Békés Megyei Népújság, 1972. június (27. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-11 / 136. szám

Á nehezen változó közízlés Balogh Ödön írása sével — sokkal inkább a szocialista népművelés által végzett esztétikai nevelés­sel. A közönségszavazás mű­vészeti kérdésekben csupán játék a demokráciával: a művészet demokratizmusa ugyanis — a tartalmi kö­vetelmények mellett — mindenekelőtt a műalko­tások hozzáférhetőségét, megismerésének lehetősé­gét jelenti: a széles közön­Te ismerős! Zelle Zoltán Karnyújtásnyira sincs még a nap — s már olyan ismerős az arcod, Rámájában ott iil még a perc — s oly ismerős, oly közeli az arcod. Te ismerős, te nagyon Közeli. tudod, milyen Ismerős az arcod? hogy gyermekkorom udvaránál messzibb égitestre költözött a nap, hogy fényévek sem érik el a percet, mikor megláttalak! áth-Végh István Az emberi buta­ság története cí­mű könyvének témánkhoz illő fejezete: „A kor­társ ítélkezik.. Néhány alcím: „A tehetségtelen Petőfi”. Vagy „Shakespeare a részeg barbár”* Sőt: „Durva bohóc!... „Ham­let olyan barbár mű, hogy a legalaasonyabbrendű fran­cia vagy olasz közönség sem bírná elviselni”. Űjabb alcím: „Goethe nem tud verset írni!” Wagner- híres művéről, a Nürnbergi mes­terdalnokokról: „Lapossá­gok és bárgyúságok halom­ba hordva.”: Ismeretes a francia im­presszionista festők vesz- szőfutása: a kortársi közíz­lés be sem engedte képei­ket a kiállítási szalonba! Társadalmi elszigeteltség­ben és értheteüenség köze­pette küzdöttek az új festői nyelv, a látvány újszerű rögzítésének kialakításáért s. .És lám, nagyságukat ma már senki sem vonja két­ségbe. Talán ennyi elég is. Nyil­vánvaló: a fenti kritikák ma csak arra jók, hogy ne­vessünk rajtuk. íme, a ko­rabeli „hozzáértés”, a nagy­képű és ostoba intézkedés! Ám ha kinevettük ma­gunkat a fentieken, gondol­kodjunk el: a jelen — szá­munkra újszerű, szokatlan — műalkotásainak megíté­lésében nehogy magunk is ezeknek az ismereteik bör­tönablakán kilátni képtelen embereknek a táborába té­vedjünk! Be kell látnunk: bár tár­sadalmi forradalom kellős közepén vagyunk, a közíz­lésben itt-ott mégis Uralko­dó a maradiság. A művé­szet területén a régiek bű­völetében élünk. Különösen a felnőtt nemzedék, mely a korábbi esztétikai ízlés ne­vében született műalkotáso­kon nevelkedett. Olyan al­kotásokon, melyeken nagy­apáink talán megbotrán- koztak, ám maguk ezt vall­ják egyedül idvezítőnek, míg fiaik az „érthetetlen” művészetet értik. Így lép előre a történelem a mű­vészetben is. Balga gondolat lenne azt hinni, hogy éppen a mi életünkben érvénytelen a történelmi dialektika. Re­mélhetjük-e, hogy valami­kor becsukódik az adott kor művészének és közön­ségéneit „ízlésollója”? W Kritikusok, esztétáik vall­ják: ez az ízlésolló termé­szetes módon nyílik. Hiszen a művész többet közöl ve­lem, mint amit eddig tud­tam. Egy mű akkor hat igazán, ha feszültséget szel­lemi izgalmat kelt, vitám van vele, küzdők megérté­séért. Szocialista kultúrpoliti­káink kiépíti azokat az is- meretcsatomákat, amelyek az olló két szárát egymás­hoz közelítik. Megakadá­lyozza, hogy a kortársi mű­vészet és közízlés egészsé­ges távolsága ne torzuljon szakadékká. Persze, mi, nézők és hall­gatók sem csukhatjuk be szemünket dughatjuk he fülünket ha tanító szót hal­lunk az „érthetetlen” mű­vészet értelméről. Fontol­juk meg Lyka Károly hitel­Egy szál lehullott Tosnádi Varga Éva Tegnap szobánkba lépett a halál. Nem volt kaszája, semmi fegyvere, anyám az ágyon félre billent szájjal hang nélkül mondta: — Elmegyek vele! A gerendákon pókháló feszült, egy szál lehullott, némán ült a pók, a macska pedig szelíd fejével végig dörzsölte a kék takarót. Szekrény tetején ötven piros alma hirtelen szénfeketére változott, megállt az óra és én azt hallottam, valahol tompán ütnek most egy dobot. Kintről a fák kérdezve lehajoltak, a kerítés gyerekdalt énekelt, léptem egyet, mint apró koromban, s kiáltásomra senki sem felelt. mét. A Kis könyv a művé­szetről című művében — szintén történelmi tapasz­talatokra apellálva — ajánl­ja: voltak olyan idő­pontok. amikor Munkácsyt, Szinyei Mersét tehetség nélküli kontároknak mon­dották. Ezért helyesen cse­lekszik a tárlatlátogató, ha némi óvatossággal formálja megítéletét oly munkákról, amelyek nem illeszkednek rögtön az eddig megszer­zett művészeti fogalmai kö­rébe”. Vagy hivatkozha­tott! olyan köztiszteletben álló költőnkre, mint Illyés Gyula, aki egyik interjújá­ban így bátorítja a művé­szet kedvelőit: „A közön­ség semmiképpen ne nézze le magát, ha nem érti a modem verseket, hanem próbálja meg követni a művet, megfejteni az alko­tást. Azokat becsülöm, akik kellő erőfeszítést tesznek, hogy megértsék az alkotó­kat” Nos mindkét tapasztalt művész arra tanít: ne ka­tedráról, hanem iskolapad­ból ismerkedjünk a művé­szettel. Tanuljunk, hogy megérthessük szavát. Olyan korban élünk, ami­kor nemcsak a társadalmi haladás perel az avult íz­léssel a korszerű műalko­tások igazáért, hanem olykor-olykor mi magunk is perpatvarba keveredünk friss művekkel és alkotók­kal. Pártunk kultúrpolitikai alapelve megállapítja: „A művészi közérthetőség el­választhatatlan az adott művészeti ág formanyelvé­nek ismeretétől, ezért szo­rosan összefügg a közönség általános művészi kultu­ráltságával .. s Az eszmei­tartalmi eredetiség, amely joggal teremt szokatlan formát, átmenetileg lehet nehezen hozzáférhető a szé­ség számára. «* „Tudom azt, hogy sem­mit sem tudok, s ez elő­nyöm” — vallotta Szókra­tész. Kikkel szemben elő­nye? Azokkal szemben, akik azt hiszik, hogy tud­ják .amit nem tudnak. Akik az ítész magabiztosságával kiáltanak nemet egy-egy szokatlan forma-nyelvű, filmre, versre szoborra. És az sem rendíti meg ítéletük magabiztosságát, hogy azt. a műalkotást éppen az év legjobb alkotásai közé sorol­ják majd a szakértők. Ko- nokságukban inkább a zsűri „elfogultságát” hang- goztatják, semmint a ma­guk véleményét kérdője­leznék meg. Persze nem arról van sző, hogy tartózkodjunk a sze­mélyes véleményalkotásról. Csupán arról: ne kiáltsuk ki rossznak azt, ami csu­pán nekem nem tetszik, mert „érthetetlen”. Attól a mű még lehet jó. sőt re­mek! A hiba — megeshet — a néző „készülékében” van. Szókratész, midőn má­sok által hangoztatott böl­csességét szigorú önvizsgá­lattal mérlegelte, erre a kö­vetkeztetésre jutott: „Azzal a kicsinységgel vagyok böl- csebb. „ (valakinél), hogy amit nem tudok, arról nem is hiszem, hogy tudom” Magunk is mennyivel sze­rényebbek — egyben böl- csebbek — lennénk .ha egy műalkotás előtt állva, így gondolkodnánk. A Dóz%a-évfordulóra megjelenő könyvek DERKOVIT& GYULA: 1514 Derkovits a két világhá­ború közötti magyar festé­szet egyik legnagyobb alak­ja. Kernstok szabadiskolá­jában tanulta a festészetet és a rézkarc technikáját. Élet. és művészetszemléle­tét a munkásosztályhoz va­ló tartozása, az illegális kommunista mozgalomban való részvétele határozta meg. Politikai állásfoglalá­sából fakadtak az olyan agitatív erejű, grafikai mű­vei, mint a Dózsa-famet- szet-sorozat is. Az évfordu­lóra megjelenő albumhoz Bálint György irt beveze­tőt NEMESKÜRTY ISTVÁN: | KRÓNIKA DÓZSA GYÖRGY TETTEIRŐL A szerző a forrásmun­kák áttanulmányozása után nem törekszik merev tézi­sek rögzítésére, hanem le­írja az eseményeket, kutat­ja a történetek emberi vo­natkozásait, a kort felidé­ző jellegzetességeket. Hű krónikása az események­nek, de mint irodalmár és esztéta nem csupán szára­zon ismerteti, hanem ér­zékletesen ábrázolja is az eseményeket. Megkapó mindjárt a könyv indítása: a korabeli Rómába vezet el bennünket, leírja a pápa- választás mozgalmas nap­jait, a fényes ünnepségeket, felvillantva közben a hát­térben meghúzódó érdekel­lentétek szövevényét. Dó­zsa ábrázolásánál kerül minden pátoszt, minden idealizálást. Tettei alapján következtet jellemére, ku­tatja cselekedeteinek rugó­it. Az egykorú élet felidé­zése során mégis meggyő­zően bontakozik ki Dózsa történelmi nagysága és a parasztháború igaza. Ne- meskürty felveti a kérdése­ket, amelyekre olykor ma­ga sem tud megnyugtató választ találni, de azáltal; hogy véleményt nyilvánít, szembeszáll megkövesedett tételekkel .gondolkodásra készteti az olvasót, s így valósággal beavatja a tör­ténelem titkaiba. A törté­nelmi témának a hagyo­mányoktól eltérő megköze­lítési módja a szerzőnek Mohácsról szóló műve ese­tében szakmai körökben vi­tát váltott ki, de mint a könyv átütő sikere bizonyí­totta, az olvasók szívesen fogadják az ilyen jellegű történelmi munkákat. SZABÓ PÄL: A NAGY TEMETŐ Nagy feladatra vállalko­zott Szabó Pál. amikor a harmincas évek elején be­lefogott történe1 mi regé­nyébe. „Megírom Dózsát. S az akkori magyar nép vá­gyait, harcait, törekvéseit; de nem leszek a jelen pa­raszti élet »idillizálója«..,n — írta akkor. Vagyis: ha nem lehet írni kritikailag a jelenről, ír a régmúltról, de úgy, hogy a jelen magá­ra ismerhessen benne. , A nagy temető” nem a te­mesvári csatavesztést, s az utána következő példátlan megtorlást ábrázolja, ha­nem inkább azt a folyama­tot .amely odáig elvezetett! a végek életét, a székely- szász—román kavarodást, a harácsolásban mértéket nem ismerő főurakat, a megbotozott asszonyokat, a makk-kenyér mellé fiatal fák gyökerét rágcsáló fér­fiakat. A népet, amelyet Dózsa György csatasorba állít, hogy „romboljon, s a romokon új élet szület- hessék”. les tömegek számára a szo­cializmus viszonyai között is, de ezt a konfliktust a kultú ríorradal om. a szocia­lista népművelés hivatott feloldani, nem pedig a mű­vészi színvonal csökkenté­se”. Világos a feladat: a kö­zönséget kell felnevelni a művészethez és nem for­dítva Ha hitelt adunk a fenti kultúrpolitikai alapelvnek — márpedig hitéit kell ad­nunk! — a demokratikus szavazás létjogosultsága magvas műalkotások eseté­ben kérdésessé válik. A történelem nem ismer olyan példáikat, hogy nagy művek közfelkiáltással születtek volna Inkább közfelhábo­rodással! Ma másként len­ne? Aligha. Az alapelvben említett „eszmei-tartalmi eredetiség” szülte konflik­tus nem oldható meg a közönség voksának kikéré­Vollmu'h Frigyes Táltosok

Next

/
Thumbnails
Contents