Békés Megyei Népújság, 1972. augusztus (27. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-06 / 184. szám
*» MMUIIIVtltflllllllHII □ Történelmi (eljegyzés Tréfák, anekdoták (Kallus rajza) A hivatalnok munkából hazajövet így szól a feleségéhez: „Holnaptól kezdve rendes időben kelts fel drágám, a főnök visszajött a bétegállományból”. Enzo Ceruzico kóbor kutyát talált az utcán és magához vette. Egy napon a kutyával sétált a fasorban, amikor odalépett hozzá egy idős hölgy és megkérdezte: — Milyen szép kiskutya! Milyen fajta? — Hát... egyszóval — válaesaaaiiiimaiiinmMliiniMnnMmH«a«»Hiiii ■■■■■•■■■■■■•na* lainn Gr. Gorimt Mindent a vendégért KÉP SZÖVEG NÉLKÜL.» j Á leghatásosabb elvonó kúra r — Állandóan részegen jár haza! — Asszonyom, vegyen neki egy kocsit... j Csökkenő méretek j _ Tessék, uram, öné a felső l akás!... \ (Kallus rajza) Ax étterem aránylag üres volt. Leültem az ablak mellé és vártam a pincért, öt perc múlva jött is, s átható pil lantással végigmért, aztán megkérdezte: — Enni óhajt? — Igen. — Értem — bólintott. — Mindent megteszünk, amit csak lehet. '— Köszönöm — suttogtam meghatódva. — Legyen szíves, hozzon egy üveg sört... — Hideget? — Természetesen. — Mepróbálom. Egy üveggel? = Egy üveggel. — Talán sikerül — biztatott határozottan, és rám kacsintott. Kacsintása ravasz és titokzatos volt. Értésemre adta, hogy a sör milyen ritka luxus. A sörgyárak a tatarozás miatt alig- alig termelnek, egy üveg sör aranyat ér, egyszerűen hiánycikk, de NEKEM ő megszerzi... — Ezenkívül kérek egy adag borscsot. Elfehéredett. De azért így felelt: Ezúttal jobb szemével kacsintott rám. — Tökéletesen értem. — Valóban borscsot parancsol? — Valóban. — És melegen? Szeretném ... 7— Tányérban? — Így szoktam ... — Tejföllel? — Ha lehetne ..; — Megpróbáljuk — suttogta. Ne nyugtalankodjék. — És újra rámkacsintott. Kacsintása elárulta, hogy a borscs csuda nagy ritkaság. A szakácsok már nem is főzik, mert a mandolinozás sokkal előbbrevaló. persze van egy poltavai borscs- specialistájuk, egy vénséges öregasszony, akiért — csakis MIATTAM — különrepülőgépat küldenek, hogy megehessem tányér borsosomat. — Másodiknak bifszteket kérek — kockáztattam meg. — Hagymásán. A pincér fogait csikorgatva visszakérdezett: — Húsból legyen? — Igen. A hagyma pedig hagymából. Hosszan elgondolkozott, sóhajtott. majd így szólt: — Megpróbáljuk. De csak magáért! — És csettintett hoz zá. Exxel a csettintéssel értésemre adta, hogy mekkora ál dozatsorozatra kész értem, hogy a bifszteket már ember emlékezett óta nem rendelik, így ahhoz, hogy én most bifsz- • teket ehessek, konzultálniuk ■ kell a Tudományos Akadémiá- j val, a légierővel, nemkülönben ; a Moszfilmstúdióval. De hát; ÉRTEM bármit megtesznek. * ■— Mást nem kér? — Nem. — Rendben, öt perc múlva • itt leszek — mondta, s olyan • ünnepélyes tekintettel nézett • rám, amelyből kiviláglott: hihe- ; tetten vállalkozásra képes ér- • tem, mivel a többiek órákon át ■ ücsörögnek itt, várnak éhesen, ! szomjasan, mert ugye ebédidő- : ben az embernek annyi ideje : van, hogy nyugodtan szerelem- ■ re gerjedhet, házasodhat, sőt itt ■ helyben az utód érkezését is • megvárhatja. : Mindennek tudatában költőt- ■ tem el ebédemet, s mikor feláll- S tam. azí mondtam a pincérnek: : — Nem is tudom, hogyan há- s láljam meg ... Amit értem tett, • azt halálomig nem felejtem el. • Mennyivel tartozom? : — Egy rúbel huszonegy ko- j pék. : — Értem, kacsintottam rá. — : Magának kifizetem. : Axxal markába pottyan- ■ tottam a kért összeget és kezet ■ ráztam vele. Semmi több. Ezzel • a kézfogással adtam értésére, • hogy nem akárhogyan bánok én i vele, hiszen a pénz manapság • nagy kincs, a pénzverdéből a ta- ! tarozás miatt alig-alig kerül ki • valami, így hát én fizetés nél- • kül is távozhatnék, de hát ö- { ÉRTE akkora áldozatra kész j vagyok, hogy pontosan kifize- j tem az egy rúbel huszonegy ko- j pejkát. — Egy vassal se többet. • Távozáskor felnyársaló tekiv- j tete az ajtóig kísért. Le foga- : dóm: sokáig nem felejt el! Fordította: : Krecsmáryné Baraté Rozália ! szolt a színész zavartan — talán ... Ekkor a kutya néhány métert előreszaladt és megállt egy fa tövében. — Tudja asszonyom — válaszolt ekkor a színész az idős hölgynek —, nem akartam a kutya előtt beszélni, ugyanis ő fajtiszta foxinak képzeli magát. Charles de Bantz Castelmore, XIV. Lajos testőrkapitánya, akit D’Artagnan néven ismerünk, egy alkalommal — hosszú ostrom után — megadásra kényszer! tette egy ellenséges erőd kapitányát. — Be kell vallanom önnek — mondotta az ellenséges csapat feje —, csak azért adtam meg magam, mert elfogyott a puskaporom. — Bizalomért bizalom jár cserébe — válaszolta D’Artagnan. — Csak azért javasoltam, hogy adja meg magát, mert az enyém is elfogyott. Csúcsforgalomban egy torinói villamoson egy férfi így szól a mellette álló testes hölgyhöz: — Mondja asszonyom, hajlandó lenne abbahagyni a lökdö- sést? — De hiszen én nem is lökdösődöm — vág vissza a hölgy —, hanem csuklóm! — Ez a szerencsétlen — mondotta Ombretta Colli egyik kolleganőjéről — annyi gyereket hozott a világra, hogy a férje, amikor este hazatér a munkából, már nem merd megkérdezni : „Van valami újság drágám?” Rómában két fiatalasszony sétál a Via Venetón. — Nem bírom tovább — mondja bizalmasan egyikük —. lehetetlenség együtt élni a férjemmel. Naponta háromszor veszünk össze minden apróságon. Tegnap este egy heves veszekedés után azt mondtam neki: legjobb lenne, ha nem is látnánk egymást! i-* Mire ő? — Leoltotta a villanyt! Willi Wegner: Beszámoló Olaszországról Barátom Brúnó nemrég tért vissza szabadságáról. Olaszországból, autóval. Találkoztunk egy pohár italra. — Milyen volt? Mesélj! —- kértem. — 4531 kilométer — mondta Bruno. Végül Szicília. — Láttad Palermóban a híres katedrálist? — Palermo... Ott volt problémám a gyújtással. Azonkívül kilyukadt az olajteknő. — Bizonyára voltál Nápolyban? A Vezúv lábánál? — Ne is emlékeztess Nápolyra. A Via Roman leelőzött egy olasz teherautó. Füstfelhő, sár, ki se látszott a kocsi! Hát tudod ezek az olaszok! — S hogy tetszett Róma. az örök város? A Via Veneto? — Épp Róma előtt vesztettem el a jobb hátsó dísztárcsámat. — Voltál Pisában is? Láttad a ferde tornyot? — Ne is mondd, még most is dühös vagyok, ha rágondolok. Ott hagytam a tartalék benzinkannámat — morogta Brúnó. — És milyen volt a Riviérán? Alassióhan? Brúnó kiitta maradék borát, majd haragosan megszólalt: — Alassióban defektem volt, Milánóban pedig el se fogod hinni... — Tényleg fehér márványból van a milánói dóm? — kérdeztem. — Halvány fogalmam sincs róla. Csak azt tudom, hogy Milánóban egy motoros lehorzsolta a bal első sárhányómat Ügy mennek, mint a páviánok, ezek a déliek! Rendeltem még két pohárral. — Akkor bizonyára örültél, mikor átlépted a határt — mondtam. — A hazai utakon már igazán nem lehetett problémád ! — Te optimista? — kiáltott Brúnó. — Belefutottam a hétvé- gi forgalomba. Lépésben kellett hajtanom. 100 km-re a lakásomtól karamboloztam. De nem volt különösebb baj. Az üvegek törtek csak össze. — És milyen volt különben? — kíváncsiskodtam. — Arra gondolok, volt-e valami kalandod, flörtöd, valami nevezetesebb eseményed? — Hogy-hogy? — csodálkozott Brúnó — és rendelt még 2 pohárral — hát nem elmeséltem már mindent? Fordította: Steiner Katalin Mindig áhítattal vegyes borzongással, mint valami titkos szekta titkon kihallgatott varázsigéjének szövegét, úgy hallgattam, ha véletlenül hozzájuthattam egy kis diplomatanyelvhez. A „magas felek”; „a nézetek tisztázása . ■.; „egymás álláspontjának jobb megértése ...; „a kölcsönös megértés légkörében ...” — és társaik főhajtásra késztettek, s késztetnek ma is. A fogalmazás magasröp- tűsége. sajátos stílusa, remekbe sikerült fölényessége, meggyőző ereje —, ez az, ami hiányzik mindennapi életünkből, ettől szürke és sivár a mindennapi élet, e nyelv híján válnak brutálissá az emberek és alantassá egymáshoz intézett szavaik. Éppen ezen tűnődtem az utcán baktatva és még a pardont sem tudva kimondani, hogy tűnődés közben véletlenül behatolást követtem el egy embertársam oldalába, amikor egy pofon kíséretében a következő megjegyzést nyújtották át ultimátum formájában: — Marha! Miután a pofon és az inkriminált megjegyzés szinte azzal egy időben hangzott el, hogy véletlenül az említett behatolást elkövettem, kétségeim sem lehettek két dolgot illetően: a) a „marha” megjegyzés annak szólt, aki a pofont kapta: b) a pofont én kaptam, tehát az illető embertársam engem nevezett marhának. E kétségkívül bonyolult, de általam mégis zseniálisan megoldott logikai feladat végére jutván és nem felejtvén el iménti töprengésem, ily szavakkal fordultam az engem meggondolatlan cselekedetével testi mivoltomban, átmenetileg megsértett Magas Félhez (volt vagy 160 centiméter): — Uram, az ön tette kimeríti a meggondolatlan és durva visszavágás kritériumát. Miután én viszont a békés egyA díplomatanyelv részeink , épségben tartása érdekében... — Menjen a fenébe, hülye fickó! — mondta a 160 centi Magas Fél, minden diplomáciai nyelvet félre téve, aztán könnyed gyorsasággal még belém rúgott kétszer és fölényes léptekkel távozott. A nyomorult. Az ostoba fickó! Megállj, az anyád! Milyen hülye is vagyok, tényleg! Legalább jó szájon kaptam volna én is. hogy különbséget tudott volna tenni a nyílt tárgyalások szelleme és még ma is hatásos jobb tenyeresem között! Gyurkó Géza kozás minden fajtáját, engedje meg, hogy figyelmeztessem tettének súlyára. Természetesen, véletlen ütközésem feletti sajnálkozásomat kifejezni el nem mulaszthatom, ám ez a véletlen és igazán jelentéktelennek tűnhető incidens az én sajnálkozásom kifejezésével megoldást nyerhetett volna, ha ön nem ragadtatja magát nyílt és durva agresz- szióra. Uram, még minden lehetőség adott, hogy kifejtse ön is álláspontját, hogy a köztünk levő átmeneti és nem súlyos konfliktust a tárgyalások síkjára helyezzük. Hajlandó comas mellett élés, a kölcsönös megértés, az egymás érdekeit legmcsz- szebbmenő tiszteletben tartásának elve alapján állok, s nem utolsósorban mélységesen elítélem a kölcsönös beavatgyok tárgyalni, fejtse ki ön is álláspontját, tisztázzuk nézeteinket, hogy a kölcsönös megértés légkörében, egymás testi határainak tiszteletben tartásával folytassuk tovább útjainkat, test-
