csinált. Körülültük mindannyian. Kálmánt visszaküldtük egy de. mizsonnal a Pálmába sörért. Döbbenetes jó este volt. Éjfél múlt, amikor hazafelé indult a társaság. Kikísértem őket az utcára. Még hallottam, amint énekelve végigvonulnak a Pálma irányába. Néhány hasábot dobtam a tűzre, ruhástól dőltem végig az ágyon. Csendesen, lépésről lépésre közeledett ágyamhoz a magány. Először csak a szoba homályos sarkában kucorgóit, azután az ágyamra ült, végül rámtelepedett. Zörgettek az ablakon. Nem gyújtottam villanyt, úgy néztem ki. Kalcsó a járda szélén állt. Kinyitottam az ablakot — Mi van? — Semmi. Visszajöttem. Itt alszom nálad, úgy döntöttem — mondta és feltornászott az ablakra. — Tudom, milyen rossz egyedül — Köszönöm — mondtam. Ott a sezlon, feküdj le. Pokrócot bőven örököltem. Megraktam a kályhát Csöndben figyeltük, ahogy a lángok imbolyogtak a mennyezet gerendái között. — Te Kalcsó! Nem érzed, hogy valami nincs rendben? — Hol. — Hót az egészben. Az egész életben. Lassan huszonötéves vagyok és egyre kevésbé értem, hogy mire is megy ki a játék. Mi a végső cél. Lesz egy lakásom majd, egy kocsim és egy gyerekem. És? Mi van akkor, azután? Mindez csupán azért, hogy a fiam is végigcsinálja ugyanezt? Ez kevés ís zárt. Mintha lánc-lár.c- eszterláncot játszanánk. Te! Ha erre gondolok, elmegy mindentől a kedvem... — Nem kell erre gondolni. — Hanem? — Magára az életre és a szépre. Annyi minden szép van. — Ugyan, hanyagold már az egyes számú sablont. Mondtam már hogy Judit férjhezment? — Mondtad. Nagyon megviselt? — Igen. Nagyon. — Majd jön egy újabb, egy nagyobb. — Kettes számú sablon. Nem érdekel. Semmi sem érdekel. — Ez nem igaz. Szeretsz írni és egész jók a cikkeid. — Nem hiszem. Anyám becsapott, Judit becsapott, az előzőek is mind. Te KISZ-titkár vagy. Te hiszel abban, hogy egy ügyet, egy Jó ügyet szolgálsz? Hiszed vagy nem ? — Én hiszek abban, amit csinálok. — Pedig nem jól csináljátok. Nem jól. Program- tervezetté alakítjátok az embereket. Agyon vagyunk táplálva programokkal és egyedül vagyunk. Nem tudjátok megteremteni az új ember heroizmusát. Értsd meg, hogy igényeljük a mítoszt, a heroia- must, a romantikát ebben a megszervezett rohanásban. — Miért tőlem várod ezt. Mért nem csinálod te? Helyetted nem fogja senki megcsinálni. Azzal, hogy leszopod magad, még nem teremtessz semmit. — Néha nagyon kell. Kikapcsolni, lebegni, erőt gyűjteni még akkor is, ha előre tudjuk, nem lesz értelme. A valóságot nem lehet becsapni, — Filozófus hangulatban vagy. — Még nem ittam eleget — Aludjunk. Majd holnap. A KLUBBAN félhomály volt. Kriszta Sárközyvel táncolt, Kálmán Kövérrel kockázott tízfilléres alapon, Éva szidta a két ütő- döttet, . mint a bokrot Agyukra ment az állandó kockázás. Mindenki úgy kapcsolódik ki, ahogy tud. Átverekedtük magunkat a táncolókon. Csupa ismerős. Észrevettem Mariannt és lekértem. — Szia,! — Szia! — és kapfam egy puszit a szerkesztőség nagymenő lányátóL Nem volt szép, több annál. Mindenki megnézte, bárhová ment Én sokra tartottam Mariannt, talán azért, mert elérhetetlen volt Gyakran cserélgette ugyan a fiúkat, de mindig becsületesen játszott. Ha valakivel járt, njegszünt a többi fiú, és csak az az egy volt számára. Juditról kérdezett, elmondtam. — Nincs kedved vacsorázni a Halásziban? — De van. Épkézláb ötlet — Kövér! — kiabáltam át a fejek felett — elmerünk Marianna! "vacsorázni a Halászba, de a holnapi kirándulást meg kell beszélnünk! A csárdában márkás dohányfüst fogadott — Mit kérsz Mariska? — Mariska az öregapád! Mit gondolsz, mit kérek? — Gombafejek rántva., tartárral. Sokat vártunk, amíg kihozták, de annál jobban esett — Hány férfiszívet tiportál a nyáron? — Ugyan, hagyd mór. — Na mégis. Kettőt, hármat? — Kurvának nézel? Akik nem ismernek, azoktól nem veszem fel. De te tudod, hogy én képtelen vagyok játszani. Amint beüt az első disszonancia elmegyek, kész, majd jön egy újabb, — Mariann! Holnap megyünk a Dunára, nem jösz? — Miért ne mennék? A szokásos társulat? — Igen, az. — Menjünk át a Pálmába táncolni. Meffirülitem neki. Egymásba kapaszkodtunk, jókedvűen fordultunk a Táncsics utcába. Már messziről látszott a presszóból kihulló fény, amint végig- fröcosen a nedves betonon. Lenyomtam a kilincset és... És ugyanaz a kép fogadott, amit a klubban — De itt van. Sztiwel tartanak maranasital ‘partit — Meg kellene beszélni a holnapi bulit — mondtam. Jó lenne, ha ebéd után találkoznánk az állomár son. Mondjuk két órakor. Mit szóltok hozzá? — Jó lesz — mondta Kalcsó. Befurakodtunk a táncolok közé. A tömegben nemsokára kis teret szorítottunk. Mariann nagyon jól táncolt, így azután nagy közönségsikert arattunk. ARRA ÉBREDTEM, hogy mindenki szedelőzködík. A vonat megáll, mi leugráltunk. Esőnek nyoma sem volt. Tisztán, élesen sütött a délutáni nap és mint egy öbölben, úgy terült szét az állomás melletti térségen. A hegy oldalába vágott lépcsőn fejkendős néni botorkált lefelé. A sarkon tökmagárus ücsörgött, a nyitott kocsmaajtóban rakodómunkások itták a habos sört Egy villanyoszlop lebej érői hangszóró szólt, Kovács Kati énekelt. Álltunk és néztük a dombok alján meghúzódó pici terel. A szél hajóduda hangját libbentette a házak fölé, a templomban harangoztak. „Ne hagyj egyedül, neked se jó...” Mariann végigsimította a kezem, — Felejtsd el — mondta. Megdöbbentem. Honnan tudja, hogy Juditra gondolok? Átsétáltunk a téren, fel a lépcsőkön, egészen a tetőkig, ahol a nyaraló állt. Emeletes villa volt nagy kerttel, terasszal, a hallban kandallóval, üvegfallal, ami a teraszon keresztül a Dunára nézett Kiültünk a teraszra. Sárközy Gyuszi cigánynótákat énekelt Lomhán gördült be a sötétség a vízről a szűk utcák közé. Lassan megtöltötte a falut és felkúszott hozzánk a lépcsőn. A hegyek borzolt erdős háta elmerült a szürkeségben, lenn apró fények kezdtek táncolni. Mariann szalonnát készített, Kövér nyársakat vágott, Kalcsó tüzet rakott az udvarban. Éva hagymát vágott Teljesen besötétedett A tűz lobogva világította be a teraszt A hallban bizonytalan, kósza árnyékok im- bolyogtak. A falépcső meg- nyikordult Mariann lába alatt, amint lejött az emeletről. Azután ott ültünk a tűz körül. Megiilletődötten a lángnyelvektől, amelyek suhogva röpültek a sötétségbe. Néztük a tüzet késő éjszakáig, amíg el nem ham- vadt az utolsó parázs. Már mindenki bement de én nem tudtam szabadulni a füstölgő hamu mellől. Hirtelen újra látni akartam a tüzet. Rőzsét kapartam ősz. s?e, tapogatózva rátettem a tűz helyére. Sehogy se akart meggyulladni. Nemvolt gyufám. A kezemmel kapartam ki a hamut találtam egy izzó darabkát. Fújni kezdtem, rászorítottam a legvékonyabb szálakat és felragyogott a tűz Mariann ott állt a tűz másik oldalán. Felemeltem a fejem. — Szeretlek — mondtam. — Tudom — mondta és elindult a terasz felé. Hallottam, ahogy kinyitja az ajtót és felmegy a falépcsőn. Felugrottam a tűz I HONFOGLALÁS Deák Ferenc versei I. betűim ott nálad testemből kiszerelt távoli idegdúcok betűim ott nálad hídfőállás betűim ott nálad sorsuk kilátástalan a szikratávíró hallgat enyészetvipera kúszik a szívükre sejtem hogyan fogyasztja el őket lélek*'■len rengeteged nálam semmi új szélgulyád agyam meleg lüktető pázsitján legel nincs pásztora nincs tilosba nem tévedhet nincs tilos nincs értelmem szigorú csontgránica nyitva tárva nyitva a kegyvesztett raison gyomorbolyhaimmal incseieg eszik zabái és párfflfő szépségedet szidja szaporán II. fekete teknősöm néha cirpel akár valami veszett tücsök telefonom te fekete hfillö harangod átállítom csendre állítom át te fekete páva palaszárnyú csőrödet telerakom szikramaggal mert ha te szólsz lelkem szoros bokraiból millió fényes ffirj rebben fel ez a te muskétád kedvesem talán tudod kibe vaktázol tekinteted türkiz sörétjei talán tudod kit érnek untalan III. közelebb jött a gép s ha lélegzik lúgos szavakat ad kölcsön aztán a percenttel együtt holnap visszakéri tisztán veled együtt elvégre valamiből meg kell a gépnek élni frázisokat zabái és a műszaki nyelvet beszéli • Deák Ferenc író, költő, a szerdán és csütörtökön Békés megyében járt zrenjanini íróküldöttség tagja volt. Noviszádon él, a Noviszádi Rádió dramaturgja. Müvei: Éjféli halász, versek (1959), Rekviem, novellák (1961), A Nap gyökerei, novellák (1964), Áfonyák, dráma (1968), Bagoly és csizma, elbeszélések (1969), Métely, regény (1969), Zsivány. ifjúsági regény (1970), Légszomj, dráma (1971), Honfoglalás, versek (1971). • ■■••■■»■■■■■•■■■■■■■■■■■■■■■■••■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■a MMUMMU mellől. Az ajtaja előtt bizonytalanul megálltam. Mit fogok mondani? Bekopogtam. — Igen — hallottam Mariann hangját. Beléptem. — Vártalak — mondta. Tudtam, hogy jössz. Átöleltem. Figyeltük egymás arcát, ahogy szivünk dobbanása mondatokat rajzol rá. A szó durva, rögös lett volna. Belül, valahol az agy rejtett zugában én azt mondtam, hogy nagyon szeretlek és láttam, hogy az orr finom vonala mellett, a szemek halvány ránca körül kirajzolódik az, hogy engem is szeretnek. Lent a Duna szöszmör tölt, a falu besüppedt háztetőkkel aludt, egy vontató zihálva kapaszkodott az árral szemben, a túlsó partról pedig átcsapódott néha egy-egy fényfoszlány. Leányfalu, 1971. augusztus 19—20.
