Békés Megyei Népújság, 1972. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-18 / 142. szám
Alapvető tévedések Mit ir a Szabad Fold egyik cikkében? Érdeklődéssel és izgalommal olvasok mindent, ami hazám valamely tájáról vagy helységéről tájékoztat, tanít. Külön örömmel kezdtem olvasni a Szabad Föld június 11-1 számának «Híres helységek” nagy címe után szűkcbb hazám egyik városáról, Gyuláról szóló írását. Örömöm azonban nemsokára kétkedéssé, majd teljes szomorúsággá vált A cikk szerzői —■ Kis- pista István és Szüts László — láthatóan „színesen’5 akartak informálni a kellemes fürdővárosról, és ennek a színességnek — sajnos — sokmindent szolgálatába állítottak... Az eredményről néhány elengedhetetlenül szükséges megjegyzést kell tennünk, mert írásukban több félrevezető pontatlanság van. Hogy a „színes írás”-ban ■előforduló tévedések pszichológiáját megértsük, érdemes idézni a cikk „történelmi bevezető”-jének történelmietlen halandzsáját: „Nyolcsz&z éve lehetett, hogy valaki (egy nagyúr) elhatározta: várat épít a Kőrösöknek ezen a sík vidékén. Persze, nem szeszélyből határozta el, hanem mert szükség volt itt is egy várra, az ellenség miatt. Igenám, de hegyvidéken könnyű várat építeni, ott annyi a kő, hogy sok is, ám a Tiszántúlnak ezen s, vidékén csak sár van, sári Földvárat is lehet építeni, az igaz, csakhogy az nem marad meg sokáig, az ellenség is könnyen lerombolja. Mit mondott hát a nagyúri — Csináljunk mi magunk követ! Vagyis: égessünk téglát! «•» Igen, ezt a nagyút határozta él, s nyilván hamarosan hozzáértő építőmesterrel. vagy mesterekkel készíttetett tervet: miképpen ss lehet itt várat emelni. — S a mester megvizsgálta, milyen a környéken az agyag, lehet-e belőle téglát égetni, aztán azt is megvizsgálták; lesznek-e emberek, akikkel a milliónyi téglát kiégetik, s akikkel majd a kiégetett téglákból felépítik a várat. — Ugyan, kik voltak azok az emberek?! — Sehonnai szolgák, jobbágyok, talán szó szerint is névtelen senkik, akik csak éltek, robotoltak, ahogy hajtották őket a munkába, menekültek, ahogy jött az ellenség fegyverrel, és ettek hajdinakását, gyökereket, vízivadakat (ha tudtak ejteni!), meg halat, bogyókat. k K Ét szerették egymást, szaporodtak, valóban majdnem úgy, mint a nyulak, és hullottak is rakásra kopor- sótlan temetőkbe, csak a legerősebbje maradt meg. — Ezekkel aztán lehetett téglát égettetni, várat építtetni. — Annyi és olyan téglát égettek ők, a névtelenek, hogy ma is úgy áll a vár fala, mint évszázadokkal ezelőtt, még a tatárjárás korában. Hányadik unokáik lehetünk mi őnekik?! — Tessék csak komolyan belegondolni: igenis, ők a mi huszadik vagy huszonötödik dédapáink voltak! — S mi most ennek a várnak a tövében strandolunk, a csodálatosan szép gyulai gyógyfürdő vizében .. Az eddigi szöveghez tárgyi szempontból csupán egy dolgot: ismereteim szerint a tatárjárás a XIII. század első felében volt. a vár építését pedig a legtöbb történeti forrás Károly Ró- berttel hozza kapcsolatba (XIV. sz. eleje). Az írás további részeiből megtudjuk még, hogy: • Munkácsy Mihály, az a gyulai asztalossegéd fiú, itt tanulta: hogyan is kell bánni az ecsettel, miképpen is lesznek (először a tulipános ládán) szépek a színek és a formák” Félrevezető megfogalmazás ez. Mert azon, hogy „gyulai”, gyulai származásút értünk. Márpedig Mun- kácsyról úgy tudtam, hogy Munkácson született. (Nevét is innen kapta; eredeti neve Lieb Mihály volt). Ebben a hitemben megerősített a Művészeti Lexikon. (III. kötet, 399. oldal). így folytatódik a következő bekezdéssel a cikk: És a világhírű német festő, Dürer Albert is itt született, édesapja itt volt rézműves, ő maga innen indult el vándorútra, s lett (mivel a Gyulához tartozó Ajtósfalváról származott) németül „türer”. azaz aj- tósi. Végül: Ajtós! Dürer.” 'A Művészeti Lexikon úgy tudja — lehet, hogy itt is téved —■, hogy Dürer Nürnbergben született 1471- ben, ahol apja (valóban ötvösmester) 1455-ben telepedett le.. (I. kötet, 575. oldal.) További megjegyzések helyett összefoglalásként az alábbi véleményemet írom ide: Ilyen fokú felületesség nem szolgálata, de lebecsülése az olvasóknak. Ne tegye hát ezt a magyar parasztság hetilapja se! Beck Zoltán Dózsa György az irodalomban magyar irodalom az elmúlt évszázadokban mélyen átélte a Dózsa- témát. Mű vek százai szólnak a parasztháborúról. Ezért az alkotások csekély töredékével sem foglalkozhatunk, s csupán futólag és vázlatosan beszélünk azokról is, amelyekhez a legtöbb magyar olvasónak, — kor- társunknak — személyes emléke, élménye (apad. Aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy Dózsa György irodalmi ábrázolására gondolva mindenkinek először Petőfi jut eszébe. A „Még kér a nép”. Dózsa emlékének a kuruckor óta — ez volt az első nagy erejű, művészi felidézése. A vers a hasonló történelmi helyzettől is kapta a nevét. Petőfi 1947-ben írta, csaknem háromszáznegyven évvel a Dézsa-tragédia után, — a készülő forradalom sűrű levegőjében. A versnek roppant közéleti hatása volt — emlékezzünk: a Bach-korszak cenzori hivatalai az ötvenes években e költemény „minden eszközzel való törlésére és irtására” kapták az első parancsot' — Vahot Imre, aki közölte, megjelenése után hetekig reszketett félelmében, hogy lapját betiltják miatta. cisztikai elmefutta tása'- ban), s azóta hat, azóta szabadon gyönyörködhetünk benne, okulásul és épülésül. 1954-ben jelent meg egy verseskötet, Juhász Ferenc írta, Tékozló ország volt a címe. Ez már a felszabadult ország új költőjének tisztelgése Dózsa György emléke előtt. A Dózsa- eposz — terjedelmét és epikai témáját tekintve — elbeszélőköltemény; „egy ismeretlen vándor-költő krónikája 1514-ből”. Juhász szinte teljesen szétzilálja a hagyományos histó- riás ének kereteit, s művét hatalmas lírai monológgá duzzasztja. Nem a történelem-elrendezte sorrend és összefüggés szerint idézi fel a Dózsa-forrada- lom képét, hanem úgy, ahogyan az ő lelkében, fantáziájában, a feltomyo- suló mondanivaló elibe varázsolja. A Tékozló országban a forradalom varázsa, a nép hite, ereje szólal meg, — az az örökség, szellemi hagyaték, amely képes a Dózsa-élményt teljes értékben átadni a felszabadult utókornak. „De most fizetség Budáig ellátszik A paraszt kaszája hold fényben szikrázik. Kő-lándsálnk árnya, a kastélyok lángja el — Budáig látszik; el Budáig látszik.” „Nem hallottátok Dózsa György híréit Izzó vas trónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tfiz; úgy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok! Láng és korbács minden sora; sötét fenyegetés, komor jövendölés. Akik 1847- ben olvasták, s értettek belőle, tudták, hogy Dózsa veszélyes szellemének felidézése Petőfi költészetének sodró erejével; milliók erejévé válhat A forradalmi ős somsa élete végéig izgjatta Petőfit; prózájában is gyakran említi Dózsa Györgyöt, még útirajzában is keresi a nyomait A fegyvertelen, kaszával, kapával lázadó nép látomása Dózsát idézi emlékezetébe; alakját a legalkalmasabbnak tartja arra, hogy az ellenfelek emlékezetébe idézze. S a forradalmárokéba, „eszmetársakéba” is, lelkesítő példaként A következő mű szinte a következő „kapcsolás”. Eötvös József: „Magyarország 1514-ben”. A központ: a szenvedő nép. Eötvös a lázadó magyar paraszt véres tragédiáját, iszonyú sorsát ábrázolta nagyerejű regényében. Az események elbeszélésében aggályosán ob_ jektív: regényének nehéz sodrása lassan görgeti előre a történetet. Sokáig nem értették — félreértették — Eötvös regényét A történelmi érvek gondos mérlegelése a reakciós irodalom- történetírás szemében azt látszott bizonyítani, hogy a „Magyarország 1514-ben” tulajdonképpen nem más, mint az uralkodóosztály viselkedésének védelme. Hosszú idő kellett, amíg a közönség és a haladó kritika felismerte Eötvös igazi mondanivalóját Szerb Antal jegyzi meg a regényről: „Eötvösnél a felkelés csúfos elbukásának ábrázolása azt látszik bizonyítani, hogy Dózsa legyőzőinek volt igazuk. Csak valami közelebbről meg nem határozható belső rezdülés árulja el, hogy — ha átfogó, a dolgok két végét látó intellektusa ingadozik is.—, a szíve Dózsa György- gyel szenved az égő trónuson”. A Dózsa-téma a század első évtizedeiben sem halkult el. Ekkor Ady tollán szólalt meg a legerőteljesebben. (Dózsa György unokája vagyok és — Népért síró bús, bocskoros nemes). Ady izzó úr-gyűlöletének ki más lehetett volna élő példája, mint a parasztvezér, aki a „grófi szérű” nyomorult jobbágyainak lázadó seregét vezette az „urak vad hordája” ellen? Adynál tudatos program lett Dózsa György. A „heves nyár” látomása nála a zsellérhad dühödt seregének látomásával párosul: négyszáz esztendővel a parasztháború után, a Dózsa-korabeli úri rendekéhez hasonló vaksággal országvesztő háborúra készülődő Tisza-kormány felé röppent a vers fenyegető végsora: „Vigyázzatok... A nyár hevesi, s a kasza egyenes”. De sokszor idézték 1919- ben, a Tanácsköztársaság fennállásának három hónapja alatt Ady látnoki sorait! A verset — Lukács György és Lengyel József feljegyzése szerint — 1919 nyári proletárünnepein a Margitszigeten, a Parlament előtt, vidéki városok főterein — legalább százszor szavalták el. Iskolás- fiúk, egyetemisták, művészek, írók. A század huszas és harmincas éveiben, a Horthy- fasdzmus kezdeti időszakában nem szívesen hallott a Dózsa-témáról a hivatalos Magyarország. A Hóman Bálint történet — értelmezésének szellemében fogant tankönyvek látszólagos objektivitással kellet- lenségüket rosszul palástolva vették tudomásul, hogy a magyar népnek létezett egy Dózsa György nevű hőse; örökségét igyekeztek hazafias szólamokkal elhomályosítani, közömbösíteni, — mintha csak egy magányos elégedetlenkedőről volna szó, aki a történelem „kiismerhetetlen szeszélye” folytán, „szónoki szuggesztivi- tásának (Hóman) erejével maga mellé tudott állítani ezer meg ezer fegyelmezetlen jobbágyot” S most ugörjunik egy nagyot az időben. Kitört a második világháború. Ejkövetkezett — hatévi szenvedés után, a magyar nép legjobbjainak, a partizánoknak és szabadságharcosoknak hősi részvétele, mártírhalála segítségével is — a felszabadulás. Már az első pillanatokban felmerült a Dóasa-kép (jelentős költőink verseiben, írók esszéiben, publiGyönyörű szavakkal szól a Dózsa-forradalom feledhetetlen mámoráról, amely átsugárzik az évszázado„Szabadság, Te egyetlen isten, az ész tartománya, te legvadabb mámor: mi alázott szívünket felemelő, mi perzselő vágyakozásunk, kivont szablyánk tűz-érce, te mi húsunkba eddig befelé nőtt szárnyunk...’ S ezután — nem mint a felszabadulást követő évek utolsó Dózsa-emlékműve, hanem mint e kurta beszámoló egyik fontos témája: Illyés Gyula Dózsa-drámájáról néhány szót. 1955-ben jelent meg Illyés drámája nyomtatásban, s rövid néhány hónap múlva már bemutatta a Nemzeti Színház, Gellért Endre rendezésében. Illyés Dózsa-drá- mája lenyűgözte a nézőket: lírikus szépségével, költői nyelvének áradó gazdagságával, s főleg szövegének robusztus erejével, amelyből a nép ügye iránti szeretet sugárzik. A színművet több bírálat érte bemutatásának idején — jogos isi, méltánytalan is —, de ez nem változtat azon, a bennünket most elsősorban érdeklő tényen, hogy a Dézsa-ábrázolás folyama nem szakadt meg. Nem volna teljes Dózsa György irodalmi ábrázolásának e vázlatos képe sem, ha nem számolnánk be röviden arról, hogy híre, példája nem rekedt meg az országhatárokon belül: a hősi példa más népek íródnak képzeletét is megragadta. Európai „mítosszá” vált. Az angol életrajzirodalom egyik nagyértékű alkotásában, James Boswell Johnson élete című munkájában olvashatunk arról, hogy Oliwer Gold- schmith klasszikus Zeck- testvérek című drámája tulajdonképpen a Dózsa- tragédiát eleveníti fel. A német Hans Mitterfelder 1807-ben — Napoleon-elle- nes éllel — írt színművének, a ma már alig ismert „Székely hős”-nék szintén Dózsa György a főhőse: egy „messzi székelyföldről származó szegény nemesei”, aki évszázadokkal ezelőtt „ugyanúgy megszenvedte népe . elnyomatását, mint ma azok, akik Európa elrablóiának rabigájában nyögnek”. Lelk^ítő példa volt Dózsa György alakja: az ő megidézésével szólította honfitársait szabadság- küzdelemre a német író. Az irodalom — a lírát dráma- és a regényírás, s a művészet sok más műfaja — tündöklővé tette a Dó- zsa-képet. Születésének 500. évfordulójára készülve méltán tisztelgünk meghatót tan azok emléke előtt, akik művészetükkel közelebb hozták az olvasókhoz, nézőkhöz a parasztháború vezérének hősi alakját; mesterségük, tehetségük: szuggesztív eszközeivel tették feledhetetlenné, a magyar nép örök élményévé Dózsa Györgyöt. Tamás István Petrovszky Pál Kucsmás férfi I kon, s erőt ad értelmes űj életéhez a már szabadon élő népnek:
