Békés Megyei Népújság, 1972. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-08 / 212. szám

::<Wy'

Miért hagyjuk, hogy...?

Éppen a pincért faggatom (végül is van-e valami az étlapon, arai nem fogyott el?), amikor az étterem másik végéből éles kiáltás csattan fel. Egyik vendégből robbant kii a felháborodás, ugyanis az étlapra írt 14 étel közül 11-et húzott ki — kérdéseire válaszolva — a pincér. A vendég kérte a panaszkönyvet, de ezt a felszolgáló nem vette komolyan, mire ő az üzletvezetőért kiáltott. Vissza- foghatatlan indulattal. Ay üzletvezető megérkezett. Szétterpesztett lábakkal, zsebredugott kézzel, fölényes mosollyal állt meg asztala előtt.

— Ezt a hangot nem szoktuk meg — mondta megvetéssel.

A vendég nagyot nyelt, nem tudott szólni a megdöbbenéstől, majd halkan hörögve kérte a panaszikönyvet. A főnök gyűlölettől szikrázó szemmel még mondott valami átkot. Nem bírtam tovább.

Csendesen megkérdeztem az üzletvezetőt, nem lehetne-e másképpen viselkedni ilyen esetekben? Sikerült előkapni igazolványomat, még mielőtt nekem jött volna. A dühöngő főnökből gyöngéd, fehér szőrű, anyjához bú vő bárányka lett:

• — Nem tudtam, hogy újságíró — mekegte, és magyarázni kezdett az anyaghiányról, a szállításról, az időjárásról és talán a nagymamájáról is.

— És a tartalékkészlet? — kérdeztem. Erre nem válaszolt, lassan hátrálva eltűnt, aztán hallottam, hogy szól a legjobb pincérnőnek:

— Ráállsz a 24-es és a 2-es asztalra! Ez utóbbi az enyém volt. (!?)

A pan aszkön yvben még csak egy beírást találtam, és mindjárt megértettem miért merészel így viselkedni ez a „kis. társaság”. Kevesen írríak nekik és róluk. De miért?

a Egy újabb alkalommal ugyanebben. a városban virslit kértem egy büfében. Kiadták.

•••■■■■«■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■a

Harvard Egyetem becslése szerint a diákoknak legalább 30 százaléka marihuánát szív. Egy amerikai tanár nyilatkozatából: „Sok fiatal már a középiskolai tanulmányok megkezdésekor (14—15 éves korban) találkozik kábítószerekkel . Ez a csapás egyetlen vidéket, egyetlen társadalmi osztályt sem kerül el, kezdve az Alabama állambeli Tuskegee néger egyetemtől a Harvard, Berkeley egyetemeken keresztül egészen a Massa- chussets-i Katolikus Munkásegyetemig.”

Idézzünk egy passzust ismét Boldizsár Iván már említett könyvéből. Ezt írja: „A „Time” és a „Life” kiadott egy külön- számot „The Drug Takers” címmel. Eszerint minden 3500- ik amerikai szed -heroint vagy hasonlót. Ez körülbelül 50 ezer ember. Nem kételkedem az adat helyességében, de akkor, úgy látszik, a kábítószer-élvezettel exhibicionizmus is együtt jár, mert négy hónap alatt ennek az ötvenezernek legalább egy százalékát láttam az utcán”.

Különösen súlyossá vált a kábítószer-fogyasztás problémája az USA Dél-Vietnamban harcoló egységeinél. Járványos méretekről lehet beszélni. Egy nyilvánosságra hozott jelentés szerint a Vietnamban levő egységek tagjainak 10—15 százaléka fogyaszt drogot. Más, kevésbé hivatalos, de egyesek szerint megbízható adatok azt mutatják, hogy a sorkatonák 25—30 százaléka él kábítószerrel. Ha a hivatalos 10—15 százalékkal számolunk, ez azt

— A kenyér?

— Az nincs.

— Miért?

— Nem hozták — förmedt rám az eladó.

Ijedtemben majdnem bocsánatot kértem, de inkább hirtelen mozdulattal visszaadtam a virslit és megjegyeztem: — Maguknak az a feladatuk, hogy gondoskodjanak a kenyérről. Mindegy, hogy hogyan. Az üzletvezetőn látszott, hogy rádöbben e pillanatban valamire, és csodálkozva megszólalt:

— Tényleg ez a feladatunk. Hm. Erre nem is gondoltunk...

Egy másik étteremben üdvözöltük a néhány órával korábban megismert kaliforniai egyetemi tanárt. Szolid fiatalember, nagy szakállal. Kis idő után arra figyeltem fel, hogy a pincér öklét rázva kiabál ismerősünkre:

— Tudom, hogy megjátszod magad, engem nem versz át azzal, hogy külföldi vagy. Piszok magyar huligán. Elegem van az ilyen szakállasokból — tajtékzott az öreg alkalmazott.

Nagynehezen elvonszoltuk az asztaltól és megértettük vele, hogy orvoshoz kell mennie, ha allergiás a szakállra, mert így nemzetünk jó hírnevén komoly horpadásokat okozhat.

Egy étkezőkocsiban pedig csak ennyit hallottam két pincér beszélgetéséből:

— Mehetsz számolni, részeg a pasas! (?!)

Sorolhatnám még a példákat Ha nem szólunk, nem kiáltunk fel a hasonlóan tűrhetetlen esetekben, a vendéglátó szakpia hírnevét rontják tovább, idegenfogalmunkban okoznak kárt, és nekünk „egyszerű vendégeknek” s fejünkre nőnek ezek a rossz szakemberek.

Ne hagyjuk!

Réthy István

jelenti, hogy 26 000—39 000 a j kábítószer-élvezők száma a ka- : tonák között, a 25—30 százaié- | kos nem hivatalos becslést ala- í pul véve pedig 65 000—78 000. : Ezek az adatok annak a két re- • publikánus kongresszusi tagnak j a jelentésében szerepelnek, : akik 1971-ben jártak hivatalos j kiküldetésben Délkelet-Ázsiá- \ ban, hogy a helyszínen tanul- • mányozzák a kábítószer-fo- jj gyasztás problémáját az ame- : rikai hadseregben. Néhány tiszt • nyilatkozata még súlyosabb — ■ szerintük vannak olyan szaka- : szók, ahol a legénységi álló- : mány 50 százaléka él kábító- 5 szerrel. A New York Times 5 szerint 1971. áprilisában 1084 ■ katonát ítéltek el heroinfo- ! gyasztásért, míg 1970-ben (te- ■ hát egy év alatt) 1146-ot.

Az egyes adatok után az ál- : talánosra áttérve, idézzük az • ENSZ volt főtitkárának, Tryg- ■ • ve Lie-nek 1949-ben tett nyi- • latkozatát: „A kábítószerek :

problémája nem egyetlen kon- ; tinens vagy egyetlen civilizá- • ció problémája.” J. L. Brau •

1969-ben Párizsban megjelent : könyvének adata szerint a ká- ; bítószer-élvezők száma egymil- ■ liárdra tehető — részletezve: : 400 millióan ópiumot vagy s származékait (morfium, heroin) ; használják, kókalevelet 300 mii- ; lióan rágnak, 300 millió hasis- és marihuana-cigarettát szív, a ■ fiatalok százezrei az LSD és [ más szintetikus kábítószerek : rabjai. i

(Folytatjuk) :

összeállította: l SZABÓ ENDRE ]

Következik: Heroincsempé- j

szét. i

Romániában a Madrigállal

A buteni kórus üzenete 0

Lustrea Ilié vezényel... Cím feletti képünk: Lovasbandérium az Ikarusz előtt.

Ma utalnak el megyénk versenyzői

Amint már hírül adtuk, a Miagyar Honvédelmi Szövetség Országos Központja a Somogy megyei vezetőség közreműködésével szeptember 10-én Kaposvárott rendezi meg a tartalékosok honvédelmi versenyének III. országos bajnokságát. Megyénk tartalékosai ma utaznak Dunántúlra. TájÉrkoztatás szerint két korcsoport csapata indul a versenyen megyénkből, s reméljük jó eredményekkel térnek vissza az országos erőpróbáról.

Nincs Aradtól 100 kilométerre, legalábbis autóbuszunk kitűnő pilótája így mondja, azért beletelt másfél óra, amíg Butenibe érkeztünk.

Gyönyörű út!

Történelmi út! Alig hagyjuk magunk mögött az aradi várat, és látjuk az országút melletti rét közepén a 13 vértanú emlékoszlopát, a történelem végig velünk jön. Talán 25 kilométer: Világos.. ■Üjabb szomorú fejezete a magyar történelemnek. A Bohus- kastély, ahol Görgey aláírta a fegyverletételt Paskievics ©lőtt. Aztán a síkság, a mező, ahol a fegyverletétel megesett, most al. máskertek és házak sora van ott, és fent a hegy csúcsán a világosi vár, mindennek látója, tudója, őrzője.

Már Pankotán járunk. Fékez a busz, Csiky Gergely szülőházának emléktáblája előtt tiszteleg a vendég Madrigál.

Utazunk tovább. Még kísérnek bennünket egy darabig az Arad- hegyalja vonu’atai, Borosjenő előtt már csupa virág az út, és a városka olyan, mint egy fehérarcú, mosolygószemű lány. Mondja is Kocsik Jóska barátunk, hogy ez nem véletlen, mert Borosjenő nemrég szerezte meg az országos első helyezést a tisz. ta, virágos város versenyben. No lám, ilyen is van, ilyen is lehet: milyen ügyesen túlléptek román barátaink a nálunk divatos „tiszta udvar —• rendes ház” mozgalom szűk keretein.

Egyre vadregényesebb a környék, erdők, dombvonulatok tűnnek elő. aztán valaki, ott elől felkiált: Gyerekek,lovasok! Ket_ tő, négy, hat, tíz! Vágtáznak a

A buteni rezesbanda.

busz elé, lobog a sok színes pántlika a legények kalapján, a lovak sörényébe fűzve, integetnek és velük nevet, kacag, integet egy hirtelen támadt ember-erdő, a falu határában.

Ez már Buteni! Nem messze ide kanyarog a Fehér-Körös, itt pedig lovasbandérium fickándo- zik az Ikarusz körül. Megállunk, az első lovas piros szalagokba kötött cujkás-butéliát nyújt felénk, jó egészséget, jó egészséget!

Már mindenki odalent tolong, a lovasok a busz elé sorakoznak, a buteniek éljeneznek, és mi ámulunk, tágra nyitjuk a szemünket, és megmelegedik a szívünk.

A behemót Ikarusz siet 3 lovasok után, kanyargós a főutca, de mire belátjuk a végét, újabb ámulat következik. Az egész falu ott szorong a kultúrház előtt, kétezren vannak, vagy >btezren, senki se tudja, de ember ember

mellett, ünneplőben és munkaruhában, kíváncsian és mosolyogva, indulót recsegtet a rezesbanda — alig tudunk lekászálódni a nagy ámulattól a busz lépcsőin —, mire mindannyian ott vagyunk már a téren, ahol maradt még egy kicsi kis hely nekünk, a vendégeknek is; szóval mire elébünk jönnek a község vezetői, élükön Motrea Ion, ,a pártbizottság első titkára, a köz. ségi tanács elnöke; akkor meg felzendül a buteni kórus százötven tagjának nagyszerű éneke, és körülöleli velünk az egész világot.

Felejthetetlen pillanatok! Felejthetetlenebbek, mint a köszöntők szavai, mélyebbek, elraga- dóbbak annál. A kórus élén a karnagy: Lustrea Ilié, aki „civil, ben” a termelőszövetkezet elnöke, és zeng az a kórus, hozza a környező hegyek üzenetét, a barátság üzeneteit.

Igaza volt Kocsik Jóskának: Buteni felejthetelenné tette a Madrigál augusztus 26-i vendég, szereplését.

Sass Ervin

Következik: Majláti vasárnap.