Békés Megyei Népújság, 1972. augusztus (27. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-27 / 202. szám
Hetedhét látomás Kiss Dónes Kék kék ckekék kasza vasa villan kék szilánkot vet az ég régi álmaimban kék a tócsa kék a béka kék szárnyú szél illan Aranydombon aranymáglyák gabonakeresztek kaszakőkék búzavirág mécslángja is reszket aranyember bronz a bőre kaszasujtás ütemére lelkek füstölögnek Kék kék kaszakék szem csikorog hús elég aranytűzvész a vidék süt a föld süt az ég süti a test kenderét a tarló parazsán az ember tövig ég. Az anyám az apám szobrok a domb oldalán aranybúza aranyrozs halálosra aranyoz A sejtekbe mélyre ás kaszakék villanás hetedhét látomás Jön a gép megy a gép aranytűzben gázol fenn az ég kaszakék ml lett az anyámból otthon ül szeme kék csöndessége menedék visszanéz messzenéz hetedhét nyarából így — kell! Csanődy János Csak a munka, ha a munkalendület szervezi, sorba-rakja, amit a kéz, — s az ész megragad; a kéz tíz Ujja, csak a munka építheti fel újra és mindig újra, amit a bomló természet úgy hord utunkba, hogy benne lélek roppan, láb tapad, ha megfog az iszap! — Munkára fel! — így kell: Fel! így szól az újulás örök vezényszava, a munka így emel fel, de csak akkor, ha benne, s általa örömet lel a szomjú ész, s a jó munkára mindig éhes, tiszta kéz! így készülj hát, te Fényes, Alkotni sose kényes; munkára fel! Éjszaka Boór András Hurokba szorult a® éjszaka Nekifeszült a holdnak Teknő-ölében villámgolyón Sörény es lovak doboltak A szél a völgyön átzihált Feketén forrt a láva Eső korom és harag bulit A teremtő világra atakpart, vízmosás, fák és bokrok, fakerítés meg kiskapu, szőlőhegy hajlata nem gazdagították a gyermekkoromat. Ismerősök, kedves, de kissé távoli ismerősök voltak csupán. Az én gyermekkoromat, kövek szegélyezik. Kövek kötnek a Városhoz, az elvontabb hazafogalom helyét is megteremtő szükebb pátriámhoz, kövek közt nőttem fel, mégis úgy remélem, nem lettem szegényebb általuk A kövek barátaim. Sokan vannak, mert sokfelé laktam, sokfelé dolgoztam, még többfelé csavarogtam, és jártam bizonyos kislányok után vagy elébük, és baktattam haza — már jármű vagy éppen villamospénz híján — át az éjszakai Városon. Mindenütt ismerős kövekre találok, a kövek szólnak hozzám, s én értem a nyelvüket. Egy pontja van a Városnak, ahol az ismerős kövek némák, ahol nem hallom a szavukat, ahol a kövek elhagytak (vagy én lettem hűtlen hozzájuk). Valahányszor a Lánchídon visz át a busz, vagy alatta a villamos, ha gyalogosan a közelébe kerülök, valami szorongó érzés fog el, mintha idegen városban járnék, idegen tájon, amelyhez nincs közöm. Pedig de nagyon ismertem itt minden követ valamikor! Csakhogy máskévp festettek abban az időben. Abban az időben a Lánchíd romokban hevert. Ennek a kifejezésnek számomra semmi értelme nem volt. a hídfő és környéke nekem nem „hevert”, hanem nagyon is élt, ahhoz képest mostani formája tűnik élettelennek, halottnak. A romokat a „geng” birtokolta (akkoriban a „galeri''■ szó nem volt ismeretes), a geng pedig tizenhét-tizennyolc éves kamaszokból állt. A Lánchíd volt a birodalmunk, főhadiszállásunk és búvóhelyünk, világnézeti és filozófiai viták, közös bagózások, gyerekes játékok és felnőttes virtuskodások színhelye. A híd melletti gyepen pankrációz- tunk, kipróbáltuk, amit Ra- du Lukácstól és Tasnáditól láttunk a Sportcsarnokban, itt szívtunk tízen egy spanglit, a csikket a végén gombostűre szúrva, hogy semmi se vesszék kárba, és itt beszéltük meg első szerelmi élményeinket. A hídfő köveit a robbantás szétdobálta, mint mikor a gyerek mérgében földhöz- vág egy építőkockás-dobozt, a kövek bizarr értelmetlenséggel hüllotak egymásra, ám ebben az értelmetlenségben a hídfő népe szabatos rendet ismert fel, világos logikát mert a kövek között utak, sőt. alagutak keletkeztek, s ezeknek az utaknak hierarchiájuk volt Voltak kikötő kövek és napozó kövek, spangli-kövek és ruhatár kövek, kövek az illemhely céljára, a szerelmespárok kövei. Voltak kövek a magasban, ahonnan lelógattuk lábunkat a mélybe, itt folytak a világnézeti viták, itt építettünk légvárakat a valóság fölé, és bontottuk le az utópiákat a valóságra. Furcsa alakulat volt a geng. Nem voltak vezérei, és nem volt vezérkara, tanácskozásra sem ültünk össze (például tanács-kő sem volt), a törvények, szokásjoguk organikusan alakultak ki, és mindenki elfogadta érvényességüket. Abszolút demokrácia volt A közös akciókban az vett részt, aki akart, és akciót bárki kezdeményezhetett. Egyszer megjelent köztünk egy tizenhét éves cezaro- mániás fiatalember, aki szervezni akart”, de simán kiutáltuk. Máskor egy barátságos úr próbálkozott hasonlóval, de mikor kiderült, hogy homoszexuális, megvertük. Több esetre nem emlékszem. A geng negyvenöt nyarán verődött össze, mikor a lassan normalizálódó viszonyok elvették a magunk- szőrű srácoktól az életteret, és kiszorítottak bennünket a romok közé, ahol még sem csikordult a talpunk alatt. Az aluljárót, ahol most a villamos halad át, nem szerettük. Tavasszal, s a zöldár idején, rendesen elöntötte a víz. Különben is túl tágas volt és rideg. Néha egy-egy csöves meghúzódott benne éjszakára — ezt királyi közönnyel tűrtük. Történt aztán, hogy olyan lakók költöztek az aluljáróba. akikre muszáj volt odafigyelnünk: a Macska és a Baba. Macska huszonhárom éves volt. és hivatásos prostituált, Baba tizenhat. A lányokat, mint lovaglás férfiakhoz illik, azonnal pártfogásunkba vettük, dolgozni nem nagyon tudtak, mert reggeltől estig a nyakukon lógtunk, de loptunk nekik pokrócot, párnát, és annyi ennivalót, amennyi beléjük fért. A lányok barátaink és védenceink volLánchíd a mienk volt. Nem sokáig. Nyár közepén teherautók érkeztek, s különféle építőanyagokat hoztak, mogorván figyeltük a hódítókat. nem szóltunk hozzájuk, örültünk, hogy megtűrnek. De már nem volt a hídfőben örömünk, ingerültek lettünk, veszekedtünk, többen el-elmaradoz- tak Ősszel aztán bekerítették a romokat, és kiűztek bennünket a paradicsomból. A Roosewelt téren ültünk a szobor talapzatán, dohányoztunk és bámultuk a kerítés mögött a munkásokat. Nem haragudtunk rájuk. Tudtuk, hogy így kell lennie, hogy ez a helyes, a szükségszerű, hogy az országot fel kell építeni — még a Lánchidat is. Tudtuk, hogy szép lesz, jó lesz, hogy örülnünk kellene. Nem voltunk gyerekek. Mögöttünk volt egy és más, KÖVEK Kertész Ákos tárcája ideális állapotok uralkodtak. A geng sokféle tevékenységet folytatott, összetartozásunknak a közös tevékenység volt az alapja, robbanóanyagokat szedtünk össze és robbantottunk fel szakszerűen (máig is csodálom, hogy egyikünknek sem történt baja), szerelmespárokra lestünk, cigarettáztunk és pankráci- ós mérkőzéseket rendeztünk, de a legfőbb tevékenységünk az úszás volt. A Duna nélkül nem vált volna a geng azzá, ami lett. A vizet mint lehetőséget, negyvenhatban fedeztük fel (negyvenötben még túl sok volt benne a hulla). Emlékszem, május húszadikán ereszkedtünk le először testületileg az északi zászlótartó pillér mellett a vízre, és csurogtunk le szorosan a part közelében a hídfőig. s még ugyanazon a nyáron akkorát fejlődtünk, hogy júliusban már a Parlament északi végétől indulva a Kossuth-híd középső íve alatt úsztunk el (megjegyzéseket ordítva tel a nőknek, akiknek a szoknyája alá láttunk a vízből) a Lánchíd-romokig. Később még veszélyesebb vállalkozásba kezdtünk. A hídfő és az első hidpillér között, a vízbe lógó láncok közti keskeny szakaszon úsztunk át a romok északi oldaláról a déli oldalra Kitapasztaltuk a legelőnyösebb útvonalat, ismertünk minden forgót, li- mányt, minden helyi áramlatot. Nemcsak úszni tanultunk meg, vízibiztonságot is szereztünk — életre szólót. Nappal kihalt volt a környék, de alkonyat felé benépesültek a romok, s mi, kamaszok, izgatottan vártuk az alkonyi vendégeket. Nem zavartuk el a párokat, isten őrizz, ez is. íratlan törvényeink közé tartozott. Hallatlan tapintattal viselkedtünk, s úgy osontunk kőtől kőig. a leshelyünkre, akár az árnyék. Egy kavics tak. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy szerelmi viszonyt kezdjen velük, viszont baráti közvetlenséggel ölelgettük őket, baráti puszikat adtunk és kaptunk, a késő éjszakába nyúló beszélgetések, közös cigarettázások közben. Váratlanul bejelentés nélkül tűntek el a szüléinktől „kölcsönvett" pokrócokkal, párnákkal, edényekkel együtt. Baba később, vagy egy hónap múlva ismét megjelent kikenve-kifenve, vadító elegánsan hanyag tartással sétált a Dunapar- ton. Alig állt szóba velünk, azt mondta, a Macska egy... Aztán őt se láttuk többé. Negyvenhétben baljós jelekkel kezdődött a nyár. A révkapitányság átvette uralmát a víz felett. Megjelentek a Dunán az R-motorok. Több ízben kihalásztak minket, egyszer elvittek az újpesti révkapitányságra, onnan kellett visszagyalogolnunk fürdőruhában és mezítláb a Dunapart néptelenebb részein. A vizet már elvették, de a háború, ostrom; legtöbbünk már rég dolgozott. Nem voltak illúzióink. Nem hittük. hogy a geng romok nélkül is megmarad, nem áltattuk egymást, nem fo- gadkoztunk. Tudtuk, hogy vége, visszavonhatatlanul. A gengből, abból a három nyárból csak a kövek maradtak, a napozó kövek és a kikötő kövek, a párok kövei és a leshely-kövek — beépítve a hiába, eredeti rendeltetésük szerint. Es valahol a városban élnek még a fiúk és emlékezetükben egyre szürkül, egyre halványabban él a geng. Lassan elenyészik, mint annyi más, senki sem őrzi. Pedig kár érte, szép volt. Meg kéne őrizni, meg kellene írni egyszer a geng történetét. Tudom, hogy tartozom vele. A fiúknak is, magamnak is. Talán ez az adósság nyomaszt, ha a Lánchíd felé járok. Ezért idegen a táj. ezért nem szólnak hozzám a kövek. f jM Ji Tóth Valéria Falikép /•
